Vasárnapi Ujság – 1921
1921-06-12 / 11. szám - Bessenyei sírjánál. Pap Károly 126. oldal / Élet- és jellemrajzok
9. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. _ 127 először mutatott rá nálunk a nemzeti haladás, az értelmi felvilágosodás és erkölcsi felemelkedés útjaira, ezzel együtt nyelvünk mivelésére, az Akadémia eszméjére, irodalmunkban meg az új formákra és az új hangra, és j ki a mig európai színvonalra akart fölemelni bennünket, egyben faji sajátságaink méltó kifejtése által kívánta biztosítani elmaradt nemzetét. Ezt szolgálta Ő mindig, mindenütt, költői és bölcseleti műveiben, vallási és etnikai, politikai és történeti elmélkedéseiben, a ragyogó Bécs százféle kisértése között épp úgy, mint e félreeső falu rideg magányában, ahol saját vallomásaként „minden néven nevezhető okos emberi társalkodástól megfosztatva, semmiféle halandókkal nem levelezve, senkit nem és senkitől nem látogatva, lakozott látogatva magában egyedül, csak könyveivel, gondolataival és a néma természettel töltve idejét, élvén azért, hogy még meg nem halhatott." Még így tűnődtem némán, szótlanul, hova tovább mintegy a nemzeti balsors szimbóluma tűnt fel előttem nemcsak az a bozótborította pusztai sírdomb, hanem az alatta nyugvó halhatatlannak földi pályája is . . . Mint riadt föl egykor tespedéséből a haladás szelleme által serkentve! Mint adta át magát eszméi és álmai varázsának, keresve a megnyugvás és boldogság útjait, de mind a kettőt mindig nemzete sorsára vonatkoztatva, — a mikor a sors kereke hirtelen átgázolt rajta ... Most minden itt van! Eszményei és koszorúi, a siker és a boldogság bizonytalanságával. Ha szenvedelmei és szakadatlan áldozatai, az el= bukott hősök tragikai vergődésével. S hozzá ez a megrendítő magány, a melybe oly korán egyedül maradt kihűlt szivével és Istenével. Ilyen gondolatok közt értünk a sírhoz, melyet szanaszét burjánzó vadakácz cserje s egy igénytelen fenyőfakerítés ölel körül, de rajta semmi dísz, semmi díszítő faragás. Ro=zoga minden léczdarabja úgy, hogy ha kellő kép rendbe nem szedik, aligha éri meg a közelgő tavaszt. Romlás, feledés rajta, körötte mindenütt! Pedig van-e szomorúbb jelenség annál a pusztulásnál, amelyet épp a mulandóság ellen fölállított emlékjeleken végez az idő vas keze? „Pár ezredév gúláidat elássa, s homoktorlaszba temeti neved", mondja kaján mosollyal Madách Luczifere. Innen, úgy hiszem, innen a temetők és a romok nagy melan=koliája, mely egy rejtelmes öröklétbe foglal minden mulandót, s azt sejteti, mintha a sírokon fakadó élet is csak a halál munkája lenne . . . Elől a kerítés déli homlokán emelkedik az alig két méter magas, szürke gránit obeliszk. Szemközti lapján, fönt, primitív végséssel (aranyát már rég lemosta az idő) egy lant, babérral koszorúzva; alább meg ez a pár lakonikus sor: BESSENYEI GYÖRGY 1742 — 1811. Tisztelői emelték 1885 junius 10. De talán még e külső kereteknél is elhagyatottabb képet nyújt maga a sír. Egy kissé bec süppedt és gondozatlan. Az első tekintet elárulja, hogy ápoló kezek nem igen látogatják. Leghűbb dajkája maga az anyatermészet, amely lám most is telehintette az ősz minden illatos füvével, virágával. Köztük a néphit feltámadást hirdető kecses virága, a „tigris" vagy „tüzes" liliom. Az egykori öreg almafa helyén meg öt hatalmas akácz rezgeti sárguló lombját, ha nem is oly művészi avanzsámánnal, amint azt képes irodalomtörténeteink ábrázolni szokták, de így is elég festői szint adva a sírnak, amelynek ma egyetlen rousseaui ékességei ők. S ha néha=néha megszólal rajtuk a csalogány, a költő annyit aposztroffáit kedves madara, talán az alattuk porló boldogtalan szív is édesebbet álmodik... Még alig időztünk egy jó negyedórát a sírnál, amikor, mintha csak a földből termettek volna elő, már körülöttünk volt a falu apraja,nagyja, suttogva és kíváncsiskodva, hogy honnan jövünk, mit akarunk? Majd megjelent a telek mai tulajdonosa, Balogh Imre uram is, egy 40—50 év körüli értelmes gazdálkodó, aki eleinte csak amúgy félvállról tekingetett ránk, bizonyára nem jó néven vette, hogy előbb nem őnála kopogtattunk be a hogy azt magas önérzettel elvárta volna. De amint elmondtuk, hogy mi járatban vagyünk, lassankint neki is kinyílt a szive és megoldott nyelve. Bő részletességgel magyarázgatta, hogy ezt a ma több mint harmincz holdas birtokot a Bessenyeiekkel rokon Na=dányi - famíliától vette; a sírról azonban egy jókora területtel együtt önkényt lemondott, s egy krajczár nélkül a bakonyszegi református eklézsiának adta ajándékba. Ma is ez ügyel föl rá, ez gondozza, sőt van is a rendben tartására bizonyos adományokból gyűlt 700 koronája. „De mi ez ma uram? Mit lehet ebből ma valami okosabb dol= Szent-Iványi Gyula : Imádkozó bányászok. Czencz János: Marczella. Spányik Kornél: Feleségem arczképe. Kukán Géza: Beomlott bányában. A MŰCSARNOK TAVASZI KIÁLLÍTÁSÁBÓL.