Vasárnapi Ujság – 1921
1921-09-11 / 17. szám - Varságh János: Találkozás 197. oldal / Költemények
<4. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 197 ELHAGYOTTAN Elbeszélés. — írta Csűrös Zoltán. A jegenyefák udvara között pirosodik a reggeli ég. A Pajorné kakasa ünnepi kukorékolással üdvözli a napot. A kertben aranyözönként csillog a hajnal. Gábor csodálkozva baktat a nedves földön és hegyes orrával megdöfködi a veteményeket. Ez a Gábor a szelid sündisznó. A gazdaságban fontos személyiség. Ő a bogár a pusztító. Vékony lábain szaporán halad. A kerítéshez ér. Az ajtó be van téve, de az nem tesz semmit. Gábornak külön átjárója van. A megrothadt deszkák között apró hasadék. Azon áteviczkél türelmetlenül, mert Gábor most unatkozik. Keresi a barátját, aki ugyan magasabbrendű lény ő nálánál, de azért mégsem olyan felsőbbrendű, mint a többi emberek. A Gábor barátja István, a kicsi vízi fejű gyerek. A gazdasszony fia. A gyerek kint ül az eperfa alatt az udvaron. Kenyeret eszeget. A morzsákat a a padra rakja, mert ez a morzsajáradék a Gábor testvéri illetménye. A fiú lehet úgy tízesztendős. A teste cse=nevész, a feje óriási. Az orra tömpe, a szeme nagy, kék és szelíd. Jól érzi magát itt, az udvar hátterében. Nézdegél. Akkor megérkezik Gábor úr. Egymásra pislognak. A fiú megfogja a tüskéi végénél és a padra emeli. Gábor tudomásul veszi a rozskenyér hulladékát és fölfalatozza. Csöndben kuporognak egymás oldalánál. Minek a beszéd ? Ez csak a felületes emberek eszköze az érintkezésre. De akik a szívük legbensőbb indulatát cserélték ki egy inassal, azok akkor is megértik egymást, ha szótlanul időznek együtt, áhítatos lélekkel bámulva a faleveleken rezgő napfényt, a zümmögő bogárkákat és ennek a bűbájos Mindenségnek a tiszta derűjét. * Mindenki tudja, hogy Németh Mihály a legderekabb asztalosmester a széles környéken. A kastélyba is, lám, az ő keze műve kerül. A grófkisasszony vele készítteti a finom rózsafa=bútorokat. Gyakorta megfordul a mester a kastély udvarán. Ilyenkor kiöltözködik illőképen. Mert Pajorné még szép asszonyszámba megy. Csak harminczéves a szép özvegy, a kit Pajor Ézsiás uram negyedéve egyedül hagyott. Megszólalt az asztalos. — De finom levegő van itt, lelkem, Pajorné ! Palacsint?=illatok. Túróval tölti, lelkem patyolata ? Felelte Pajorné : — Kóstolja meg. Az asztalos bekapott egy hatalmas palacsintát. Behunyt szemmel élvezte a gyönyörűséget. No még egyet — biztatta a kaczkiás özvegy. Nyúl utána Mihály, hogy,hogy nem, a gömbölyű asszonykezet fogja meg. Elpirultak mind a ketten. Csendesség volt. — Az én tudományom is valami — dörmögte Németh Mihály. * Negyednapra ismét ott lábatlankodik majszter a konyha vidékén. Az arcza ünnepi. a Nem is csoda. Házasodni készül. Mert nagyon megtetszett az özvegy neki. Szép, módos, dolgos és az uraságoknál is nagy kegyben van. Hm. Mindenkép okosságnak tetszik az ügy. Pajorné piros arczczal fogadta. Előkerült a szilvóriumos üveg, az illatos sütemény. Utána persze, hiába no, meg volt az első csók is. * Csak azt kötötte ki, hogy az a dőre gyermek pusztuljon innen. A