Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-09 / 1. szám - Quatrocento. Költemény egy felvonásban. Irta Drasche-Lázár Alfréd 9. oldal / Regények, elbeszélések
1. szám. 1921. 68. évfolyam. A FALU-SZÖVETSÉG HATVANI VÁNDORKIÁLLÍTÁSÁRÓL. De fájdalom, mi nem tehetjük ezt Isten se tán maga, mert ha igen, Megtette volna százezerszer is] Mária Ilyet bolygatni nem jó, Tonióm . . . Antonio Ne is törődjünk véle, édesem! Korát az ember elviseli könnyen, Ha terhét válla meg sem érezi! Mária Csodállak gyakran, ó Antonio, Irigylem tőled férfisorsodat! A férfi, hidd el, olyan földi lény, Melyre a kor békét nem rak soha. Ha fiatal, az öreg szerepét örömmel játssza s hogy vénségre jut, Az ifjúkorhoz gyakran visszatér. Az ötvenen, ha túl vagyunk, mi nők Öregnek mondanak s úgy is vagyon! De te, az ötven évek küszöbén Versenyre kelsz nevetve még akár A serdülőkkel,kiknek njakán Serkedni sem kezd még bajuszpehely. A férfi — bölcsek mondják, s szent igaz Ha ötvenig nem, később biztosan Bolondot művel, alkalmat ha kap. Antonio Lehet, hogy ép az élet derekán Támadnak édes, késő vágyaink! De nem szánt mély barázdát ez a hév Másodvirágzás meddő ősze ez. Mária (felkel). A szerelemnek lényét igazában Halandó ésszel hasztalan kutatjuk Homályos rejtély lesz mindvégig az. Nem volt-e ily rejtélynek rabja tán Az ismeretlen festő egykoron, Ki ezt a képet itt megalkotá, Melyet nemrég a sok limlom Találtál porlepetten s a melyet között A ház díszéül ide helyeztünk ? (A képhez lép és széthúzza a Mily bájos és titokzatos e nő, függönyt.) A mint, az ajkán édes vagy mosoly, Szemét lecsukva s ránk tekintve mégis, Minthogyha a lelkének titkait kutatná és önön rejtélye zárját. Nem olyan ő is, mint a szerelem, Amelyet sejtünk, de nem ismerünk ? Antonio Mindannyi festményünk között e képünk Ha ismeretlen is, ki alkot. A legdíszesbek egyike talán S nem értem, hogy került e műremek Egy pinczezugba, hol a feledés, A kegyeletnek mostohaszülője Pókhálólepte tárgyak közt tanyáz. De jóvátéve mellőzést, lm itt pompázik házunk hibát, Hol kedves védőtündérünk ékéül, gyanánt Megoltalmazza éltünk, otthonunk. (Ismét összehúzza a függönyt.) Mária Valóban, ha e nő a Szerelem, Jobb védőszentet én sem képzelek, Habár a Hűség többet ér talán^ Mert hidd el, Tonióm, a szerelem Csak addig él, amíg a párja tart : Az ifjú szépség! Ha ez eltűnik, A szerelemnek hűlt helyét találod. Antonio Az én szerelmem meg nem hal soha! Mária Az meglehet, csak változik a tárgya ! Mindig szeretnek hisz a férfiak, • Szerelmük örök, ezt nem tagadom — De jaj a nőnek, aki tán, szegény, Hisz abban, hogy a férfi — hű lehetne! Antonio Nem gondolod, remélem, Hogy egykor én is hűtlen Mária, hitszegő Lehetnék hozzád ? Mária Ha maradsz Amíg közelben látsz és érezel, talán, De hogyha egyszer kísértésbe jutsz, Ha csábítóan közelít feléd Teszem, a csodáshirü Livia, A régi Rózsavárnak asszonya , A szomszédunkban, túl a hegyeken, Kiről beszélik, hogy egy férfi sem tud ellentállni hódításainak : Természeted, mint férfi, úgy hiszem, Te sem tagadnád meg, Antonio! Antonio (nevetve). Nem féltem én magam, hidd Máriám Még Líviától sem, az égre nem, Bár bájait eddig nem ismerem. A sorsunk ellen nincsen fegyverünk S fogat fogért!.