Vasárnapi Ujság – 1921

1921-07-24 / 14. szám - Balázs Árpád, a dalköltő (arczképpel) 163. oldal / Élet- és jellemrajzok

<4­. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 167 ezeket a sétákat hazafelé, — legalább is a legközelebbi vizsgáig. Ethelnek meg kell ér­­teni őt. Mégis oka volt kételkedni, hogy vájjon megérti-e? ... Ez a lehetőség harag­­gal töltötte el. A helyzet szépítgetése azon­­ban nem mutatkozott czélszerűnek. Ha ki­­fejti neki ... De miért fejtegetné ilyen for­­mán? Ethel bizonyára nem az, a­ki az ész=­szerűség szavára hallgat. Lewishamot pillanatnyilag a harag ön­­tötte el. A séták beszüntetése azzal fenyegette, hogy megvetésben lesz része. A leány majd meg­­vetőleg gondol reá. Ami talán még rosszabb, valahogyan igaza is van neki. De miért volna a megvetendő? Miért gondolhatna reá megvetéssel? Újra elfogta a harag­­ot A tekintélyes múzeumi őr, aki lopva figyelte és csodálkozott, hogy egy diák miért ül leszögezve a Lystra áldozata előtt, miközben az ajkát, körmét és bajuszát harapdálja s haragos pillantásokat és bősz tekinteteket vet erre a remekműre, azt látta, hogy Le­­wisham hirtelen elhatározással felpattan, sarkon fordul és gyors léptekkel távozik teremből. Nem tekintett se jobbra, se balra. a A lépcsőn lemenve eltűnt az őr szeme elől. — Elment, hogy máshol kicsit több meg­ rágni való bajuszt keressen magának, — elmélkedett a múzeumi őr. — Úgy ugrott fel, mintha valami megmarta volna. Néhány pillanatnyi elmélkedés után az őr végig ballagott a termen és szemben a kép­­pel megállt. — Az alakok kissé nagyok a szoba szá­­mára, — állapította meg elfogulatlan szak­ értelemmel. — De hát ilyen a művészet. Hazudnék, ha elhinném, hogy ez a másik félig ilyen jót tudna pingálni. XVIII. A haladás barátai találkoznak. Az ezen elmélkedésre következő estén új világrend kezdődött. Egy asztrahán­ szegélyes télikabátba öltözött és kevésbé ragyogó tekintetű fiatal hölgy egymagában baktatott Chelseaből Claphamba, Lewisham pedig az egyetemi könyvtár rezgő villanyfényében lázas munkálkodást eláruló könyvoszlopok mögött merően nézegetett valamit. Az új helyzet megteremtése nem ment egé­­szen simán és megmagyarázása nehéznek bizo­­nyult. Ethel nyilvánvalóan nem tudta teljes mértékben felfogni annak jelentőségét, hogy Lewisham a névsorban csak közepes került. „De hát maga egészen jól átment", helyre — mondotta. Az esti tanulásnak a fontosságát se tudta kellően értékelni. „ Igaz, hogy én nem tudhattam, — mondta bíráló hangon, — de azt hittem, hogy maga egész nap tanul." A séták révén elveszett időt félórára, „alig fél­ órára" becsülte. Elfelejtette, hogy Lewisham- nak először el kellett menni Chelseába és onnan visszatérni a lakására. Megszokott gyengéd­­ségét nagyon is szemmel látható bosszanko­­dás váltotta fel. Először Lewishamra, az­ után, mikor Lewisham védekezett, a sorsra neheztelt. — Ha kell, hát belenyugszom, — mondta, — ha kell, hát nem bánom ha nem látjuk is egymást olyan gyakran, — tette hozzá kissé remegő­ alakkal. Lewisham a sétáról nyomott hangulatban tért vissza és este nekiült egy levél szerkesz­­tésének, hogy jobban megvilágítsa a dolgot Ethel előtt. A tudományokkal való foglal­kozása azonban prózai stílusát „kemén­nyé" tette és a­mit suttogni tudott, azt nem tudta megírni. Önigazolásában nem tért el a színe tiszta igazságtól, de a­hogy Ethel ezt fogadta, azt mutatta, hogy a leány nem tud észszerűen gondolkozni. Lewisham kedélyállapota heves hullámzásokon ment át. Néha kesergő harag fogta el, hogy a leány nem volt képes a dolgokat úgy megítélni, mint ő. Bejárta a múzeumot és