Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-23 / 2. szám - Cillei Ulrik koponyája (2 kép) 22. oldal / Vegyes tárgyúak, illusztrácziók, térképek, hasonmások, stb.
26 VASÁRNAPI ÚJSÁG. .2. szám, 1921. 68. évfolyam. Férfihang (távolból, a kert felölj Ohé! Ohé! Mária (megáll). Hang Mi ez? Ki szól? (közeledve). Ohé! Mária (a lépcsőkig megy s kinéz a sötétbe). Ki az? Ki jár a kertben? Hang (egész közelről). Mária! Mária (magában). Mily ismerős e hang! Jobbra szól.) Antonio Felice (Antonio hasonmása, szakáll nélkül, vállra vetett bő köpennyel, tollas kalappal, karddal, feljön a kertből, s mosolyogva, ragyogó szemekkel köszönti Máriát). Szivem mélyéből, úrnőm, üdv neked, Te szép, te bájos, te igéretes! (Hozzálép és kezet csókol neki.) Mária (hátrálva). Én Istenem! Ki vagy te vakmer*, Hogy így hatolsz be éjnek idején ? (Hátrafordulva kiáltja.) Antonio! Felice Nem ismersz, igazában, Nem ismered vonásim, Mária ? Pedig nem mindig voltam idegen. Tekints szemembe jobban, Mária! Mária (habozva). De ... most, de így . .. felismerlek talán — Vagy mégse tán ? Káprázat ez csupán ? ( Örömmel.) Antonio! — Hiúi ijesztgetés! Felice Antonio ? A férjedről beszélsz ? Az messze van! Mária Dehogy! Közel van Ő! Be is hívom azonnal, — várj meg itt . •. . (Menni készül.) Felice (visszatartja). Hiába hívod — mondom: messze van! Hisz tegnap este láttam őt magam Ravenna főterén, készülve éppen Bologna városába, hol díszes Nagy esküvőre készül a világ. De hagyjuk ezt, szóljunk rólad csupán, Kit végre újra látnom sikerült. Mária (zavartan). Nem értem ezt! Elhagy Antonio, Mit sem üzenve, bucsuzatlanul . . . Aztán az esküvő — mily különös! Igent mondott hát végre Julia, Antoniónak bájos kis huga. És Albertónak nyújtaná kezét ? Felicc Még nem hallottad volna ezt a hírt ? Mária De te? Ki vagy te? Honnan érkezel? Felice Te kérded ezt ? Nem ismerel reám ? Kilétemet se tudnád, Mária ? Te, kivel én az élet hajnalát játék között töltém el boldogan? Felice elfeledve volna már ? Felice, kit csak háborús viszály sodort a nagyvilágba hirtelen, S ki ifjú társival harczokba menve, Hogy bátor kézzel védje meg honát, Szivéhez vont egy szende kis leányt És eljegyezte búcsúszóra őt ? Mária Miket beszélsz? Hogyan?.. Ez nem lehet! Felice volnál, ki a harczmezőn Bizonnyal rég halálát lelte már — — Hisz soha többé hírét nem vevém ? Felice meghalt, három éven át Viseltem gyászt én a szivemben érte. De aztán — Felice Aztán ? Kasimura japán alezredes, a szibériai hadifoglyok legfőbb parancsnokának arczképe, melyet magyar nyelvű ajánló sorokkal küldött Mezey István volt hadifogolynak. Mária Jött Antonio! Az életkedv feléledt újra bennem, Még ifjú voltam és szerelmesen Dobbant meg szivem ismét akkoron! Szabad valék, s ki hévvel ostromolt, Antoniónak nyújtottam kezem! Felice Szabad nem voltál, kedves Mária — Életben volt Felice s és ma is! Enyém valál és az enyém maradsz! Mária (hátrálva). Ne mondd ki könnyelműen ezt a szót! Felice nem lehetsz, ezt jól tudom, Mért bitorlod az elhunyt nevét, mondd? Felice Nem ismersz hát reám ? Mária (habozva). Ismerlek én — És mégse vagy Felice! Felice (A Én vagyok! nyakához nyul, a hol filigrán lánczon kis