— de megbocsáss nekem, Hogy megismétlem vádoló szavad : Ha mégis egyszer kísértésbe jutsz — Te is, biz', angyaltelkü Máriám, Meg nem tagadnád Éva ősanyánknak, Az első asszony csalfa örökét ! (Békítőleg ráhajol Máriára s meg akarja csókolni.) Mária duzzogva elfordítja az arczát.) Antonio Haragszoltán ? Mária Nem én! Csak A válaszod s világos lesz előttem : együgyü A nőt,barátom, te nem, nem ismered! A nő, ha megcsal, szándékkal teszi, Míglen a férfi, hűtlenül ha vét Legtöbbször fel sem ismeri bűnét! Ah, hányszor történt, hogy a hős, kitől Remeg az ellen, kit egész világ Legyőzhetetlen harczosként csodál. Egy gyönge nő szavára meghajol, Miként a nád, ha rá madár S utóbb nyugodtan esküszik repül reá, Hogy ő erősebb s hogy a győztes ő! De nő fölött, ha nem hajol maga, A férfi nem ví győzelmet A csábítónak ellentáll a nő soha! És undor tölti el szivét, mikor A férfiak megalkuvásra készek. Antonio No ez mesés! Te azt hiszed tehát, Ha jól megértem, Máriám, szavad, Hogy kettőnk közt az erősebb te volnál? Mária Ott künn talán, az élet A harczban, bajban, véres piaczan, küzdelemben, Hol férfi küzd a férfi ellenében, Elismerem, a nő ott helyt nem áll — De ott, hol érzék, ott, hol szív csupán A hatalom, mely dönt s amely vezet : Ott van a mi világunk, harezterünk, Ott az erősbbek, elhidd, mi vagyunk, Győzünk e harczban, avagy meghalunk! Antonio Ezt nem hiszem! Mária Hiába! Antonio Tagadom! Amit teszek, tudom, hogy mért teszem! A tettemért helyt állok Akár agyam, akár szivem bármikor, beszél! Mária Nagy szó ez, Tonióm, s örvendenék, Ha meg nem bánnád! Antonio Máriám, ne félj! Meggyőződés ez, nem üres szeszély! Mária (közben a képhez lépett s most újból széthúzza a függönyt). S te itt közönnyel hallgatod vitánkat, Oly sok titoknak elnémult tudója, Ki zárt szemekkel állasz s látsz olyat, Mit meg nem láthat halandó szeme! Kettőnk közül ki mondott igazat ? Antonio (szintén a kép elé lép, tréfásan). Mondj véleményt, te bájos csodaasszony! Vesd ránk szemed és nyisd meg ajkadat. Kettőnk közül, ha kísértésbe jutna, Ki állna ellent, Mária, vagy én ? Kép (kinyitja a szemét s feltekint). Ne légy kíváncsi, ó Antonio! (Antonio és Mária bálattal meglepetve, a legnagyobb csok hátralépnek.) Csodát kívántok, ám, ha eljövend, Feledve minden, eskü, észszabály! Igen, igen! Már nyitva van szemem, Megszólalok s mivel idéztetek, A kérdésiekre im, én felelek! Mária Ki vagy te érthetetlen tünemény ? Kép Egy kép, mely él, — van testem, van fejem, Még lelkem is van, s hogy megértsetek, Egyéb se kell, csak egy kis képzelet! S ebből van bőven, túl bőven talán! (Kilép a keretből és előrejön , a függöny magától becsukódik.) Ha megfogjátok íme a kezerr! (Antonio és Mária ezt megteszik.) Vér lüktetése érzik melegen. Mária Valóban! Antonio Ugy van! A HÁZISZÖVŐ IPARI SZOBA.