Vasárnapi Ujság – 1921
1921-06-26 / 12. szám - Rabindranath Tagore (arczképpel). Zoltán Vilmos 140. oldal / Élet- és jellemrajzok
142 VASÁRNAP] ÚJSÁG. 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam tam az oka. Fel kellett volna kapnom kesztyűt. Elég időm volt hozzá... Csalás. .. a bizonyára csalás . . . Azt hittem, hogy soha sem látom már őt viszont .. . Bizonyára szégyelte volna magát miattam ... a barátai előtt. Egy ideig mozdulatlanul ült és üres tekintettel bámult maga elé. Sóhajtott, újra megdörzsölte egyik kivörösödött szemét és felállt. Kiment az előcsarnokba, ahol két tűvel átszúrt kalapja függött a kabátja fölött, fel=öltözött és kilépett a hideg, szürke utczára. Alig ment még húsz lépést Lagune ajtajától, mikor észrevette, hogy egy férfi éri őt utól és mellette halad. Az ilyesmiben elég gyakran van részük olyan lányoknak, akik munkába mennek vagy munkából jönnek Londonban s ő is szükségképen sok mindent volt kénytelen tapasztalni a whortleyi kalandos napok óta. Haragosan nézett maga elé, de a férfi oly határozottan állta el az útját, hogy meg kellett állnia. Sértődött tekintetet vetett rá. A férfi Lewisham volt, halott halvány arczczal. Félszegen habozni látszott, azután szótlanul kinyújtotta a kezét. Ethel szinte gépiesen megfogta. Lewisham csak ezután találta meg a hangját. — Henderson kisasszony, — szólalt meg. — Mit akar tőlem ? — kérdezte a leány bágyadtan. — Nem tudom . .. Beszélni akarok magával. Velem? Ethel szíve hevesen dobogott. Lewisham nehezebbnek találta a beszédet, mint gondolta. Megengedi? . . . Nem gondolta, hogy jövök? . . . Messzire megy . . . Nagyon szeretnék beszélni magával. Annyi mindent . . . Claphamba megyek, felelte Ethel. Ha akarja, elkísérhet egy darabon . . . A leány bizonytalanul tett néhány lépést. Lewisham egészen mellette haladt. Egy darabig szavukat visszafojtva haladtak, mert annyi mondanivalójuk volt, hogy nem találták meg az alkalmas szót, mellyel beszélgetésüket megkezdték. — Elfelejtette már Whortleyt? szakította meg a csendet Lewishan hirtelen. — Nem. Lewisham a leányra nézett, aki lesütötte a szemét. — Miért nem írt nekem ? — kérdezte keserűen. — Írtam. — Egyetlenegyszer. De azután ? — Írtam, júliusban. Nem kaptam meg. A levél visszajött. — Hogy lehet, hisz Mundayné . . . Elfelejtettem a nevét. A levelet az iskolába czímeztem. Lewisham ajkáról tagolatlan felkiáltás röppent el. — Nagyon sajnálom, — mondta Ethel. Megint némán mentek egymás mellett egy darabig. Tegnap este, mondta Lewisham nyomatékkal, nem volt alkalmam, hogy megkérdezzem. De . . . A leány nagyot sóhajtott. —• Lewisham úr, a férfi akit látott ... a médium nekem mostoha atyám. — És? — Hát ez nem elég ? Nem, mondotta Lewisham némi habozás után. Megint fojtogató csend következett. Nem. — ismételte Lewisham határozottabban. — Semmi közöm hozzá, hogy kicsoda magának a mostohaatyja . . . Azt akarom tudni, hogy maga részes volt-e a csalásban? Ethel arcza elfehéredett. Száját kinyitotta, mintha mondani akarna valamit, majd ismét becsukta. Aztán megfontoltan kezdett beszélni , hogy Lewisham úr, ön talán nem hiszi, lehet, hihetetlenül is hangzik, de becsület= szavamra mondom . . . nem tudtam, nem tudtam bizonyosan... hogy a mostohaapám . . . Ahződés hangján kiáltotta Lewisham a meggye= Hát akkor igazam volt . . . A leány egy pillanatig ránézett, azután hirtelen szinte kiabálva megszólalt: — Nem volt igaza ... Én mindent tudtam. Hogy is mondhattam az ellenkezőjét? Csalás volt. Nagyon jól tudtam. Tudtam az egész időn át. Lewisham elképedő csodálkozással bámult a leányra. Bámulatában egy lépésnyire elmaradt tőle, de nyomban megint mellette termett. Azután hallgatás következett, olyan hallgatás, mintha sohasem akart volna véget érni. A leány, miután abbahagyta a beszédet, feszülten várakozott és nem is mert Lewishamra nézni. Végre Lewisham szólalt meg. Nem mondta lassan, azt se bánom. Nem törődöm vele, még ha így is van. Bekanyarodtak a King's Roadra, a nagy kocsiforgalomnak és a siető gyalogjáróknak az áradatába, ahol iskolás gyerekek nyüzsgő csoportja vette őket