Vasárnapi Ujság – 1921

1921-06-26 / 12. szám - Rabindranath Tagore 12. szám / Arczképek, Külföldiek - A miskolczi kulturünnepről (4 kép) 12. szám / Időszerű illusztrácziók - Hegedüs Loránt pénzügyminiszter leányának esküvője 12. szám / Időszerű illusztrácziók - Leégett asztalos műhelyek a Ganz-gyár kőbányai-úti telepén (3 kép) 12. szám / Időszerű illusztrácziók - Szibériából érkezett hadifoglyok ünnepélyes fogadtatása a keleti pályaudvar előtt 12. szám / Időszerű illusztrácziók - Herendi porczellánok (4 kép) 12. szám / Műtárgyak - Gulyásoshús főzés Bugaczon 12. szám / Népviselet, genreképek - A debreczeni Gróf Tisza István-Egyetem központi épülete 12. szám / Táj- és utiképek, Hazaiak - Bugaczi képek: Ménes az itatónál. – Törzsménes. – Növendék bikák. – A törzsgulya egy része 12. szám / Természettudomány, ipar, gazdaság

123 i1. szám. 1921. 68. évfolyam, energikusan, hisz ez pompás alkalom a művészt meghallani. És már­is odalépett az ajtóhoz és csontos ujjaival hatalmasan megkopogtatta. Az ajtót Pifkó úr nyitotta ki, a ki a mint kinézett, ijedten kapta le himzett házisapkáját és szólt: — Kezüket csókolom, méltóztassék besé­­tálni. És szélesre kitárta az ajtót. Aranka és Barna játszottak tovább, az utóbbi egy szó­­rakozott pillantást vetett az ajtóra ... a kö­­vetkező perczben keze lehanyatlott és a vonó lecsúszott a húrokról. Aranka is abbahagyta a játékot és fölugrott. Barna egy pillanatig a nyitott ajtóra meredt és szeme oly ki­­mondhatatlan gyönyörrel ragyogott, mintha azon keresztül egy tündérvilágba nyilt volna kilátása. Csak­ aztán jutott eszébe fölkelni, köszönni és a vendégek felé sietni, hogy bundájukból kisegítse őket. De András már megelőzte őt Klárikánál és Pifkó úr az an­­gol kisasszonynál. És Barna csodálattal nézte, hogyan hullanak le a prémek és hogyan bon­­takozik ki a kis leány gyönyörű termete. Mámor fogta el és szédülni kezdett, lelké­­nek minden atomja ujjongott, a mint a lányt bámulta. Mosolygott és a lány visszamosolyo­gott rá. A lány mosolyában volt egy kis kan czérság, mintha ezt mondta volna : Ugy­e szép vagyok ? Tetszem ? A férfi mosolya ezt felelte : A teremtés remeke vagy és én meg tudnék halni érted. Vajjon megértették ők e néma beszédet ? Mert mind a kettőnek arcza lángba borult. De ez az állapot, mely olyan volt mint egy édes álom, nem tartott so­­káig, mert egyszerre megkezdődtek a köz­­napi beszélgetések. Sőt Klárika bosszankodva konstatálta, hogy neki, az előkelő főrangú lánynak váratlan megjelenése megzavarta a családi hangulatot, mely bizonyára intim és meleg volt. Rögtön hideg és udvarias mo­­dort vett fel mindenki. Hja, ezen nem lehet segíteni. — Minek köszönhetem a rendkívüli sze­rencsét ? ezt Pifkó nagytiszteletű úr mondta, a­ki igyekezett prédikácziókban megedzett hangját dallamossá és behízelgővé szelídíteni. Kérem ne hagyják abba a muzsikát, juttassanak nekünk is a műélvezetből, ezt missz Huberty mondta. Nem fáztak át nagyon az úton ? t­alán egy kis forró kávé vagy egy csésze tea jól esnék, ha meg nem vetik, — ezt Pifkó néni mondta. — Ha még nem uzsonnáltak, akkor nagy köszönettel ves­szük a meghívást, ez Klá­­rika ajkairól hangzott el. Pifkóné és Aranka a szemükkel egy kis beszélgetést tartottak, mire a fiatal menyecske előhozott egy kis mélyre megterített­ teaasztalt és ott két­szer