Németh családban egy viziborjú nem foglalhat helyet. Elkoldult hat egyebütt. Nagy a világ és jószívűek az emberek. Határozott, kemény hangon mondta ezt, mint a kinek a veszélyben forgó családi becsülete ad erélyt és elhatározást. Pajorné csak bólintott reá. A vőlegény aztán szedte a sátorfáját. Az asszony egyedül maradt. Kiment a tornáczra és a korlátra dűlt. Szép nyári dél előtt tündökölt. Minden mosolygott és nap sugárzott. Az asszony elgondolkozott. Most jutott eszébe először, hogy vájjon szereti-e a fiát ? A vízfejűt ? Hiszen a fia. Tulajdon édes gyermeke. És mégis sosem nézett reá szeretettel. Más anya beczézheti a magzatát, nézheti értelmes szemét és simogathatja lelkes arcsocskáját. De az ő fia ? A szeme olyan, mint egy fókáé, a feje, mint egy disznótök. Mit tegyen? Az anya mondja azt a gyermekének : — Pusztulj innen, sehonnan. Eredj a nagy világba. Tengődj, ahogy tudsz, húzd meg magadat barlangban, pajtaszélen, faodvában. Ahol megtűrnek, mert rongy vagy, senkinek sem kellesz. Ej, hiába is mondaná. Úgysem érti meg, hiszen vízfejű. Előrehajolt: — István . . . István ? A gyermek valahonnan lucskosan előkerült. Az anya előkeresett egy vászontariszonyát. Megtömte eleséggel. — Nesze, fiam. Most indulj a határba. Csak előre, Istvánka, előre, megértetted-e ? A fiúnak pirosabb lett a képe. Megértette. Előre, folyvást elől mehet. Mekkora boldogság is az ! Nekiindult. Pajorné ráhajolt a gyerek fejére és reszkető kézzel megsimogatta. Kínos, forró csókot nyomott az idétlen koponyára. Akkor kibuggyant a könnye. Nem állta tovább. Besietett a szobába, nézett, nézett maga elé és zokogásba tört . . . * István a kapuhoz ért. Megállt. Hallgató* zott. Delet harangoztak s a hangra éhség szállotta meg. A tarisznyából tésztát vett elő és mohón rágta. Egyszerre megcsillant értelemmel a szeme. A kertbe lépett. A ribizke=sorig ment. Itt szokott időzni ilyentájt a pompás vidám sün= disznócska. Gábor úr épen szundikált. Betette a tarisznyába. Gábor nem valami terjedelmes. Elfér ott békességgel. Elhaladt a földszintes házak között. A rétre ért. Előtte terült a síkság, a messzire kanyargó országúttal. A gabonaföldek, repkezetáblák, távoli kék hegyek. A patak felé haladt. Kivette Gábort, aki veszettül nyugtalankodott és a földre eresztette. Csöndesen baktattak egymás nyomán. Elől az állat, nyomában a gyermek. A vízfodrok lágy suhanással siklottak egymás hátán a hegyén. A patakból fehér kövek kandikáltak. Egy fűzfáról varjak emelkedtek az ég felé és a messzeségben, mint valami titokzatos zene, egy fűrészgyár kéménye duhogott. A GYÁSZOLÓ CSALÁD. A GYÁSZMENET ELINDULÁSA A M. TUD. AKADÉMIÁTÓL. WEKERLE SÁNDOR TEMETÉSE. TALÁLKOZÁS. Keze kezembe beleröppen — Fészkébe tért madár — Ki messze földről, idegenből, Könnyen hazatalál. Megbújva mélyen belesimul, Pihegve megpihen —• S ujongva jöttén, friss veréssel. Dalolni kezd szivem. Iít szelíd ujjban egy ütemre tánczolni kezd a vér. Két árva kéz egy pillanatra Parányi csatatér. Ellenfelek, ki mind a kettő Magát megadni kész. Aztán egy hosszú kézszorítás És ennyi az egész . . . Varságh János.