Vasárnapi Ujság – 1921
1921-07-24 / 14. szám - Sárközi György: A halál fája 160. oldal / Költemények
160 VASÁRNAP] ÚJSÁG. 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam, úgy látszik helyén van a szíve. No, számítok is rá. De hogy mi tekintetben számít Barnára, arról már nem beszélt. Megérkeztek a kastélyba. III. Haditanács. Harmadnapra a karácsonyéjszakai események után, nagy társaság gyűlt össze a sztregovai kastély úgynevezett fegyvertermében, amely egyúttal arczképcsarnokul is szolgált. Ennek falán függött az ősök képe, valami husz-huszonöt életnagyságú festmény, legnagyobb része férfi, egyforma modorban festett Bendegúz-alak, hatalmas, öklelő bajusszal és zord tekintettel. A legrégibb alak volt köztük Samuel de Stregov, a nem egészen megbizható történeti adatok szerint hadnagy Mátyás király fekete seregében, aki a nagy erejéről volt hires és azzal a tettével vált nevezetessé, hogy Giskra cseh vezér vele arczatlankodó kapitányát puszta egyik ököl- csapással a másvilágra küldte. Az egykorú hegedősök dalba is foglalták e hőstettet, úgy adván elő a dolgot, hogy a cseh katonán vas sisak volt és Sámuel hadnagy mégis agyon tudta csapni az öklével. Mely jóindulatú túlozás csak azt bizonyítja, hogy a költők már Mátyás király idejében, liczenczia poétika czímen nagyokat szoktak füllenteni. Itt őrizték a mohácsi csatában elesett Paulus de Stregov kardját és pánczélingét. Az ezüst kupát, melyet Sztregovai Pongrácz Rákóczi Ferencztől kapott ajándékba. A férfiak közt egyetlen egy alak volt, aki annyira elütött a többiektől, hogy rögtön látszott, hogy ez soha kardot nem forgatott, se öklével erőmutatványokat nem végezett. Ez volt a tudós Sztregovai Adalbertus, aki a XVI. században csillagvizsgáló tornyot építtetett és laboratóriumot állított magának és ott tudományos kutatásoknak élt. Alkotásait a füleki törökök elpusztították és Adalbertust Konstantinápolyba hurczolták, ahol hosszú raboskodás után meg is halt. Az asszonyok közül a legszebb és legérdekesebb alak báró Sztregovay Mária volt, egy tizenhetedik századbeli desnő, aki tőrével megölte urát, gróf Toronyi Ábrist, amiért áruló módon a törökkel paktált. Tette elkövetése után megmérgezte magát és az utókor számára a következő írást hagyta hátra : Megöltem az uralmat, mert nagyon szerettem őt és nem akartam, hogy gyalázat érje nevét. Ebbe a terembe, melynek minden porczikája a vasöklök, a kemény koponyák és a bátor szívek hajh, örökre letűnt korszakáról beszélt, gyűjtötte össze Sámson úr a családot, az ott időző rokonságot és a keze ügyében levő jóbarátokat. Az uradalom személyzetéből ott volt a jószágigazgató és két kasz=nár, a jó barátok közül a két Uzonyi, Szűcs tanító, Pifkó és Csiborka tisztelendő urak és Tímár Miklós, egy alsó-sztregovai földbirtokos. A terem közepén hosszú asztal volt, székekkel körülrakva. A társaság ezekre telepedett le. Az asztalfőn ült Sámson úr, jobbján Klárikával, balján Krantzzal. Sztregovay Tamásné és a missz hiányoztak, ellenben megjelent Trepán Józsó, a gonosz hír futárja, aki az ajtóhoz tett egy széket magának és azon szerényen meghúzódott. Az öreg báró mögött állt Mihály huszár, ura parancsait lesve. A két Uzonyit nagyon meglepte a meghívás, mely őket fontos tanácskozásra a kastélyba szólította. Hiszen ha ott arról lesz szó, hogy az uradalom és a család védelmére a cseh megszállással szemben minő intézkedések teendők, pedig mi egyéb lehet a tárgy, akkor ehhez a két Uzonyinak, Szűcsnek és Pifkó bácsinak ugyancsak édes kevés köze van. E tekintetben az öreg báró tökéletesen el volt látva