Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-23 / 2. szám - A Szépművészeti Múzeum legújabb képe (képpel). Petrovics Elek 17. oldal / Tárczaczikkek, napi érdekű közlemények
5. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 17 irta, úgy nyilatkozik, hogy Eeckhout működésének utolsó korszakában, melyet körülbelül 1666-tól számít, épen olyan modoros és lapos lett, mint többi kortársai, akik lépést akartak tartani az idők változásával. Alapjában véve tehát úgy áll előttünk a művész, mint a ki műveinek javát addig alkotta, amíg híven utánozta Rembrandtot, s a ki mesterétől való elkalandozását művészetének sülyedésével fizette meg. A mi új képünk, amely Westfáliából, a nordkircheni Esterházy-kastélyból került Magyarországba, a mester aláírása mellett az 1664-es évszámmal van ellátva, tehát abból a korszakából való a művésznek, melyről rendesen olyan keményen ítélnek. Ám ez a kép semmiképen sem igazolja a szigorú véleményt, sőt szinte ellenkezőjéről beszél mindannak, amit Eeckhout-nak ebben az időben szemére szoktak vetni. Már maga az ú=testamentomi egyszerű tárgy is jótékonyan üt el az „akadémikus" irányzatnak többnyire tudákos szó történeti és mondai témáitól. A sunamiti asszony és Elizeus próféta története — melyet már Rembrandt tanítója, Lastman is megfestette magát Rembrandtot is foglalkoztatta; két tollrajzát ismerjük, amelyek közül az egyik bizonyosan, a másik pedig talán erre az eseményre vonatkozik. (C. Hoof=stede de Groot, Die Handzeichnungen Rembrandts. Haarlem, 1906. Nr. 35. és 1259.) Mind a két rajz 1635 táján készült, tehát épen abban az időben, midőn Eeckhout Rembrandt műtermébe belépett. S bár Eeckhout képével ezek a rajzok csak tárgyi kapcsolatban vannak, mindenesetre jellemző, hogy olyan tárgyhoz nyúlt ezúttal vissza Eeckhout, amelynek emlékét Rembrandt műterméből hozta magával. A tárggyal teljesen összhangban van a feldolgozás módja. A művész itt épenséggel nem úgy jelenik meg, mint az akadémikus rutin képviselője, nem hideg és színpadias, hanem egyszerű és bensőségesen komoly, amint az Rembrandt hű tanítványához illik. Alakjai jellemzésében Eeckhout valószínűleg kevésszer jutott közelebb Rembrandthoz, mint Elizeus próféta ábrázolásában, s az egész cselekvény oly mélyen emberi és oly biblikusan ünnepélyes egyben, hogy lehetetlen nem éreznünk Rembrandt szellemének közelségét. Ép így Rembrandt szellemében készült a kompozíczió. Az emberi csoportot és a tájképet olyanformán osztja el Eeckhout a kép felületén, mint Rembrandt teszi a „Zsuzsánna és a két öreg" vagy „Dániel látomása" czimű képein (mindkettő a berlini Kaiser Friedrich=Museumban), habár meg kell állapítanunk, hogy Eeckhout-nál a figurális rész és a Ph. Koninck-ra emlékeztető szép tájkép között nincs meg a szerves kapcsolat, a minthogy az egész képen hiányzik a víziónak az a nagyszerű egysége, amely Rembrandtnak magától értetődő sajátsága. Az a mód, ahogyan Eeckhout a csoportot a növényzettel benőtt sziklafal alá helyezi, szintén rokon azzal, amelyet Rembrandt alkalmaz említett képein, s a kép jobb szélén, a próféta mögött látható csöndéleti rész is rembrandti motívum, még pedig olyan, amelyhez hasonló Rembrandtnak korai képein fordul elő s a melyet Rembrandt még Last=man-tól kapott örökségül. A mi egészen elüt Rembrandttól képünkön és egyéni vonása Eeckhout-nak, az a festésnek teljes simasága és a színezésnek választékos és nemes, de Rembrandt orkesztrális erejű, intenzív szinhatásával szemben elfinomult s majdnem a modern tónusfestésre emlékeztető sajátossága. S míg Rembrandtnál a világításon, a világosság és sötétség átmenetein és elosztásán van a hangsúly s ez dönti el az egész szinkompoziczió sorsát, addig Eeckhout-nál az a mód a jellemző és fontos, ahogyan barnavörös, sárgás és kékesbarna és zöldes- fekete lokál színeit egységes tónusban hangolja össze. Az a körülmény, hogy Eeckhout komposzíczió és felfogás dolgában olyan közel jár még itt Rembrandthoz, nagyon csábít annak a kérdésnek a felvetésére, hogy nem tartozik-e a mi képünk is ama művei közé, amelyeket jóval korábban fogalmazott meg s amelyeket a keltezés évében csupán befejezett. Bangel szerint így történt ez az „Utolsó vacsora" esetében, mely az amsterdami Rijks museumban van, s ugyanezt gyanítja Bangel néhány más képről, így arról az iÓzi-ből keltezett kis képről is, mely 1908 óta a Szépművészeti Múzeum tulajdona és Jézusnak a templomban való bemutatását ábrázolja. Bangel arra alapítja feltevését, hogy ezeken a képeken a Rem=brandt-féle félhomályt látjuk viszont, amely ebben az időben különben szokatlan Beckhout-nál; a mi új képünkön inkább a kompozícziónak és a psychikumnak sajátossága az, amely arra utal, hogy a kép konczepcziója talán korábbi keletű, vagy hogy esetleg valamely korai rajza alapján dolgozott a művész. Mindenesetre nehéz hogyan származhatik a mi képünk elképzelni, konczepcziója ugyanabból az évből, amelyben pl. a braunschweigi képtárnak szintén 1604-ből keletezett, üres és pathetikus Sofonisbe-je készült. Mindamellett Eeckhout egész eredeti oeuvre-jének ebből a szempontból való tüzetes megvizsgálása lenne szükséges ahhoz, hogy erre a kérdésre határozott választ adjunk. Lehet, hogy nem történt más, mint hogy a meglehetősen hajlékony természetű művész ezúttal visszatért önmagához és mesteréhez. Bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy új képünk ritka szerencsés alkotása mesterének, s hogy azoknak a képeknek a számát fogja öregbíteni régi képtárunkban, amelyekben a muzeális súly a művészi hatás nemmességével párosul. Petrovics Elek. G. v., d. Beckhout: A sunamiti asszony Elzeus prófétánál. A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM LEGÚJABB SZERZEMÉNYE.