képzeletben vitákat folytatott Ethellel, sőt még bántó megjegyzéseket is tett. Utána viszont keserű önfegyelmezés sésének egész hatalmát és a leány szemre­ hányó válaszainak az emlékét kellett segít­­ségül hívnia, hogy visszatartsa magát attól, hogy hanyatthomlok Chelseába rohanjon és férfiatlanul behódoljon. A dolgoknak ez az új állapota két hétig tartott. Heydinger Alicenak azonban nem volt erre az egész időre szüksége, hogy meg­­állapíthassa azt a változást, melyet gai balsiker Lewishamban előidézett. a­ vizs= Észre­ vette, hogy az esti séták elmaradtak. Gyor­­san rájött arra is, hogy Lewisham valóság­­gal bőszült buzgalommal dolgozott; korán jött és későn távozott. Arczának egészséges üdesége elhalaványodott. Mindennap késő estig vázlatok és szakmunkák hegyei között lehetett látni őt az egyetemi könyvtárnak valamelyik kevésbé légvonatos szögletében s halomszámra készítette a jegyzeteket. Késő este pedig a diákklubban leveleket irogatott, melyek egy claphami papirüzlet közvetítésé­­vel jutottak a czímzett kezébe. Ezeket leveleket azonban Heydinger Alice nem látta.­­ A levelek leginkább rövidek voltak, mert Lewisham a South Kensington divatja szerint azzal hivalkodott, hogy ő nem ,,szépirodalo­már", noha tudhatta volna, hogy a távirat- szerű sorok esetleg néha megsebezhettek egy gyengéd szavakra szomjazó szivet. Heydinger kisasszonynak az újabb közele­­dése nem találkozott a régebbi állandó udvariassággal. A régi viszony részben helyre­ állt ugyan, időről-időre Lewisham elbeszél­getett vele, de azután mint az elszáradt gally, tört meg a társalgásuk. A könyvek kölcsönadása és a Heydinger kisasszony ál­­tal kezdeményezett esztétikai nevelés azon­­ban újból megkezdődött. Egy alkalommal a leány elhozott egy könyvet és ígéretére igye­­kezett emlékeztetni Lewishamot. A könyv Browning költeményeinek a gyűjte­­ménye volt és Sludge, a médium szerepelt benne, benne volt azonban A szobor és a mell= szobor is, ez a kül­önös képen a kishitűek szá­­mára rendelt olvasmány. Sludge nem nagyon érdekelte Lewishamot, mert ő egészen más képet alkotott magának a médiumokról, el­­olvasta és sokszor elolvasta ellenben újból a másik költeményt. Ez a lehető legnagyobb hatással volt rá. Közvetlenül elalvás előtt, a szépirodalmat ugyanis mindig ágyban szo­­kott olvasni, mert ott melegebb volt és mert napjaink szépirodalmánál egy kis szundikálás nem olyan veszedelmes, mint a tudomány­­nál, — olvasta ezeket az érzelmeit serkentő sorokat : „Hétre hó röppenve szállt felettük Ifjú szerelmük fénye elfakult. Álmot csupán, nem éltet éltek ők". Ennek a magnak a gyümölcse volt az az álom, melyet azon az éjszakán álmodott. Az álom tárgya Ethel volt és hosszú várakozás után végre az esküvő előtt állottak. A karjá­­ban tartotta őt. Hozzáhajolt, hogy megcsó­­kolja őt. Ekkor hirtelen azt látta, hogy Ethelnek az ajka ránczos, a szeme megfakult és ránczolt barázdái húzódnak végig az arczán. Ethel megöregedett, elviselhetetlenül megöregedett.­ Borzongva ébredt fel és ébren, nyomasztó érzések között feküdt reggelig, elmélkedve a szakításon, a leányon, ki ma­­gányosan járja a sáros utczákat az elmaradt napokon, melyeket elvesztett és a körülmé­­nyeken, melyek ellene szóltak, az élet küz­­delmében. Látta a leplezetlen valóságot, a karrier valószínűtlenségét, Ethellel együtt pedig­ a teljes reménytelenségét. Világos volt, hogy e kettő között kell választani. Vagy ingadozzék és veszítse el mind a kettőt? Boldogtalansága annak a haragnak adott DETEKTÍVEK VIRÁGOS AUTÓN. EGY VIDÁM FIAKKER. INDIÁN LOVASOK RENDŐRÖKKEL. A MARGITSZIGETI DETEKTIV-NAPRÓL.

Next