körül és választotta el egymástól. Az ilyen nyüzsgő főutcákon este csak szaggatott rövid mondatokban lehet beszélgetni, máskülönben elvész az összefüggés. Ethel Lewisham arczára tekintett és úgy látta, hogy megint nyugodt. A nyüzsgő tömegből déli irányban egy sötét utczába fordult, ahol megint beszélgethettek. — Mindent értek, mondta Le_wisham. — Maga tudta, de nem akarta tudni, így történt. Ethel ismét magához tért kábultságából. Zokogását visszafojtva megszólalt: — Ennek az utczának a végén el kell válnunk. Nagyon szép volt öntől, hogy eljött, Lewisham úr. Önnek azonban szégyenkezni kellett miattam, bizonyára szégyenkezni kellett. A gazdám spiritiszta, a mostoha atyám hivatásos médium és az anyám is spiritiszta. Nagyon helyesen tette, hogy tegnap nem szólított meg. Nagyon helyesen. Szép volt, hogy eljött, de el kell hagynia . . . Az élet nagyon nehéz ... Az utcza végén vissza kell fordulnia. Az utcza végén forduljon vissza . . . Száz yardot mehettek, de Lewisham nem válaszolt. — Én elkísérem magát Clamphamba, — mondotta azután. Hallgatagon mentek az utcza végéig. A szögletnél, mely a határt jelezte, a leány megállt és szemébe nézett Lewishamnak. — Forduljon vissza, — suttogta. Nem, — mondta Lewisham makacsul. Szemben álltak egymással életük fordulópontjánál. — Hallgasson rám, — folytatta Lewisham. Nehéz megmondanom, hogy mit érzek. Talán magam se tudom ... De így nem akarom magát elveszíteni. Nem engedem, hogy megint eltűnjek előlem. Az egész éjszakát ébren töltöttem. Nem törődöm vele, hogy maga milyen környezetben él, hogy kik a hozzátartozói és az se nagyon érdekel, hogy mennyire tudott azokról a médium a szélhámosságokról. Nem törődöm vele. Akárhogy is, de a jövőben másként lesz. Egy nap és éjszaka gondolkoztam rajta. Eljöttem, hogy megtaláljam magát. Most itt van. Én soha sem felejtettem el magát. Soha. Nem hagyom magamat így visszaküldeni. Egyikünkre sem lehet jó, amit akar, — mondta a leány épen olyan határozottan, mint Lewisham. — Pedig én nem hagyom el magát. — Mire volna az jó ? . . . Magával megyek, — jelentette ki Lewisham röviden. És ment is. Kérdéseket intézett a leányhoz, aki azonban nem akart felelni s komoran hallgatva haladtak egymás mellett. Egyszerre Ethel, a szája szélén ideges rángatódzással, megszólalt. Azt akarom, hogy elhagyjon, — mondotta. — Ön egészen más, mint én. Érezhette ezt tegnap este is. Ön segített leleplezni bennünket . . . — Mikor Londonba kerültem, — mondotta Lewisham, — magát keresve heteken keresztül, kóboroltam Claphamban. Átmentek a hídon és Clapham Junction közelében egy szegényes üzletekkel teli kis utczába értek, anélkül, hogy beszéltek volna. Ethel elfordította arczát és magába zárkózott. — Sajnálom, — mondta Lewisham merev udvariassággal, — ha úgy látszik, hogy magára kell erőltetnem magamat. Nincs szándékomban kikémlelni az ügyeit, ha maga nem akarja. Mikor azonban újra megláttam, valahogyan egész tömeg régi dolog elevenedett meg előttem . . . Meg se tudom magyarázni. Lehet, hogy meg kellett magát találnom, hogy elképzeljem újra az arczát, hogy lássam, hogyan mosolygott, hogyan ugrott le a zsilip korlátjáról, hogyan teáztunk ... és ezer meg ezer régi dolgot. Megint félbeszakította a beszédet. És ezer meg ezer régi dolgot . . . Nem hagyhatom el magát — tette hozzá és feleletet nem kapva ment tovább. Üres utczákon haladtak át a Junction közelében és Clapham' Common felé közeledtek. — Ennek az utczának a végén lakunk, — mondta Ethel egy szögletnél hirtelen. — Jobban szeretném . . . Még semmit se mondtam meg . . . Ethel fehér arczával Lewisham felé fordult,, de egy darabig nem tudott szóhoz jutni. Nem lehet jó reánk nézve. — mondta. — Benne vagyok ezekben a dolgokban . .. Nem fejezte be, amit mondani Lewisham határozott hangon beszélt, akart. SZIBÉRIÁBÓL ÉRKEZETT HADIFOGLYOK ÜNNEPÉLYES FOGADTATÁSA A KELETI PÁLYAUDVAR ELŐTT. (A szónoki emelvény előtt tartják azt a nemzeti színű selyem zászlót, melyet 1914-ben a Hangya ajándékozott a hadba vonult ?2-es bakáknak, s a melyet a sok viszontagság után most a hadi foglyok visszahoztak.)