Vasárnapi Ujság – 1921
1921-08-07 / 15. szám - Tüzek a hó alatt. Elbeszélés. Irta Lőrinczy György 174. oldal / Regények, elbeszélések
<4. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 175 — Éppen úgy mennék. Az uram után. Bárdy a fejét csóválja. — Panasz nélkül ? Zúgolódás nélkül ? — Nem. Büszkén. Boldogan. Megint hosszú hallgatás következett. Elgondolkoztak. A csengő egyhangúan csilingelt. A szán siklott. A lovak rázták a csa=záros fejüket és olykor meg-meghorkantak. Egyszer Bárdy megint némileg kissé indulatosan megmozdult. — Ezt az Isten se érti! Aki még ... Az asszony ... — Persze. Persze, hogy nem érti. Kérdezze meg a szép Blombergnét. — Blombergnét ? Én ? — Igen. Az este. Mikor a kezét úgy megszorította. Hiszen láttam. Tíz lépésnyire voltak tőlem, de oda is hallottam a vékony ujjainak a ropogását. Majdnem éreztem maga kezének a csontját. Azt hiszem, föl is a szisszent a fájdalomtól. Tán a vér is kiserekedt az ujja között. Mégis mosolygott. És én . . . hogy irigyeltem! Bárdy értetlenül bámult rá. — De . .. Piczi . . . Emmy! — Velem meg mindig olyan puha, olyan alázatos, mint maga a sóhajtás. Mindig dédelget. És kér. És könyörög. Meg ... aztán... Annak meg összetöri az ujját. A férfi keserűen elmosolyodott a jégcsapos bajusza alatt. — Csacsi! Tán jobb volna, ha megver= ném ? A maga édes fehér bőrét! Azt a kis czukorszobrot! Én! Az asszonyka semmit se szólt. Csakúgy magában azt gondolta : — Jobb. Inkább azt . . . Összehúzta magát a nehéz bundában. Fizikailag is épp úgy elrejtőzött, mint az érthetetlen, a szótalan lelke a férje elől. Mintha csak azt várná, hogy az magától keresse és találja meg a kulcsát annak a rejtelemnek, ami az ilyen kis fehér szív mélyén imbolyog, zavaros öntudatlansággal... Már befordultak a kastély udvarára. A szán csöndesen megállott az ajtana alatt. S Emmy fürgén, mint a gyík, bújt ki a prémekből és a lábzsákból. Szinte leestek róla a súlyos ruhák. Aztán szaladt föl, a lépcsőkön. Bárdy nak még valami rendelkeznivalója akadt az ispánnal, a cselédekkel. Mikor a felesége után sietett és a hálószobába benyitott, Emmy már az éjjeli toalettjét igazgatta. Az asszony két szeme még hidegebben nézett a belépő férfire, mint a fehér kebele és a fehér karja. Olyan volt, mint az alvó virág, aminek a kelyhébe ismeretlen méz zárkózott. Bárdynak a téli fagy érdessé marta az arczát, de most a szilaj vére elöntötte. Az erek kiduzzadtak rajta és a széles homlokán. Alakja délezegre nyúlt ki az izgalmas vágytól. Szinte dühösen szedte a lélekzetet. Fájt, mint a csataló, mielőtt rohamra ugrik. Fékezni akarta a felindulását, de nem bírt vele. S egyetlen, nem is aczélos, de kérlelhetetlen és visszatarthatatlan mozdulattal feszítette ki a két karját és nyalábra kapta a kis, filigrán asszonyt. Aztán magához szorította, szilajon, erőszakosan, mint az ölbeli játékbabát. Az ajakot odaszorította az asszony piczi kis szájára. Hosszú, szenvedelmes csók után a karján vergődő csecsebecsét maga elébe tartotta és a szemébe nézett. Lángoló, véres szemében a tigris szerelmes, vad szomjúságával. — Összetörlek. Széjjelmorzsollak. Minden porczikádat szétmarczangolom. Kiharapom a két égő csillagot a szemedből és a szájadból kiszívom a véredet, a lehelletedet, a lelkedet... Mig csak lángba nem borulsz. Mig csak a tűz szilajságával körül nem ölelsz a gyönge gyermekkaroddal, mint a futó rózsa a tornácz oszlopát!... Te!... És csókolta. A szemét, a száját, az illatos fekete haját. S az asszony égő szeme feléje villant. Az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan üdvösség bámész tüze sugárzott belőle a férfi felé. S az arczából és egész kis nyúlánk alakjából is, amint aléltan ringott a férfi izmos karján. — Szeret? . . . susogta. Még sohase kérdezte ezt. Most legelőször. Most ez a kérdés reszketett az égő szemétben, a gyönyörtől vonagló ajkán, az egész test ÖLTÖZŐ EGY LEDÖNTÖTT FATÖRZSÖN. A MELEG HOMOKBAN. PIHENŐ A FÁK ALATT. KÉPEK AZ ÚJPESTI «LIDO»-RÓL.