Vasárnapi Ujság – 1921
1921-07-24 / 14. szám - Balázs Árpád, a dalköltő (arczképpel) 163. oldal / Élet- és jellemrajzok
154 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 12. szám. «1921. 68. évfolyam. Dolgoztunk, gondolkoztunk és tanultunk volna. Reméltünk és vártunk volna. Megvetettük volna a női kicsinyeskedéseket . . . Rábíztam volna magamat a férfi erejére . . . És most úgy kell felébrednem, mint a balga szüzek, akik látják, hogy letellett az életük órája. Magatartása, arczkifejezése az önmaga iránti szánalomtól meglágyult. — Minden hiábavaló .. . üres semmiség ... Soha sem leszek már boldog... A jövőnek nagyszerű látománya, melyet állandóan ápolt magában, egyszerre távolodni és tünedezni kezdett, viszont annál ragyogóbbnak tűnt fel, minél jobban elveszett a messzeségben, akárcsak az álom az ébredés pillanatában. Helyét tisztán és élesen elkerülhetetlen elhagyatottságának az érzete foglalta el. Kicsinynek és magányosnak, végtelenül szánalmasnak látta magát nagy kétségbeesésében, mialatt Lewisham szívtelenül elhagyja őt „valami bolti leánnyal". Kicsordult egy könnycsepp, utána a többi és végig áztatta az arczát. Megfordult, mintha valamit nézni akart volna. A kis karosszék előtt térdre esett és összefüggéstelenül, zokogva könyörületért és erőért esedezett az Istenhez. * . Másnap a biológiai tanfolyamon az egyik leány azt a megjegyzést tette, hogy megint a „lompos Heydinger" támadt fel. Barátnője körüljártatta tekintetét a laboratóriumban. —• Szomorú kis feltámadás, — állapította meg. — Csakugyan . . . nem volnék képes a hajamat úgy viselni. Fürkésző szemmel vizsgálta tovább Heydinger Alicet. Megtehette, mert Heydinger Alice, gondolatokba mélyedve, a deczemberi ködöt bámulta a laboratórium ablakánál. — Nagyon halovány, — mondta a leány, aki először beszélt. — Szeretném tudni, hogy a sok tanulástól van-e? — Egyre megy, ha attól van is, — mondta a másik. — Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mik a szilárd részek a metszetben és egyet se tudott megmondani. Egyetlen egyet se. Másnap Heydinger kisasszony helye üres maradt. Megbetegedett, bizonyára a túl erőltetéstől s betegsége a vizsgálatok után három hétig tartott. Azután újra megjelent, még halványabb arczczal és buzgó, de eredménytelen munkakedvvel. XVII. A Rafael-teremben. Majdnem három óra volt és a biológiai laboratóriumban már égtek a lámpák. Az osztály beretvával buzgón metszeteket vagy dobott egy páfrány gyökeréből mikroszkopikus vizsgálat czéljaira. Egy békaképű hallgatag fiú, saját költséges diák, aki egyébként nem játszik szerepet ebben a történetben, feszült figyelemmel dolgozott s szerény, némi megerőltetést eláruló kifejezése még a szokottnál is hasonlatosabbá tette a békához. Heydinger kisasszony mögött, aki megint,elhanyagolt és rendetlen volt, mint azelőtt, egy hely üres volt s a mikroszkóp, szétszórt czeruzák és füzetek elhagyatva hevertek az asztalon. A terem ajtaján ki volt függesztve azoknak a névsora, akik letették a karácsonyi vizsgálatot. Első helyen az említett béka- képű fiú szerepelt, utána Smithers következett és Heydinger Alice két barátnőjének az egyike. Lewisham neve dicstelenül csak a második csoport élén díszelgett, Heydinger kisasszony pedig nem szerepelt a levizsgázottak között; neve után a megjegyzés volt olvasható: ,,hiányzott." megfizetni a gyöngédebb A diák így szokta érzelmeket. Lewisham ugyanekkor a múzeum Rafael= képeinek szentelt termének tágas magányosságában ült, komor gondolatokba merülve. Keze öntudatlanul kétségbe nem vonható bajuszát húzogatta s különösen azokat szálakat válogatta ki, melyek elég hosszúak a voltak, hogy rághassa őket. Lewisham a helyzetét igyekezett világosan áttekinteni. Hogy veresége erősen sajgott, még nem nagyon bizonyította lelki higgadtságát. A vereség árnyéka ráborult mindenre, kiirtotta büszkeségének érzetét, befeketítette dicsőségét és mindent más világításba helyezett. A szerelmeskedésnek kedves mozzanata hátraszorult lényének valamelyik rejtett szögletébe. Vad ellenszenvet érzett a békaképű fiú irányában. Úgy érezte, hogy Smithers is megcsalta őt. Haragudott, nagyon haragudott a biflázókra és magolókra, akik egész időn át az ostoba véletlennek kitett vizsgára való készüléssel gyötörték magukat. Úgy vélte, hogy a gyakorlati vizsga nem volt egészen igazságos, az írásbeli vizsgának egyik kérdése pedig kívül esett a tananyagon. Riverről, River tanárról az volt a véleménye, hogy rosszindulatú szamár, nemkülönben Weeks, az adjunktus