Vasárnapi Ujság – 1921
1921-11-20 / 22. szám - Barcsai-Fehér Géza: Élet 260. oldal / Költemények - Cillei Ulrik koponyája (képekkel). Baróti Lajos 260. oldal / Történelem és rokontárgyuak
260 VASÁRNAPI ÚJSÁG. CILLEI ULRIK KOPONYÁJA. „Mit ért határtalan gőgöd, nagyravágyásod? Mit értek ármányaid, cselszövéseid!" így aposztrofálhatta volna Hamlet ezt a koponyát, ha a sírásó lábai elé dobta volna. Mert határtalanul gőgös, nagyravágyó, árományos, cselszövő volt az istenadta életében. Hogy ki volt ? elárulja a koponyára ragasztott czédula, amelyen e fölírás olvasható : ULTIMUS EX ILLUSTRI FAMÍLIA DE CILLEI, ULDER1CÜS CO(ME)s DE CILLEI, OCCIs(us) P(E)R L\D(ISL\UM) HUNYADI, BELGRÁDI! 26. MÁRTII 1456, Vagyis: AZ UTOLSÓ A CILLEIEK HÍRES CSALÁDJÁBÓL, CILLEI ULRIK GRÓF, MEGÖLETETT HUNYADI LÁSZLÓTÓL, BELGRÁDBAN, 1456. MÁRCZIUS 20-ÁN. Mikor Cillei Ulrikot Hunyadi László és barátai 1456 november 9-én — nem márczius 20-án, mint a fölirat mondja — meg ölték (vájjon haragjának hirtelen föllobbanásában támadt=e az ifjú Hunyadi a grófra, vagy előre eltökélt szándékkal-e, hogy családjának legnagyobb ellenségét örökre ártalmatlanná tegye? máig sincs eldöntve). Szilágyi Mihály, Hunyadi László nagybátyja, ki a véres jelenetnek kétségtelenül főmozgatója volt, levágta a földön elterült grófnak a fejét, amelyet aztán zsákba téve Brankovics György despotához, Cillei Ulrik apósához küldtek, gúnyos válaszként Cilleinek Brankovicshoz intézett, de elfogott ama czinikus levelére, amelyben „két labdá"-nak (a Hunyadi - fiúk fejének) megküldését helyezi neki kilátásba, a minőkkel még nem játszott. Azonban a jobb belátásúak, mérsékeltebbek tanácsára futárt menesztettek a küldöncz után, a véres fejet visszahozatták s a holttesthez illesztették. Öt napig vérében hagyták feküdni Ciliéit, „mint valami állati dögöt," ahogy V. László király 1457 márczius 27-én kiállított oklevelében mondja, azután a király parancsára szekérre rakták és a stájerországi CilliJbe szállították, hol a Cilléi grófok ősi kriptájában, a minoriták templomában örök nyugalomra helyezték. Ott nyugodott Cilléi Ulrik ősei mellett háromszáz évnél tovább, egész 1813-ig, mikor a leégett templom újjáépítése alkalmával a kriptát betemették, az ottlevő csontokat széthányták, csupán a koponyákat vették ki s a főoltár mögött lévő fülkében, üveg és zár alatt elhelyezték. A fülke fölött ez a felirat olvasható : ,,Cellejensium Comitum ac Principum armis olim potentium, omnibus fortunis abundantium paucae re= Iiquiae hic acquiescunt, Ludovicus imperátor anno 1341 Fridericum Liberum a Sanegg primum Celle= jensem Comitem creavit, cuius stirps annol456 inter= fecto Ulrico Comite interiit." („Az egykor hatalmas, minden földi javakban bővelkedő Cilléi grófok és fejedelmek csekély maradványai itt nyugszanak. Lajos császár a nemes Lanegg Frigyest 1?41-ben elsőül emelte a Cilléi gróf rangjára, a kinek családja az 1456-ban megaölt Ulrik gróffal kihalt.") Ott (az u. n. Mária- vagy német templomban) láthatók ma is az egykor oly hatalmas, császárokkal, királyokkal összeházasodott nemzetség tagjainak koponyái (összesen tizennyolcz), két sorban elhelyezve. A legutolsó, mint a család utolsó sarjáé, a Cilléi Ulrik koponyája. Hogy csakugyan az övé, nemcsak a homlokára illesztett felirat bizonyítja, amelyet kétségtelenül a kriptabontás idején ragasztottak rá, de bizonyítja a koponyán látható nagy zúzott seb is, amely tompa fegyvertől, talán buzogánytól eredhetett. (Lásd az oldalnézet közepe táján, balról szembetűnő nagy fekete, belül fehéres foltot.) Ugyanis az egykorú tudósítások szerint Cilléi Ulrik fején és lábán sebesült meg, és bizonyára a fején ütött seb volt a halálos. 1918 nyarán a piavei véres csata után egy fiatal tüzértiszt,barátom ezredével retablirozás végett Cilibe rendeltetvén, kérésemre az érdekes koponyát készségesen lefényképezte s a képet, a melyet ezennel bemutatok, nekem megküldötte. Fogadja e helyütt is szives köszönetemet. Dr. Baróti Lajos: * A nevek magyaros alakjából következtethető, hogy magyar ember írta. CILLEI ULRIK KOPONYAJA ELOLROL NEZVE. CILLEI ULRIK KOPONYAJA OLDALT NEZVE. Sztojka Jozacs eredeti felvételei. ÉLET. Hallgassatok rám, emberek! Egy dalt mondok tinéktek. ... Az óra int, kattog, beteg, A perez siet, — jaj! elpereg: —. . . Ez, ez a dal tiétek, Hol kezdjem ? . . . Jaj! ugy összefoly Az álom, a valóság. — . . . Egy kis szobában, valahol, Fény ömlik tejszín mécs