Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-23 / 2. szám - Cillei Ulrik koponyája (2 kép) 22. oldal / Vegyes tárgyúak, illusztrácziók, térképek, hasonmások, stb.
5. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 253 Mária (ábrándosan). Ó, emlékezem! Felice felereszti Máriát. Lásd: Mária, ma feltámadt a multunk És a mit akkor csókod megígért, Azt váltsd be most, a titkok éjjelén! ( Szünet.) Mária (ijedten). Nem, nem teszem! Nem adhatok olyat," Mit esküvel uramnak szántam volt — A szivemet ketté nem téphetem! Felicc S ha megtehetnéd ? Mária (szünet után). Megtenném — talán. Felicc Ez már derék! (szünet). Ne rettegj,Máriám, Nem lehetetlen, mit kívánok én! Hogy elkéstem, belátom, s érzem is, Hogy e helyütt maradnom nem lehet. A harczmezőre máris visszavágyom, Hogy felkeressem száz veszély között, A kit kerültem, míg emlékedet Hordám szivemben. Ennek vége most — Vihetsz magaddal, sápadt rém , halál! Mária (küzdve önmagával). Ne így, nem illik hősnek ily beszéd, Félice! Hidd el, — boldog lesz te még! Felice Boldog? Soha! Én boldog nélküled? Nem is szeretsz ! — Mária De Felice Szószegő kaczér! Mária Az nem vagyok! Felice Nyújts hát vigasztalást! Mária Ó én szegény nő, mit tegyek tehát? Felice Hallgass reám! Ha bánt a hitszegésed, Ha kedves néked, mint nekem a mult, Nem űzhetsz így el s esdeklő szavamat Meghallgatatlan így nem hagyhatod. Meghajlok és lemondok rólad én, — Az üdvhöz, amely engem illetett korábban, semhogy őt megismered, Antoniónak meghagyom jogát. Egy hosszú élet van előttetek, És minden óra, minden pillanat övé legyen, — a sors akarta így. De ezt az éjszakát, ezt add nekem! (!Szenvedélyesen megközelíti Máriát és meg akarja ölelni.) Mária Ezt nem kívánhatod, Felice! Nem! (Felice előtt hátrálva, a lépcsőkig ér.) Felice Nem! Esdve kérem és kegyetlenül! Elűzni nem fogsz! (Követi Máriát.) Mária (felkiáltva, ijedten a kert felé el). Nem teszem, soha! Felice (Máriát követve, szintén el; a színpad mögött). Ne szökj előlem! Mária hangja (a színpad mögött). Segítség! Felice hangja (a színpad mögött). Ne félj!. Nem bántalak már! Állj meg, Maria ! Mária hangja (a színpad mögött). Felice, ó Felice — irgalom — — (Rövid szünet.) Antonio (eredeti alakjában, ásítozva nik az ajtóban jobbra , szemét dörzsöli, megjelenyujtózkodik, majd előrejön, álmosan). Ez érthetetlen! Hol van Mária? Sehol se látom — merre tűnhetett ? (A pamlagra dül.) Álmos vagyok! Talán aludtam is — — ? Biz az lehet. De — — nem volt ez sikoly? (Figyel ) Csalódtam. Álom volt ez is csupán. Miként a többi .(Mosolyogva.)Turcsa igazán, Milyen bolondos dolgok rajzanak Az álomképek útvesztőiben ! Hogy ez a kép — — (Fejét csóválva, elneveti magát, majd:) De Mária ? Talán Elfáradt s álom nyomta el szegényt! (Felkel és ásítozva a bal ajtó felé megy.) Livia (Mária hasonmása, nagy, földig érő, mű vésziesen egész alakja köré tekert fekete fátyol lal, mely eleinte arczát is részben eltakarja balról). (Folytatása következik.) EGY HADI FOGOLY LAKTANYA HÁLÓTERME A BABOROVSZKI TÁBORBAN. BÚCSÚVACSORA A NIKOLSZ-USZURINSZKI HADIFOGOLYTÁBORBAN 1920 JÚLIUS 28-ÁN. A SZIBÉRIAI MAGYAR HADIFOGLYOK ÉLETÉBŐL. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Boldogság elé. Szegedi István finom kis verseskönyve a maga halk, szomorú és reménykedő hangjával figyelmet kér az olvasótól: aki az idők zivatarja elöl menekülni akar a maga intimitásába, az vegye kezébe, próbálja a lelkét hozzáhangolni a költőéhez, — kap tőle egy szép órát. A maga intimitásából dalolja e verseket a költő, elkülönülve az emberek világától, a természet világát is csak a hangulatán keresztül bocsátva magához, lefokozva az energiáit, minden küzdelemről eleve lemondó passzivitással. Egy magányos élet, amely szomorkodásban, vágyódásban, a külvilággal való súrlódástól elzárkózva éli ki magát, hogy alig egyéb már, mint zengő bánat — ez Szegedi István költészete. A boldogságot várja, sóvárog utána és mikor az egyszerre csak váratlanul közeledik hozzá, szinte megijed tőle. A boldogság, a nyájas idegen, a nyári lankán felém közelít ; fénylő arczából rámnyitja szelid szemeit, akar tán szólni velem ? Megrettenek, el is bújnék a réten, itt áll előttem, jaj, már nem lehet, ki ő ? honnan jő ? mily szokást szeret ? s ha szól hozzám, vájjon megértem ? S később is, mikor hozzáér a nyájas idegen, nem ditirambussal köszönti, hanem csöndes, könnyes szókkal, a feloldódó bánat hangján ; az ilyen léleknek charakter indelebilis a szomorúság. Ahogy érzésben, úgy formában is körülhatárolja magát, szoros, zárt, gondosan kicsiszolt formákba szorítja mondanivalóját, formailag is kerül minden hevesebb gesztust, a passzív ember alázatával illeszkedik bele a rímek és mértékek kereteibe s ez a beilleszkedés jól esik neki; ahogy a magányos ember szeret mindenféle apró dolgokkal pepecselgetni, úgy esztergályozza filigrán rímeit. Arányaiban kicsiny költészet ez, de teljesen kifejez egy lelket, őszinte még mesterkedéseiben is és aki olvassa, annak a lelkében is megpendül tőle egy-két húr. Chisbeo. Ez az olasz szó a renaissance Olaszországának egy különleges figuráját jelentette : előkelő hölgyek szolgálattevő lovagját, aki mindig rendelkezésére áll hölgyének, kisérgeti mindenüvé, megvédi minden kellemetlenség és főkép okvetetlenkedő udvarlók ellen, ha lehet, csellel, ha kell, tőrrel is, diszkrétül elintézi szerelmi ügyeit, helyt áll érte mindenütt, betapasztja a pletyka száját és mindezért nem kap mást, mint egy-egy hálás mosolyt a szép ajkakról, esetleg alkalmilag egy marék aranyat. Drasche-Lázár Alfréd valamivel szűkebbre szorítva használja ezt az új regénye cziméül választott szót: nála a chisbep egy férfi, akit egy bűbájos szépségű angol özvegy arra használ föl, hogy elhárítsa vele apósa tolakodó udvar-