Vasárnapi Ujság – 1921
1921-09-11 / 17. szám - Könyves Tóth Kálmán 85 éves (arczképpel) 201. oldal / Élet- és jellemrajzok - Könyves-Tóth Kálmán: Nyolczvanöt év határánál 201. oldal / Költemények
<4. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. <,k>^o<>:>c-O<xxx><>;/<>O<.x<,-. o.-c oooc oooooooocí^^ ooo<xx> xíöooo^ 201 KÖnYVEL TÓTH KÁLMÁN 85 ÉVES. A debreczeni református egyház nagyhírű lelkésze, Könyves Tóth Kálmán, az érdemes író, lapunk legrégibb még ma is élő munkatársa, most augusztus 1-én töltötte be 85-1 k évét. E nevezetes évforduló alkalmából nagyon sokan keresték fel üdvözletükkel az ősz író-lelkipásztort s meglátogatta a költészet Múzsája is, a kinek egész életén át áhítattal és sikerrel áldozott. Könyves Tóth Kálmán-ból az alábbi elégikus hangú vers fakadt az évfordulós üdvözlet hatása alatt. A verset lapunknak engedte át közlésre. „Itt kezdtem meg írói működésemet — írja kisérő levelében, — itt akarok elbúcsúzni attól a közönségtől, amely tanúja volt munkálkodásomnak." Könyves Tóth Kálmán verse így szól : NYOLCZVANÖT ÉV HATÁRÁNÁL. 1837 —1921. Mint vihartépte fa a sziklabérczen, Nyolczvanöt évemmel úgy állok itt. Letűnt időkre visszanézve, érzem Életre kelni színes álmait. Küzdelem e lét . . . sivár jutalma löviskoszoru véres Golgotán, De hát kire ilyen végzet szakadna, Leroskadjon ... ez mégse járja tán. Óh voltam én is szegény árva gyermek, Midőn apám kezén csörgött bilincs. Escsukva előttem az un termek, Nádfedeles háznál nyílt a bilincs. Magánosan étlen-szomjan virasztva töltöttem el viharos éjszakát. Itt vártam bájos, eszményi tavaszra. Föl is derült . . . álmom valóra vált Röpültek éveim s még ifjú fővel Szolgáltam ott, hol Petőfi dalolt. * Hol a szabadság vérvirága nőtt fel, Jöttem elűzni a bünt és pokolt. Mit értem el ? — multam élő tanuja, Értsétek meg, hogy ma is mit jelent. Ifjú nemzedékünk lépjen ez útra, Derűs jövő így vált fel gyászjelent. Apai házunktól jó messze távol Harczoltam én, hirdetve az igét, De szivemben honvágy szent tüze lángol. Vágytam haza ... ki ne tudná miért ? Debreczenbe hivtak s mint lelkipásztor Ápoltam itt egyházam érdekét. De jaj! leomlott már a régi sátor, Szememre köd borult, napom sötét. Ma már csak tengődöm szobámba zárva, Nyújtsatok hát felém segédkezet! Multam emléke, hogyha visszaszállva Nyugalmat ád Hálas Emlékezet. Rövid pár év s futásom véget érhet, De áldásom veletek itt leend. Nem száll rideg sírba a hálaérzet, Beragyogja a multat és jelent! Könyves Tóth Kálmán. * Kunszentmiklósra választottak meg lelkészül 1803-ban, ahol Petőfi legszebb költeményeit írta. KÖNYVES TÓTH KALMAN. A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR. Regény. (Folytatás.) Irta H. G.Wells. — Fordította Tonelli Sándor. De Ethel idejét is gazdag új érzések töltötték el. Úrnője volt egy otthonnak, az ő közös otthonuknak. Boltokba járt és tekintélyes, gyakorlott szemű boltosok nagyságos asszonynak szólították; megállapította az étrendet és hasznosságának teljes tudatában segített másolni urának a jegyzeteket. Ő is minduntalan abbahagyta az írást és elálmosodott. Négy hosszú hétköznapon át elkísérte Lewishamot és elébe ment, hogy találkozzék vele és örömmel hallgassa képzeletének legújabb termékeit. A háziasszony nagyon udvarias volt és igen kimerítően fecsegett a semmirekellő és ledér cselédekről, akik megkeserítik az életét. Ethel viszont egész sor ravasz kibúvóval igyekezett elleplezni egészen újöntetű házasságát. Szombat este levelet írt anyjának, — a levélírásban Lewisham segédkezett neki, — bizonyos mértékig proklamáczió formában adta tudtul nagy elhatározását és közeli látogatást helyezett kilátásba. A levelet együtt adták fel olyan időpontban, hogy már hétfő előtt ne legyen kézbesíthető. A gondolat, hogy a megígért látogatást hétfő estig kitolják, Lewishamtól eredt. Egy nappal több lesz a mézeshetük, mondotta. A házasságot megelőző töprengéseiben nem érzékelte fel egész tisztán, hogy házassága után bizonyos összeköttetésbe kell Chafferyval és Chafferynéval. Utána lépnie pedig érezhetően húzódott tőle, hogy szembekerüljön ezzel az elkerülhetetlen szükségszerűséggel. Noha megkísérlette a nemtörődömséget, előrelátta, hogy némi nehézségekkel egyben kötött kimagyarázkodó jelenetekben lesz része. A pillanatnyi boldogság azonban átsegítette őt a zavaró kilátásokon. — Legalább ez a kis idő maradjon meg nekünk, mondotta és ez elégségesnek lát= szőtt helyzetük Nem számítva megnyugtatásához a rövidséget és a várható kellemetlenségeket, a kis idő tényleg nagyszerű volt. Együtt elköltött ebédjük például — kissé hideg volt ugyan, mikor Lewisham