alól. — . . . Gyermekkor, üde rózsák! . . . Aztán sok év, sok fürge év, Iskola nyűge, terhe, Sok jó barát, (ma puszta név!) Sok balgaság, sok ifjú hév Kis üdve, kis keserve. — ... De ünneplő. Fény, csillogás, Az élet minden óra. Szerelem, könny, csók, halk fohász . . — Aranypor hull. — Csak be ne láss! — Pondró rág a dióba. Beléharapsz. Jaj! — bűnhődés. Csalódás, szitok, átok! De alkuszol. Vágyad kevés :' Kis ház, nő, béke, jó evés, Pár piczi kar, mely átfog. Még áldhatod a sors kegyét, Ha így térsz nyugovóra : Kedvesid arcra néz feléd, Száll, száll a nap, a láz, a lét; Búcsúra kong az óra. — Barcsai-Fehér Géza, 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. B SZERELEN ÉS LEWISHAM ŰR. Regény. (Folytatás.) Irta H. G. Wells. — Fordította Tonelli Sándor. Lewisham figyelmét egy pillanatra egy keresztutczának a forgalma foglalta le..*** túlsó oldalon az éles ellentét indította töprengésre, mely viszonyuk megváltozásában jelentkezett. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy Ethelt vádolja meg és hogy maga előtt igazolja, hogy a változásért csak őt lehet hibáztatni. Ethel kezdett szivódni vele, Ethel czivódott tudatosan, mert féltékeny volt. Féltékeny volt Heydinger Alicera, mert ostoba volt. Ezúttal azonban ezek a vádak úgy szertefoszlottak, mint a széltől hajszolt füst. De a holdfényben hazatérő két kis alaknak a képe nem foszlott szét. A Kensington High Street összeszűkülésénél teljesen letett a vádaskodásról. A kensingtoni városház épülete előtt még tovább jutott egy lépéssel. Mindezek szerint nem lehetséges-e, hogy inkább ő volna az, akit elsősorban hibáztatni kell? Nyomban az az érzése támadt, mintha ennek tudatában lett volna az egész idő alatt. Mikor már megtette ezt a lépést, a többi önmagától jött. Nem is tett száz lépést és belső küzdelme végetért s teljes mértékben elmerült a megbánás örvényében. Mindazok a drámai és erőszakos dolgok, mindazok az elevenen durva dolgok, amelyeket száján kiejtett, már nem élettelen sírfeliratok, hanem váltóan lángoló betűk formájában jelentkeztek. Megkísérlette elképzelni, hogy nem mondta ezeket és emlékezete csalfa játékot űzött vele, megkísérlette meggyőzni magát, hogy esetleg mondott ugyan valami hasonlót, de sokkal kevésbbé sértő Ugyanilyen hiábavaló erőlködéssel formában kísértette meg a saját sebeinek a lekicsinylését. Az egész próbálkozás csak arra volt jó, hogy egész nagyságában felismerte, hogy hova zuhant. Újra felidézett mindent és mindent meglátott. Újra látta Ethelt fehéren a napfényes fasorban, látta Ethelt fehéren a holdfényben, mielőtt elváltak volna egymástól a Frobis= derék háza előtt, látta Ethelt amint kijött Lagune lakásából és üdvözölte őt esti sétájuk előtt, látta Ethelt közvetlenül esküvőjük után, amint kiépett az ajtón annak a ragyogásnak a fényében, amellyel ő vette őt körül. Azután megjelent előtte Ethel felhevülten, zilált hajjal, könnytől ázott arcz=czal, a homályos barátságtalan kis szobában. Mindez annak a kintornának a hangjától... Onnan egészen idáig! Hogy volt lehetséges, hogy azt a ragyogó hajnalt ilyen barátságtalan nap követte? Mi ment végbe tulajdoni képen ? Ő és Ethel ugyanaz a két személy voltak, akik oly ragyogva jelentek meg felújult emlékezetében: ő és Ethel voltak, kik oly elkeseredetten élték át a nyomorúságnak utolsó néhány hetét. Keserű hangulata sóhajtásban jutott kifejezésre. Ethelben ezúttal inkább csak saját sorsának osztályosát látta közös szerencsétlenségükben ... — Mennyire eltévesztettük a dolgunkat!— volt az új motívuma. Mennyire eltévesztettük! Megértette most, hogy mi a szerelem, megértette, hogy régebbi és parancsolóbb valami az észszerűségnél. Megértette most, hogy szereti Ethelt s úgy érezte, hogy az iménti haragja, ellenségeskedése is elítélése valami külső behatás alatt lett rosszá a lelkében. Szinte hitetlenül gondolta végig a gyengédségnek hosszú eltünedezését, mely az első együtt töltött kar követte, a szeretet gyönyörűséges napok • csökkenését, az első ingerlékenység jelentkezését és az estéket, melyeket eszeveszett munkában töltött, ellenállva, hogy tudomást vegyen Ethel jelenlétéről. „Nem lehet mindig szerelmeskedni," — mondotta Ő és széthúzódtak egymástól. Utána számtalan apróság, melyekben nem volt türelmes és nem volt méltányos. Megsebezte Ethelt nyerseségével, barátságtalan kritikájával és mindenekfelett ostoba titkolózásával Heydinger Alice levelei körül. De miért is