Vasárnapi Ujság – 1921
1921-08-07 / 15. szám - Tüzek a hó alatt. Elbeszélés. Irta Lőrinczy György 174. oldal / Regények, elbeszélések
174 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. TÜZEK A HÓ ALATT. Elbeszélés. — írta Lőrinczy György. Majdnem csonttá fagyott a hó az uton és mint fehér pánczél szorítja le a földet, mintha azt akarná, hogy meg se moczczanjon. S a föld engedelmesen elterül. A szán úgy siklik rajta, könnyedén, mint a csónak a tavon. Köröskörül a róna mély csöndje és homálya összeolvad a végtelen hópalást tompa fehérségével s a hideg és merev téli éjszakával. Az égről a kis álmos csillagok úgy pislogtak le, mintha ők is fáznának. A szánon Bárdy László ül, a kis filigrán feleségével, Tardos Emmyvel. Az új szomszédtól, a szép Blombergnétől hazafelé tartanak, Madár a pusztá=ról, a hol a dúsgazdag jövevény idegen asszony egyszerre társas középpontot csinált a házából az egész környéknek, örökös, pazar, hírhedt dáridóival. Bárdy daczos arczczal állja a téli éjszaka metsző fagyát, mintha megszokta volna és föl se venné ezt a birkózást. Az asszonykája meg szinte elbújik és úgy elvész a prémben, mint az egér a szekrényben vagy a ruhás kosárban. Csak a kis hegyes, finom orra látszik ki a bundákból. A kezecskéi, mintha nem is volnának, úgy elrejtőztek a nagy teveszőrű muffban. De a szeme, a két eleven szeme ki-kikandikál és elmélyed a téli éjszaka dermeteg misztikumában. A lovak olykor nagyot horkantanak és fújják a meleg párát, ami szinte mindjárt bele is fagy a szitáló ködbe. Semmi hang, semmi nesz. A széles nagy messziség, az alvó róna tán maga is megfagyott. Csak a kis csengő csilingel félénken a lovak nyakán, de az is elvész a szállongó zúzmarában. Bárdy szivarozik. Néha csöndesen morogva, meg-megszólal. Szinte suttog, amint oda,odahajol az asszony füléhez: — Jól van betakarva, Piczi ? — Akár a csecsemő. Még a kisujjam hegye sincs ki. — Meg ne fázzék! Kemény hideg van. — Ejh! fitymálja Emmy. Mintha valami kisgyerek volnék! A férfi sértődötten elfordítja a fejét. — Még az is terhére van! Ha féltem. Ha gondos vagyok! Az asszonyka darczásan egyet ránt a vál=lán. Aztán megint elbámul. Be, a havas éjszakába, a zúzmarás fák közé és végig a meg-megcsillanó havas síkon. Nagyot hallgatnak. Láthatatlan árnyékok röpdesnek a szán körül. A mélázás titkos denevérei, amiket az éj fantomjai hajszolnak föl a lélek szunnyadó mélyéről. A szán siklik, mint a gyík. Az egyforma, színtelen és dermedt tájékon nem is érzik, hogy haladnak. Mint a tengeren a hajó, vagy fönn, a végtelen magasságában úszó gépmadár utasai. Fölöttük komor fekete öreg varjak eveznek át. S egyszer, az út szélén, két görnyeteg csavargó vánszorog el a szán mellett. Elől a férfi meggyen, kemény, durva lépésekkel, hogy a fagyos hó csak úgy csikorog a lába alatt. Utána az asszony, a kebelére pólyával kötözött csecsemővel. A hátán az elmaradhatatlan batyuval, alázatosan tipegve, lehúzva a fejét s a két kezét összedugva. A küzdő ember képe. Aki így vonszolja magát végig az életen, elől-hátul megrakva a sors terheivel, a minket czipelnie kell az éj örökös sötétjében, a bizonytalanság homályában, míg csak össze nem roskad. Ösztönszerűen, mintha meglepné őket, egyszerre pillant oda Bárdy László is, Emmy is. A férfi majdnem bosszúsan szól. — Hol az ördögbe járnak ? Ilyenkor! Gyerekkel! Ez is élet? Szegény asszony! A felesége hideg, közömbös hangon felel. — Én nem sajnálom. Én irigyelem. — Ezt? csodálkozik Bárdy. És oldalvást az asszonyra néz. Ilyen szívtelen volna ? Ezt. Nem látja azt a férfit? Egy bot a kezében. És töri az utat maga előtt. A feleségének. Biztonságosan, tépelődés, habozás, gond nélkül. Mert érzi az erejét. Hogy kész megbirkózni mindennel. Az asszony épp úgy követi. Tán azt se tudja, hová. Nem is gondol rá, mert az a férfi dolga. — Na, Piczi... Ha maga volna annak az asszonynak a helyén !.. . Emmy habozás nélkül vágott a szavába. A «LIDO», A «STRAND» SZÉLÉN. UZSONNA. KÉPEK AZ ÚJPESTI «LIDO-RÓL.