is. De mindezek a körülmények nem homályosították el ítélőképességét annyira, hogy megfeledkezzék balsikerének igazi okáról, arról, hogy a rendelkezésére álló estéknek, a huszonnégy órából a tanulásra legalkalmasabb időnek legalább a fele részét napról napra elpocsékolta. Ez a rendszeres időveszteség állandósulni látszott nála. Ez este megint találkozik Ethellel és az esztendő másik felére, a növénytani tanfolyamra is megkezdi a veszedelmek halmozását. Ilyen formán azonban, kelletlenül sorakoztatva egyik bizonytalan mentséget a másik után, teljes világossággal éleződött ki az ellentét az Ethelhez való viszonya és egyéni törekvései között. Az utolsó két év folyamán minden dolga oly könnyedén sikerült, hogy állandó felfelé emelkedését az életben biztosítottnak látta. Sohasem jutott eszébe, mióta Ethelt felkereste a seance után, hogy e tekintetben bármi veszedelemben is foroghatna. Most azonban erős figyelmeztetést kapott. Megrajzolta magának a felső középosztályhoz tartozó békaképű fiúnak a képét odahaza, kényelmes dolgozószobában, íróasztallal, könyv= szekrénnyel, ernyős lámpával, — maga Le=wisham fiókos szekrényének felső deszkáján, télikabátban, mindenféle pokróczokba csavart lábát a legalsó fiókba dugva dolgozott, — s mindezen hihetetlen kényelem közepette a békaképű fiú dolgozott, dolgozott, dolgozott. Azalatt pedig Lewisham a ködös utczákon át törtetett Chelsea felé, vagy miután elvált Etheltől, baktatott haza, tele bolondos képzelődésekkel. Lehiggadt józansággal kezdte átgondolni Ethelhez való egész viszonyát. Gyengédebb érzései háttérbe szorultak, de azért nem álltatta magát hazugságokkal. Szerette a leányt, szívesen volt vele együtt, beszélt vele, de nem ez volt minden vágya. Egy Hammer= smithben hallott szónok keserű szavaira gondolt, aki azt panaszolta, hogy a modern czivilizáczió még a házasság elemi szükségét is megtagadja. Az erény vétekre változott. „Félelem és remegés közepette kötünk házasságot, a házasságban a nemiség a nőnek egyetlen szerepe s a férfi akkor jut el szívének vágyához, mikor a szívnek a vágya már kihűlt." Ez a mondás, ami akkor merő szóvirágnak tetszett, most a keserű valóságnak a köntösében elevenedett meg előtte. Lewisham érezte, hogy elágazó utak áll. Egyik oldalon a hírnév és tekintély előtt ragyogó lépcsője, amelyről kora ifjúkorától kezdve álmodott, a másik oldalon Ethel. És ha mindazonáltal mégis Ethelt választja, vajjon minek lehetnek a kilátásai? Mire számíthat ez esetben? Kissé több vagy kevesebb séta l Ethel is, ő is szegény volt, reménytelenül szegény és a leánynak az a szélhámos médium volt a mostohaapja ! A mellett a leánynak hiányos volt a műveltsége, nem értette meg az ő munkáját és törekvéseit . . . Hirtelen a teljes meggyőződés erejével jött rá, hogy leghelyesebb lett volna, ha a seance után hazamegy és elfelejti a leányt. Miért is érezte azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy őt újra felkeresse? Váljon a képzelete miért fonta körül Ethelt a lehetőségeknek olyan sajátságos szövevényével? Most ő is belebogozódott, őrületesen belebogozódott... Az egész jövőjét feláldozta az utczai szerelmeskedés futó ábrándjainak. Haragosan tépegette a bajuszát. Egy kép kezdett lerajzolódni előtte, amint Ethel, misztikus anyja és a kétes ügyességű Chafferg őt, aki beleakadt egy nem látható hálóba, visszatartják a hírnévhez és tekintélyhez való fényes és sikeres emelkedéstől. Lyukas czipő és a fogatok felfreccsenő sara lesz az osztályrésze egész életében! A Forbes- érem, az előmenetelnek első lépcsője máris majdnem biztosan elveszett . . . De hát miként is gondolhatott volna más egyebet? Már nevelésének körülményei tették őt szerencsétlenné. A középosztály felső rétegeihez tartozó fiatal embereknek ilyen ügyeit a szüleik szokták intézni s őket minden oltalmazza attól, hogy ilyen szerelmi hóbortokba beleessenek, mielőtt függetlenek volnának. Bizonyára ez jobban is van így . . . Minden távolodott tőle. Nem csupán a munkája, a tudományos karrier, hanem vitaegylet, a politikai kilátás és az emberiség érdekében végezendő munkája is . . . De miért ne tudná határozott lépésre rászánnimagát, épen most? . . . Miért ne magyarázhatná meg az ügyet Ethelnek tisztán és világosan? Vagy miért ne írthatna neki?" Ha rögtön írna neki, még az a haszna is volna, hogy az estéjét a könyvtárban töltheti. Meg kell kérnie Ethelt, hogy felejtse el SZIBÉRIAI MAGYAR HADIFOGLYOK HAJÓRASZÁLLNAK VL DIVOSZTOKBAN. MAGYAR HADIFOGLYOK TEMETŐJE VLADIVOSZTOK MELLETT.