Vasárnapi Ujság – 1921

1921-06-12 / 11. szám - Viscount James Bryce (arczképpel). Balogh József 128. oldal / Élet- és jellemrajzok

<4­. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 129 szobrokkal, zöldernyős villanyos lámpától megvilágított íróasztallal, melyen írások vol­­­tak felhalmozva. Úgy tűnt fel neki, hogy a szobaleány végtelen megvetéssel mérte végig kopottas gyászruháját és lángvörös nyakken­­dőjét. Azután hirtelen megfordult és felve­­zette őt a lépcsőn. A leány kopogtatott az ajtón, melyen át beszélgetés hangjai hallatszottak ki. — Azt hiszem, már megkezdték, — mondta bizalmaskodva. — Lagune úr mindig ezt csinálja. Hallani lehetett, a­mint a székeket moz­­gatták és Smithers átható hangját és erőlte­­tett nevetését. Az ajtóban, mikor kinyílt, Lagune jelent meg. Őszülő arcza a szokott­­nál kisebbnek, nagy szürke szeme pedig a Szokottnál is nagyobbnak tűnt fel. — Épen meg akartuk kezdeni ön nélkül, — suttogta. — Lépjen be. A szoba még a wortleyi kis középiskola díszterménél is — mely a windsori palota egyes ünnepi helyiségeit beleszámítva, eddig a legszebb helyiség volt azok között, melye­­ket Lewisham ismert, — szebben volt beren­­dezve. A bútorzat nagyjából a South Kensing­­ton múzeum berendezésére emlékeztette. Lewisham első benyomása a székek magas társadalmi felsőbbségének a felismerése volt; valósággal bántónak tűnt fel neki, hogy ezeken a bútordarabokon milyen kényelmes méltó­­sággal lehet helyet foglalni. Megpillantotta Smitherst, a­ki leplezett ellenségeskedéssel egy könyvszekrénynek támaszkodva állt.­­ Azután megint Lagunera terelődött a figyelme, ki felszólította a többieket, hogy üljenek le. Chaffery, a médium, már az asztalnál ült. Barátságos tekintetű, kissé kopott úri­ ember volt, bozontos, acélszürke pofaszakállal, vékony ajakkal, sarkán összeszorított széles szájjal és a czipő orrához hasonló állal. Lewishamot bizonytalan és bíráló tekintettel méregette aranykeretes szemüvege fölött. Hey­­dinger kisasszony már otthoniasan érezte magát és fesztelenül csevegni kezdett. Lewis­­ham feleletei kevésbbé öntudatosak voltak, mint a régi vasipar csarnokában; tényleg, helyzetük mintha megváltozott volna. A leány volt fölényben, míg ő félszegnek érezte magát. Bizonytalanul úgy érezte, hogy a leány föléje került. Azután jobboldalt még egy másik leányos alakot vett észre sötét ruhában. Mindnyájan a szoba közepét elfoglaló kerek asztalhoz közeledtek, melyen egy tamburin és egy kis zöld doboz feküdt. Lagune csontos csuklója és ujjai meglepően hosszúnak tűn­­tek fel, mikor vendégeinek a helyüket jelezte. Mellette Lewisham ült, közte és a médium között; a médiumon túl Smithers ült, utána Heydinger kisasszony, kit Lagune-nal a gépi íróleány kapcsolt össze, így a hitetlenek kerültek a médium mellé. A társaság már helyet foglalt, mikor Lewisham a Lagune mellett ülő leányra pillantott és szeme vele a találkozott. Ethel volt ! A csukott zöld ruha, kalap hiánya és halvány arczszíne némi idegenszerűséget kölcsönzött neki, de nem akadályozhatta meg, hogy Lewisham abban a pillanatban meg ne ismerje. A megismerés a leány szeméből is visszatükröződött. Nyomban utána félrefordította a tekintetét. Lewishamnak első érzése a meglepetés volt. Meg akarta volna szólítani, de egy jelenték­­telen kicsiség meggátolta, hogy beszéljen. Egy pillanatig képtelen volt visszaemlékezni a leány­a vezetéknevére. Azonkívül a környezet idegenszerűsége határozatlanná tette. Nem tudott dönteni, hogy mi legyen a megszólí­­tásnak a helyes formája. Még mindig élt benne a társadalmi illemszabályoknak a babo­­nája. Amellett, ha megszólítaná a leányt, az általános kimagyarázást vonna maga után az összes jelenlevők előtt . . . — Csak egy tűhegynyit hagyjon meg a gázból, Smithers úr, — mondta Lagune s nyomban a gáz-kandeláber utolsó lángja is elhalt és sötétségben maradtak. Az ismeret­­ség felújításának a pillanata elmúlt. A kezek érintkezését gondosan megállapí­­tották és kisujjat kisujjhoz téve körben lán­­czot alkottak. Smithers megrótta Lewisha­­mot szórakozottságáért. A médium előzékeny hangon beszélve előrebocsájtotta, hogy semmi biztosat nem ígérhet, minthogy neki nincs irányító hatalma a földöntúli megnyilatkozás­­ok felett. Utána mindnyájan hallgatásba merültek . . . Egy ideig Lewisham egyáltalán nem ügyelt arra, a­mi körülötte történt. Némán ült a lüktető sötétségben és a homályban elmerült körvonal felé meredt, mely az imént mint a múltból visszatérő arcz jelent meg előtte. Bensejében a meglepetés a bosszúsággal volt vegyes. Már