tanácsadókkal és segítséggel. És ha nem erről tanácskoznak, hát akkor mi egyéb kerülhet ott szóba? Erről maga Krantz se tudott semmit, a ki karácsony első napján úgy uzsonna tájban a meghívást hozta. Mikor Liborius mester betoppant, Barna egy éppen hozzá intézendő levélen törte a fejét, melyben a báró úr egészségi állapota iránt szándékozott érdeklődni. Tudta ugyan, hogy az öreg úr túl van a veszedelmen, s azért a részletek és azokról való gyors értesülés rá nézve nem fontosak és nem sürgősek, mégis... mégis roppant vágy fogta el, hogy tőle egy levél menjen a kastélyba ... A kis tündér erről bizonyosan tudomást vesz, tehát foglalkozni fog vele és még a mai napon lesz egy boldog pillanat, melyben az ifjú alakja átsuhan a leányka lelkén. Milyen váratlan szerencse! Ez a gondolat olyan boldoggá tette, hogy szinte jókedvűen rohant a levelet megírni ... De hirtelen megállt. Elszégyelte magát. Hova lett a tudós komoly férfiassága? Ilyen érzések egy szerelmes gimnazista szivét dobogtathatják, a ki ideálja ablakai alatt sétálgat és mikor odafönn a csipkefüggöny hirtelen megmozdul, azt hiszi, hogy onnan az imádott lény les le reá . . . Holott a drága nő nincs is odahaza és a függönyt a kis macskák hozzák hevesebb hullámzásba, melyek a rojtjaival játszanak... Ábrándos gyerek! De azért bizony a levelet megirja . . . Ekkor betoppant Krantz és az álmodozó fölébredt. Mikor Krantz előadta jövetelének okát, így szólt: — Hogy testileg semmi nyoma sincs annak a kis gutaütési rohamnak, az bizonyos, de hogy jó urunknak, a lelkét egy kicsit megzavarta és fölforgatta ez a gonosz hír, ez legalábbis valószínűnek látszik. Maga ez a gyűlés is aggasztó tünet. Ki tudja, micsoda bizarr, sőt excentrikus ötletek lappanganak mögötte? Félek, hogy ez a logikusan gondolkozó, nyugodt és okos elme kizökkent egy kicsit a kerékvágásból. — Nem is sejted a terveit? — kérdezte András. — Az még semmi, de Klárika kisasszonynak sem árul el belőle semmit, ami hallatlan eset. Hiszen még nyakkendőjén sem szokott változtatni az unokája tanácsa nélkül. Számítok rá fiaim, hogy okvetetlenül el fog=tok jönni és egyesült erővel Sámson úr fejéből kiverjük a bogarat, ha ilyesmi talál benne motoszkálni. (Folytatása következik.) A MAGYAR AMERIKAI TÁRSASÁG ÜNNEPÉLYE AZ AMERIKAI SZABADSÁG-NAPON WASHINGTON BUDAPESTI SZOBRÁNÁL. Ludvig Ernő főkonzul beszédet mond. A HALÁL FÁJA. Ha harsannak a fekete kürtök, én rohanok majd szédülve, szállva, S elfogom a lágyszárnyu hangot a halál homályos erdejében. Mint a pillangót gyermekségem napsütötte mezőin. S körülnézek az ismeretlen csöndtakarós, ködágyas erdőn . Fölém lombok ketrecze zárul, előttem vad bozót sötétlik És mögöttem a feledésnek ágai leborulnak. Némán állnak a terebély fák, meredek törzsük meg se reccsen. Egy-egy levél hull csak le néha lassan a korhadó avarra, Mint olvasón a csörrenő szem lehullik ájtatosan. Innen már nincsen ut semerre, se előre, se föl, se hátra. Lábaim örökre megállnak, ereimben uj nedvet érzek, Karjaim a magasba nyúlnak valami égi parancsra. Érzem, a mint gyökerek kúsznak testemből a fekete földbe, S ujjaim végén sürü füstként bodrozódnak elő a lombok Ropogva, zúgva török az égre, ágaim szerteszaladnak. S a néma társak közt hatalmas, sötét oszlopként állok meg én is. Évezredek már nem zavarnak, az idő átlép nagy koronámon S leveleim közt mozdulatlan, jeges csönd veri fészkét. Sárközi György: Bus fa a halál zord erdejében, de kinek legmagasabb orma Már a szférák zenéjét sejti s gyökeréig hatolni rejtett Sugarat érez, gőgösen állok: a halál már örök élet.