aranykereszt lóg.) Csak ismered talán e zálogot, E kis keresztet és e lánczfüzért ? Mária (elképedve). Megismerem. E láncz enyém vala S a bucsu napján tőlem kapta ezt Felice, hő szerelmem zálogául. Felice Tudod tehát s emlékszel arra is, Miként beszéltél hozzám, a midőn Nyakamba tetted kis keresztedet ? Mária (zavartan). Oly rég vala — Felice Mégsem feledhetem : „Legyen veled irgalmas Istenünk! E kis kereszt megvéd a harczokon, S ha visszajösz, beváltja boldogan Menyasszonyod e drága zálogát!" — így szóltál akkor s íme, itt vagyok! A zálogod vedd vissza, Mária! Mária (kitérőleg). Tartsd meg a lánczot, a keresztet is! Jó szívvel adtam annak idején — — Felice. Nem kell ma már! Az, amit én kívánok, Magad vagy Mária — s nem ez az ékszer! (Át akarja karolni.) Mária (elhárítja magától az ölelést). Megállj! A másé most ez ajk, e sziv, Mi volt, elmúlt és másé a jelen! Felice Jövő a mult, a mult jövő nekem! Régibb a jog, amit ma sürgetek! Mária Antoniómnak van csak rám joga! Felice Enyém erősebb, nem tágítok én! Mária De mondj le róla! Megszűnt a jogod! Felice Lemondjak én, az első férfiú, Ki szűzi szivedet meghódítá, Szerelmet, vágyat, édes hevülést Életre keltve kebled rejtekében ? Lemondjak én, ki hozzád hű valék S őrzém emléked fő zentség gyanánt, Csaták zfjában, dúló harczmezőkön ? Hol minden perczben, nappal, éjszaka Üres szemekkel vigyorgott felém Az ütközetnek réme, a halál ? Lemondjak én, ki fogva évekig Rabként hevertem sötét börtönömben, Míg ő, a másik, játszva, könnyedén Elvette tőlem a te szívedet? Mária (küzdve meghatottságával). Elég, Felice! Nézd, mint szenvedek És mélyen bánt, amit szememre hánysz! Én ártatlan vagyok, megesküszöm, S na nem kapom halálod álhírét, Bevárom bizton visszatértedet És vártam volna holtomiglan is! De így ? Felice, kérlek, megbocsáss ... Felice Kértedre megbocsátom szívesen A bánatot, mely oly soká gyötört S a mely felujult hitszegéseden, Hogy máshoz mentél nőül, Mária! Mária (megragadja Felice kezét). Nemes Felice, áldva légy ezért! Felice Szeretsz tehát, szeretsz s megőrizé Szived a régi vonzalom hevét ? (Észrevétlenül átfonja Mária derekát.) Emlékszel-e gyermekkorunkra még, Játékainkra lent, a vár aljában, Folyónak partján, zöld kertek mögött, A mint dobáltunk sima kavicsot A víztükörre s mint örvendezénk, Ha többször ivben felszökött a kő? Emlékszel erre ? Mária Ó, emlékszem ... Felice Emlékszele, mikor egy délután, A vízbe lépve, lábad elcsúszott S az ár magával legott elsodort, Már veszve voltál, ekkor hirtelen A hullámok közé vetem magam S elérve téged, karjaim között Félig aléltan partra hoztalak ? Emlékszel erre ? Mária (növekvő melegséggel). Ó, emlékezem ... Felice Emlékszeme, mint később, egy napon Szemünk kinyílt s már nem mint gyermekek Találkozánk egy nyári alkonyatkor? Mint nyíló rózsa te, mig én magam Husz éves ifjú, vágyakkal tele! Emlékszeme, a mikor, Máriám, Virágos réten, sétánk közepette, Hogy egymás mellett hosszan, szótlanul Haladtunk ketten, mig véletlenül Egymás szemébe néztünk hirtelen : Te elpirultál s nagy merészen én Ifjúi hévvel átöleltelek! Számunkra akkor tárult fel az Ég — Csak akkor tudtuk, mi a szerelem! Emlékszel erre ?