belenyugo­­dott, hogy a leányt örökre régi vágyakozás napjainak, a elvesztette. A délutánoknak a hangulata, melyeket Londonba való érke­­zése után Claphamban bolyongva töltött, egyre halványodó reménnyel, hogy a leányt viszontlátja, nem tért vissza. Szégyenkezett azonban ostoba hallgatásán és a helyzetnek a félszegségén. Egy pillanatig majdnem ott tartott, hogy megtöri a csendet és a Hen­­derson nevet kiejti az asztal fölött . . . Hogy is felejthette el a Henderson nevet? Még elég fiatal volt ahhoz, hogy csodálkoz­­hassék a feledékenységén. Smithers olyformán köhintett, hogy figye­­lemre való intésnek lehetett képzelni. Lewisham, mióta némi erőlködéssel vissza­­idézte detektív szerepének felelősségét, merően nézett maga elé, de a szoba nagyon sötét volt. A csendet csak néha*néha nehéz sóhaj­­tás és a médium felől jövő­ szüntelen mozgás törte meg. Lewishamnak a lelki zűrzavarából legelőször a személyes hiúsága emelkedett ki. Vájjon mit gondolhatott a leány róla ? Vájjon ő is hozzá,hasonlóan mereszti rá a szemét, a sötétségben? Úgy tegyen-e, mintha először látná életében, mikor a lámpákat megint meggyújtják? A­mint a perczek egymást követték, úgy tűnt fel, mintha a csend nyo­­masztóbbá és nyomasztóbbá vált volna. A szobában tűz nem égett és fűtés hiányában hűvösnek tetszett. Lewishamot valami saját­­ságos kétkedés fogta el, hogy csakugyan Ethelt látta-e, vagy másvalakit tévesztett össze vele. Azt kívánta, hogy bárcsak vége volna a seancenak, hogy megint láthassa őt. A régmúlt whortleyi napok csodálatos ele­­venséggel és csodálatos képen mégis minden érzéstől menten szállnak fel emlékezetének mélyéről . . . A hátán valami egészen különös érzést tapasztalt, a­mit léghuzamnak akart tulajdo­­nítani . . . Hirtelen keskeny sávban hideg levegő fu­­vallata érintette arczát, mire akaratlanul összerázkódott. Reménykedett azonban, hogy a leány nem vette észre a borzongását. Arra gondolt, hogy halkan nevet, hogy mutassa, hogy nincsen megijedve. A társaságban más valaki is megborzongott, Lewisham pedig rendkívül élénk ibolyaillatot érzett. Lagune ujja ideges remegést jelzett. Mi történt tulajdonképen ? Valahol az asztalon a zenélő­ doboz egy meglehetősen közönséges és siralmas melódiát kezdett játszani, a­mi különösen hatott Lewishamra. Úgy érezte, hogy a csend, a várakozással teljes nyugalom egyre mélyül körülötte s a mélységet a csengő melódiának a fonala hidalja át. Ezen a ponton Lewisham megemberelte önmagát. Mi történt tulajdonképen? Neki figyelnie kell. De tényleg ügyelt-e úgy, mint kötelessége lett volna ? Hiszen szórakozott volt. Szellemek vagy ezekhez hasonló dolgok nincsenek, a médiumok dolga szélhámosság s ő azért van itt, hogy ellenőrizze a mester*­kedésüket. De bár neki ügyelni kellene történőkre, egyes dolgokat elmulasztott. Mi a volt ez az ibolyaillat? Ki hozta működésbe a zenélő dobozt? Mindenesetre a médium, de hogyan? Visszaemlékezni igyekezett, hogy hallott-e valami mozgást, vagy észlelt-e va­­lami mozdulatot, mielőtt a zene megkezdő* dött volna. Képtelen volt azonban vissza* emlékezni. Belátta, hogy éberebbnek kell lennie, mint eddig. Élénk vágyat érzett magában, hogy sike­­resen fejezze be, amit megkezdett. Előre el­­képzelte a drámai pillanatot, melyet Smit­­hersszel kitervezett. F.thel lesz a nézője. Kém* kedve meresztette szemét a sötétségbe. Valaki megint megrezzent, ezúttal szemben vele. Érezte, hogy Lagune ujja még erősebben remeg s körülötte mindenfelé, szaggatottan zörgő hangok hallatszottak. Kopp, kopp! — kezdődött egyszerre. Gyors, éles hangok, kopp, kopp, kopp, az asztalon, a szék alatt, a leve­­gőben, az ablakpárkányokon. A médium megint sóhajtozott és reszketett és ideges remegése az egész kört áthatotta. A zene majd egészen elhallgatott, majd ismét erő­­sebben hangzott. Ki csinálta és miként ? Lagune hangja szólalt meg mellette, úgy, mintha félő tisztelet folytogatta volna. — Az ábécét? — kérdezte. — Használhat*­juk az ábécét? Az asztal alatt erős koppanás hallatszott. — Nem ! — tolmácsolta a médium hangja. A kopogás mindenfelé ismétlődött. Csakis valami mesterkedés lehetett. Lewis* ham azt igyekezett kitalálni, hogy mi lehe*­tett az eszköze. Azt szerette volna megálla­­pítani, hogy csakugyan a médium kisujja érintkezik-e az övével. A sötétségben elmerült alak felé meresztette a tekintetét. Meglehetős távolságban mögöttük erős koppanás hallatt szőtt, mintha valami fémtárgyat ütöttek volna meg. Azután a kopogás megszűnt­­ a EZERÖTSZÁZ MÉTERES FUTÓVERSENY A FŐVÁROSON KERESZTÜL. SORAKOZÁS AZ INDÍTÁSHOZ.

Next