szombaton végre hazakerült, — végtelenül jól esett. Szó sem volt róla, hogy étvágyuk észrevehetően megcsappant volna ; nagyon jól ettek mindketten, noha lelkük kereste egymást, folyton egymáshoz közelebb igazgatták a széküket, simogatták egymás kezét és más hasonló szórakozásokkal voltak elfoglalva. Lewisham ekkor ismerkedett meg először igazábón Ethel kezével, kövérkés, fehér kéz, rövid, fehér ujjakkal ; az első gyűrű előkerült gyengéd rejtekhelyéről és biztosíték gyanánt Tekintetük állandóan a jegygyűrű elé került, körüljárta a szobát s közös mosolyban találkozott össze. Kissé remmegő volt minden mozdulatuk. Ethel úgy mutatta, hogy őt nagyon érdekli és szórakoztatja a szoba és berendezése s a saját új helyzete és Lewisham örült az örömének a láttára. Ethel különösen a nappali szoba fiókos érdeklődését szekrénye kötötte le s Lewisham humoros megjegyzései a bútortakarók és az olajnyomatok felett. A sült, a lazaczó konzerv legnagyobb része és a friss kenyér elfogyasztása után megfelelő megértéssel láttak neki a tápióka=pud- dingnak. Evés közben a beszélgetésük szaggatott volt. Hallottad, hogy asszonyomnak szólítottak ? . . . Asszonyom . . . így ! . . . Most el kell mennem bevásárolni. Be kell szereznem mindent vasárnapra és hétfőn reggelre. Összeírok mindent, ami kell. Nem akarom mutatni a háziasszonynak, hogy milyen keveset értek az ilyen dologhoz . . . Szeretném, ha többet tudnék. Pillanatnyilag Lewisham a háztartási ügyekben való járatlanság beismerését nagyszerű alapnak találta az élczeledésre. Csakhamar új gondolatkörbe csapott át és részvétét fejezte ki Ethelnek esküvőjük dicstelen körülményei miatt. — Nem voltak se nyoszolyólányok, — mondta, se virágot szóró fehérruhás gyermekek, se kocsik, se rendőr, hogy ügyeljen a nászajándékokra, nem volt semmi, ami illik és ami hozzátartozik. Még a csokor is hiányzott. Csak te voltál és én. — Csak te voltál és én! Borzalmas. — mondta Lewisham némi szünet után. És képzeld csak el, hogy mit vesztettünk az el nem mondott beszédekben . . . Képzeld el, amint a társaság legelőkelőbb tagja felemelkedik: „Hölgyeim és uraim, a menyasszony egészségére." Ez a legelőkelőbb vendég kötelessége, ugyebár? Válaszul Ethel a kezét nyújtotta. — És tudod-e, kérdezte Lewisham, miután megjegyzése megfelelő részesült, — hogy bennünket méltánylásban tulajdonképen be sem mutattak egymásnak? Tényleg nem! — mondta Ethel. — Bennünket nem mutattak be egymásnak. Valami ismeretlen oknál fogva mindketten borzasztóan mulattak azon, hogy őket senki sem mutatta be egymásnak . .. Késő délután, miután könyveit és egyéb holmijeit szanaszét elhelyezte, mindenki láthatta, amint Lewisham, szemmel láthatóan nagyon emelkedett hangulatban czipelte haza Ethel bevásárlásait. Csomagok és tekercsek kék és vastag szürke papírban, egy divat árú üzletből való zacskó, az eastendi eredetű felöltő egyik zsebében pedig egy tőkehal farka kandikált ki a papírból. Ilyen felséges érzelmek és ilyen méltatlan körülmények között kezdődött meg a mézeshetük. Szombat este hosszú kóborló sétára indultak a csendes utczákon és végül a Hyde Parkba jutottak. A kora tavaszi éjszaka lágy és világos volt és a hold barátságosan ragyogott felettük. Felmentek a hídra és letekintettek a szerpentinre, mögötte Paddington sárga és távoli lámpáival. Ott álltak, mint két sötét kis alak, szorosan egymáshoz simulva. Suttogtak, majd hallgatásba merültek. Egyszerre, mintha valami megszállta volna, Lewisham felséges hangulattól megkaparva, beszélni kezdett. A szerpentint az élethez hasonlította és jelentőséget vélt felfedezni a Kensington Gardens sötétségében és a távolban fénylő lámpákban. Ez a hosszú küzdelem, mondta és a lámpák a czél, — noha alapjában véve nem tudta, hogy mit értett az alatt, hogy a lámpák a czél. Ethel se tudta, de a meghatottság nyilvánvaló volt. Mi a világgal harczolunk, folytatta Lewisham és ez a gondolat nagy megelégedéssel töltötte el. Az egész világ ellenünk van és mi megküzdünk az egész világgal. — És nem győznek le bennünket, mondta Ethel. — Hogy győznének le bennünket . . . együtt? — kérdezte Lewisham. Erted megküzdenék akár tíz világgal is. A rokonszenves holdfény alatt nagyon kedves és szép, sőt bátorságukhoz képest nagyon könnyű dolognak is tetszett, hogy megküzdjenek az egész világgal. Maguk még nem lehetnek nagyon régi házasok, — jegyezte meg Gadowne bizalmaskodó mosollyal, mikor újra találkozott Ethellel, miután Lewisham elindult az iskolába. Nem, még nem vagyunk nagyon régi házasok, — hagyta rá Ethel. Maga nagyon boldog, folytatta Gardowne és sóhajtott. — Én is nagyon boldog voltam . . .