Vasárnapi Ujság – 1921
1921-06-12 / 11. szám - Bessenyei sírjánál. Pap Károly 126. oldal / Élet- és jellemrajzok
126 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 11. szám. 1921. 68. évfolyam. — Ugy ? Lám , lám, a menyecske nincs itthon ? — Nincs. Nincs ám. Délutánonként bejár a régi gazdájához, a Pataki tekintetes úrék portájára, egyes kezű fehérnép, ott segítkezik. — Pedig arra akartam kérni szomszéd, hogy — bár szép, szép, de ne igen zenéljen, mert a környékbeli kutyák mind idecsődülnek és dühükben a szőlőtőkét kaparják. Sok kárt tesznek benne. (No ez förtelmes egy hazugság volt.) — Ezt ne nékem tessen mondani, hanem az asszonynak. Ha hamarébb gyün haza, hamarább van vacsora. De vacsoráig mit csináljak? Szórakozok ezzel a szerszámmal. Hát bsz itt nincs segítség, nincs apelláta, ezt nem nehéz megállapítani. Nem marad más hátra, a zene alatt fordulok egyet. A séta nem árt tanulás közben. (Istenem, de könnyű is kibúvót találni.) Így séta közben az egyik Oldalvást eső dűlőúton látom ám a félhomályban, hogy jó távolast közeledik a szép Veréb Tercsi. (Már mi csak így hívjuk.) Ejnye, de szemrevaló teremtés, mióta asszonysorban van, tán még szebb. Egy kicsit megtelt, de jól áll neki. A járása rangos s innen is látni, hogy reng= rezeg az a kecses domboruság a keblén. Igaza van annak a vén kujon Labancznak. De nini! Nincs egyedül. Hát persze, hogy az a minden hájjal megkent Borsos Peti illetgeti magát mellette. Jó szeme van annak a gézengúznak, azt meg kell adni. Ott van az mindjárt, ahol a mézet kínálgatják. Ejnye, de közel simulnak egymáshoz! Ha a szemem nem csal, kéz a kézben. Vagy talán el is tévedt a Peti ölelő karja a szép menyecske de=zaka környékén. De az ördögbe, lehet is látni ebben a gyors alkonyatban. Félre veletek ti csintalan gondolatok! Mars haza, a római jog mellé. Ha megérkezik a szomszéd párja, úgy is vége lesz a zavaró zenének. Visszahúzódom. S a szőlők alatt egy gyors kanyarodással bevonulok az én csöndes kis czellámba. Brrr. Milyen gyilkos nyással tekint rám az a kinyitott szemrehá= könyv. De mi ez? Mi ütött Labancz uramhoz? Egyre kínozza még most is a nótákat, zúg, cseng, zakatol a tambura. Várok. Figyelek, múlik egy jó óra, de Elmúlik egy fél óra, el nincs egy lélekzetnyi szünete annak a megveszekedett tamburának. Sohase lesz ma ennek vége ? Ugyan kérem, nem mondaná meg valaki annak a hetyke Labancz szomszédnak (mert én ebbe az ügybe többé bele nem ártom magam), hogyha már mindenáron a tamburára vetette magát és hogyha a többi nótát csúffá teszi is, ezt az egyet tanulja meg, de nagyon jól: „Hej kocsmáros eb az ingét, Elszeretik a menyecskét..." Csonka Magyarország — nem ország, Egész Magyarország— mennyország. BESSENYEI SFRJÁNÁL. Levelet hozott a posta Biharból, rövid, komor hangú levelet. írója, — régi ismerősöm, — azt újságolja benne, hogy a szilaj Berettyó, mely ott kanyarog Pusztai Kovácsi alatt, olyan vad mohósággal szaggatja a kertek alját, hogy ha valami jóravaló „sarkantyút" nem vetnek neki, ma holnap a nagy remete sírját is alámossa. Bár a hír ilyen alakban egy kissé túlzottnak látszott, mégse lepett meg egészen, s eszembe juttatta múlt őszi benyomásaimat, amikor egy ásatás előkészítése czéljából magam is huzamosabban időztem azon a vidéken. Kiindulási pontunk Berettyó - Újfalu volt, czélunk, hogy a Bihar nyugati szegletében levő kúnhalmokat alaposabban áttekintsük. Az időjárás azonban sehogyse kedvezett. Be volt borulva reménytelenül és mentől tovább koczogtunk a keskeny, döczögős országúton, annál makacsabbul vert a zimankóval bélelt hideg eső. Csoda te hát, ha ilyen hangulatban a szó is alig begubózkodtunk , jött fel bennünk, inkább kocsi belsejébe s onnan merengtünk kifelé a hervadásnak indult őszi tájra. Már Bakonyszeg határában jártunk, amikor hirtelen megszólít egyik útitársam s kérdi, hogy nem állanánk meg egy pillanatra, mert nem messze tőlünk, amott a berettyóparti akáczok alatt nyugszik magányos sírjában Bessenyei . . . Mintegy villanyütés értek a szavak s hosszan, kérdőleg tekintettem rá, hiszen az Ő sírja tudtommal Pusztai Kovácsi=ban van, s el sem tudnám itt és ilyen milliőben képzelni. De társam sietve világosított fel, hogy az a pár viskótól tarkított mező már Pusztai Kovácsi, az a jobb kinézésü nádfedeles ház a költő egykori lakói háza; távol meg, a telek délkeleti sarkában állott az a terebélyes öreg almafa, a melynek tövében alussza örök álmát — egyházi áldás nélkül — a boldogtalan remete. Ki nem mondhatom, hogy mily fájdalmasan hatottak rám ezek a fonák benyomások! Egy kopár, esőben sárba merült pusztai vidék, s ölén a nagy nemzetébresztőnek, Bessenyeinek szentelt hamvai! ... A Bessenyeié, a ki Englerth Emil: Sámson és Délila. Túry Gyula: Erdő széle. Gábor Lajos: Rézteleki parasztmenyecske. A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL Jámbor Lajos: Áhitat. 1