Vasárnapi Ujság – 1921
1921-11-13 / 21. szám - Petri Mór: Katona József 248. oldal / Költemények
250 rászánta magát, hogy felbontsa. A levél bőséges anyagot nyújtott az olvasásra és ő végigolvasta. Egészben meglehetős ostobának találta a levelet, de ennek a véleményének nem adott kifejezést. Mikor elolvasta, gondosan eltette a zsebébe. Ennek az esetnek sem volt semmi köze a szivódáshoz. A reggelit már befejezték, mikor a czivódás megkezdődött. Lewisham délelőttje szabad volt s idejét a sandhursti tudományra vonatkozó egyes jegyzeteknek átnézésével akarta eltölteni. Szerencsétlenségre jegyzett füzetének a keresése összeütközésbe hozta őt Ethel regényeinek a halmazatával. — Mindenütt ezek a füzetek hevernek, — tört ki, miután egy ideig hevesen tett=vett.— Néha kissé rendbe is szedhetnéd őket. — Eléggé rendben voltak, míg szét nem dobáltad őket, — vágott vissza Ethel. — Átkozott szemét csak arra való, hogy tűzre hánják, — jelentette ki Lewisham általánosságban és egyet haragosan a sarokba hajított. — Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent,— mondta Ethel Lewishamnak egy czélozva, mely megjelenés helyett kísérletére szomorú véget ért. Ennek az emlékezete mindig fel ingerelte Lewishamot. — Mit mondasz? — kérdezte élesen. — Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent.— ismételte Ethel, kissé húzódozva. — Ezt nem akarod elfelejteni! — Te emlékeztettél rá. Lewisham ellenségesen nézett egy pillanatig Ethelre. — Akárhogyan is, átkozott szemétdomb lett belőlünk. Nincs egy rendes szöglet a szobában. Soha sincsen egy kis rend. — Mindig ugyanezt szoktad mondani. — Hát van egy rendes hely? — Igenis, van. — Hol? Ethel úgy tett, mintha nem hallaná a kér dést. De az ördög egy időre hatalmába ej» tette Lewishamot. Méltatlanul sebző módon megjegyezte: — Pedig semmi egyéb dolgod sincs, mint hogy ezeket a szemeteket elrakjad. Ethel megfordult. — Ha elraknám őket, — az „elrakom" szót különös nyomatékkal hangsúlyozta, — csak azt mondanád, hogy elrejtettem őket. Mi hasznom volna, ha megkísérelem, hogy a kedvedre járjak? A gonoszság ösztöne dolgozott Lewishamban: — Bizonyára semmi. Ethel arczát pír öntötte el és szemében könny csillogott. Hirtelen abbahagyta azonban a védekezést és kibökte, ami már régen lappangott közöttük. Hangja szenvedélyesre változott. — Semmit sem tudok a kedvedre tenni, mióta az a Heydinger kisasszony kezdett irogatni neked. Csend lett, űr támadt közöttük. Valami meglepetés ejtette hatalmába mindkettőjüket. Eddig olyan hallgatag megállapodás a fél e volt, hogy Ethel nem vett tudomást Heydinger Alice létezéséről. Lewishamban mintha valami felvillant volna. — Honnan tudod! — kezdte, de ráeszmélt, hogy ebben az irányban nem haladhat. A természetes embernek az útjára tért, felhor kanással jelezte vad haragját s hangja kiabálóra vált. — Esztelen vagy! — kiáltotta haragosan tiltakozva. — Ilyen ostobaságot mondani! Mintha valaha is megpróbáltad volna, hogy a kedvemben járj ! Mintha nem lett volna arra ezer alkalmad! Megállt, hirtelen megérezve szavainak nagy igazságtalanságát. Visszatért arra a pontra, ahol kezdte : — Honnan tudod, hogy Heydinger kis» asszony ... ? Ethel hangja áttört a könnyeken. — Talán nem kellett volna tudnom? — kérdezte. — De honnan tudod? — Azt hiszed talán, hogy nem tartozik rám? Azt hiszed talán, hogy kőből vagyok? — Azt hiszed . . . azt gondolod? — Igenis, azt gondolom. Pillanatnyilag Lewisham elképedt erre a kimenetelre, melyet Ethel felfedett előtte. Valami mindent összezúzó erejű bizonyítékon, valami meggyőző érven gondolkozott, mellyel semmivé teheti ezt az új felfedezést, de nem akart megjönni. Úgy érezte, hogy mindenfelől sarokba van szorítva. Feltörő, eszeveszett harag lett úrrá rajta. — Féltékenység ! — kiáltotta. — Féltékenység ! Mintha bizony... Nem kaphatok én olyan tárgyú leveleket, melyeket te nem értesz meg, melyeket te nem akarsz megsérteni? Ha mondtam volna, hogy olvasd el őket, nem tetted volna meg . . . Azért van, mert . . . — Mert sohasem adtál alkalmat, hogy megértsem őket. — Nem adtam alkalmat? — Nem! — Hogyan? ... Eleinte mindent megpróbáltam. Szoczializmust, vallást . . . minden ilyen dolgot ... De te nem érdeklődtél . . . nem akartál érdeklődni irántuk. Még azt sem akartad, hogy én foglalkozzam ezekkel a dolgokkal, hogy én törődjem velük! Semmi czélja sem volt, hogy magyarázatokba bocsájtakozzam. Te csak egy módon törődtél velem és semmi egyébbel, ami rám tartozott, nem törődtél! Most pedig, hogy egy barátom ... — Barátod ! — Igen, barátom! — Miért rejted el a leveleidet?! — Mert te úgy se értenéd meg, amivel foglalkoznak ... De minek is magyarázom. Nem szükséges! Féltékeny vagy, ez a vége mindennek! — Ki nem volna féltékeny az én helyemben ? Lewisham úgy nézett Ethelre, mintha nem tudná megérteni volt, kellemetlenül a kérdést. Az ügy nehéz nehéz. Szemügyre vette a szobát, hogy más tárgyra térhessen át. Az Ethel regényei alól kiásott jegyzet»füzet az asztalon hevert és eszébe juttatta neki a megrontott órák bosszúságát. Hirtelen áltelános dolgokra tért át. Erősen gesztikulált. — Igy nem mehet tovább! — kiáltotta. — így nem mehet tovább! Hogy dolgozzam? Hogy kezdhetek így akármit! Három lépést tett és a szoba közepén megállt. A POZSONYI MÁRIA-TERÉZIA-SZOBOR, MELYET A CSEHEK LEDÖNTÖTTEK. MACKENZIE, A NEMZETKÖZI GYERMEKVÉDŐ SZÖVETSÉG BUDAPESTRE ÉRKEZETT FOGSGBIZOTTJA. A TIHANYI KOLOSTOR ÉS TEMPLOM, AHOL A KIRÁLYI PÁRT INTERNÁLTÁK.