Pifkóné pedig a kony­­hába sietett. — Dh ezt nem fogadom el, szólt Klá­­rika, észrevevén a terítékek számát, — vagy önökkel uzsonnálunk, vagy pedig folytassuk a muzsikálást. Én különben nagyapus he­­lyett jöttem, az ő megbízásából akarok a nagytiszteletű úrral egyet és mást megbe­­szélni. — Oh azt hamar elintézzük, méltóságos kisasszony. Elkészültem a látogatásra és már összeállítottam a vásárlandó ajándéktárgyak listáját, melyet majd leszek bátor méltósá­­godnak átnyújtani. Ezért kár volt magát fárasztania. Gondolja ? — felelt Klárika különös hangon és csillogó szemekkel nézett az öreg papra, de egyszerre megijedt, mintha attól félne, hogy a jelenlevők kitalálják a gondo­­latait és más hangon beszélt tovább, mára úgyis sétakocsizást terveztem és azt gondol­­tam, hogy egyúttal ezt is elintézem ... (Most még szebb, mint azon a fagyos reg­­gelen, gondolta Klárika magában. Csak most látom, hogy milyen finom az arezbőre és milyen gazdag és fényes a haja. A legérde­­kesebb férfi a fej, a­kit életemben láttam. És ebben a ruhában is egészen másképp fest, mint abban a plum parasztruhában. De fur­­csán néz rám, mintha simogatna a tekinte­­tével. Sohse tapasztaltam ezt senkinél, még nagyapusnál se... eh, micsoda gondolatok! Nem szégyenled magad, Klári?) A lány mélységesen elpirult, mintha valami illetlenségen kapta volna rajta magát, kö­­högés ürügye alatt elővette a zsebkendőjét és eltakarta az arczát. Azután levetette a kesztyűjét, a­mivel Barnának újabb gyönyö­rűséget szerzett. Ha ez a kicsi kéz az ő ha­­jába markolna, ő menten belehalna ebbe. És most ő pirult el, mert úgy érezte, hogy a lányt ezzel a gondolattal megbántotta. A fiú eddig a banális köszönésen kívül egy szót sem szólt, most azonban végtelen erőfeszí­­téssel sikerült az ajkát megnyitnia és a kö­­vetkező mondatot közzétennie : — Méltóságos kisasszony, nem haltek meg a múltkor a rianásnál ? Barna azt remélte,­ hogy erre a kérdésre a kis tündér hangjának zenéjét fogja élvezni, de elfeledkezett a missziől, a­kinek ez a kér­­dés kapóra jött és széles mederben elmondta az ő meghűlésének történetét, melybe az ér­­dekesség kedvéért még egy kis kezdődő tüdő­ gyulladást is kevert. A csalódott Barna ször­­nyen kétségbeesett képet vághatott, mert Klárika hangosan elnevette magát. Az első nevetés a vendégek megérkezése óta, mintha a hideg hangulat jege roppant volna egyet. A missz rögtön abbahagyta az elbeszélést és sértődötten szólt: Missz Clara, nem gondolja, hogy a más baján nevetni nem illik? — De édes missz, én nem a maga baján nevettem, hanem az az ostoba modell jutott eszembe, a­ki meg akart szökni. •­Ez jó téma volt Barnának, a­ki hozzá is fogott, hogy ezt a jelenetet kellő humorral elmondja és eljátssza, a­mi oly jól sikerült, hogy Klárika arczára a legelragadóbb mo­­solyoknak egész tömegét varázsolta. Sőt a missz­ió egypárszor oly széleset nevetett, hogy még az aranyplombos fogait is kimu­­tatta. Ezalatt Uzonyiné a konyhára sietett a mamával tanácskozni, nemsokára azonban megjelent és a nagy asztalon hat személyre megterített. A kis tündér kezdte magát na­­gyon jól érezni, Istenem, oly kedves volt itt minden. A szoba csak úgy ragyogott a tisz­­taságtól, a szokatlan, régies bútorok külö­­nös hangulatot terjesztettek. Az egyik sa­­rokban egy sok­ fiókos sublót állott, minden fiókján egy tuc­at fényes rézkarikával, a má=­sík szögletben volt az üvegszekrény tele cse=­csebecsével és a nehéz családi ezüsttel. A ka­­napé is egy más kor szülöttje volt, a­mikor még Pifkó úr nagypapája heverhetett rajta. A székek a régi híres szepességi faragó mű­­helyekből kerültek ki, a­mikor az asztalos még nem nevezte magát bútorcsarnoknak. Klárikának oly jól esett ez a látvány, szinte unalommal gondolt a kastély hatalmas ter­­meire, melyeknek szögleteiből a családi ha­­gyományok mint lesben álló pókok figyelnek a benne lakókra. A nagyapóssal volt ő már többször Pifkóéknál, de sohse voltak ilyen benyomásai és megfigyelései. Mintha kíván­­kozott volna a magasságból leszállni és ezzel az egyszerűséggel barátságot kötni. Elábrán­­dozásának az uzsonna betálalása vetett vé­­get. Minden nagyszerű volt : az illatos kávé, az omlós kalács és a friss vaj és a puha kenyér. De Klárika nem engedte hosszúra nyúlni az uzsonnát, hanem sürgette, hogy fogjanak a muzsikához. És hozzáfogtak. A­mint Barna a gordon­­káját kezébe vette, különös elfogódottsága, majdnem félénksége egy csapásra megszűnt. Ő csak most fog beszélni. A nyelvet­ lehet tökéletlen, de a gordonkája tökéletes. Ha ezen szólal meg, akkor meg fogják érteni. És e mellett nem árulja el magát. A­mint kezébe vette a hangszert, észrevétlenül egy csókot lehelt reá. Most, most édes öregem tégy ki magadért, te vagy legjobb barátom, magányos óráim unalmának elűzője, bána­­­tom földerítője ... az egyetlen barátom vagy, te jó kis gordonkám, a­ki sohsem hagytál cserben. Indítsd el hangod édes hullámait, te tudod, hogy merre, hova . . . Adj ki ma­­­gadból mindent, a­mi csak száraz fádban és feszülő húrjaidban rejlik. Oly puhán, bársom­á­nyosan és szeretettel foglak simogatni, mint fiatal anya ma született első babáját. És Barna játszani kezdett és a levegő meg­ telt csodálatos harmóniákkal. Soha művész a hangszerével úgy össze nem olvadt, mint e pillanatban az ifjú. Hogy az ő lelkéből fakadtak-e ezek a dalok, vagy nagy meste­­rek alkotásai voltak, azt nem tudta volna megmondani. Lehet, hogy egy hatalmas ér­­zelem egyszerre költővé avatta őt és rejtve lappangó tehetsége kitört. Hirtelen eszébe jutottak Byron remek strófái az első szere­­lemről. Sejti-e ez a leány, a­ki két ragyogó szemét le nem vette róla, hogy vérző szíve ott vonaglik előtte? Hogy sejtené, hisz ott ő áll a csillagok között, a hideg magasságban, pedig a sötét mélységekből kiált hozzá! Végtelen fájdalom facsarta össze a szívét és egyszerre oly erőtlenség vett rajta erőt, hogy a vonó majdnem kihullott a kezéből. Hogy történhetett ez a betörés az ő külön vilá­­gába, melybe oly gondosan elzárkózott és melyben oly erősnek hitte magát? Ez az elnyomott és most föllázadt szívnek a for­­radalma volna ? Hát igazat kell adnia a tudatlanoknak, a­kik azt állítják, hogy a szívnek nemcsak élettani működése van ? A büszkesége szenvedett e gondolatoktól, mert engednie kellett a közömbös­ségből, mellyel eddig az embereket felsőbb= nézte... és míg ezek a gondolatok végig viharzottak lelkén, keze alatt a gordonka egyre sóhaj­­­tozott, panaszkodott, sírt, zokogott ... és a mint Barna félénken fölpillantott, észrevette, hogy a lány szeméből egy nehéz könnycsepp gördül ki... A DEBRECZENI GRÓF TISZA ISTVÁN­ EGYETEM KÖZPONTI ÉPÜLETE.

Next