Vasárnapi Ujság – 1921
1921-11-20 / 22. szám - Barcsai-Fehér Géza: Élet 260. oldal / Költemények - Cillei Ulrik koponyája (képekkel). Baróti Lajos 260. oldal / Történelem és rokontárgyuak
<4. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 263 van azonban egy kellemes kis ösvény, buja virágok között, mint a költők szokták mondani, s a virágok között egy csapda az emberek számára . . . Ethel belépett a két szoba közötti ajtón. Lewishamra pillantott, megállt egy másodperczre, a kosárfonatos székbe ült, mintha egy házi hímzést venne a kezébe, mely az asztalon hevert, azután felkelt és megint bement a hálószobába. Chaffery a szenvedély és minden dicsőség múló természetének fejtegetésére tért át. Ennek a beszédnek egész fejezeteit nem is hallotta, annyira a rózsákra Lewisham gondolt állandóan. Miért ment Ethel vissza a hálós szobába ? Lehetséges volt talán .. . ? E perczben Ethel visszatért, de úgy ült le, hogy nem láthatta az arczát. — Ha valami felérhet az egészséges élettel, az csak a kaland lehet. — mondta Chafffery. — Minden kalandor imádkozzék azon*ban a korai halálért, mert a kalandor élet sebekkel jár, a sebekkel pedig betegség, már pedig, a regényeket kivéve, a betegség meg* rongálja az idegrendszert. Az idegek tönkre* mennek. Hova jut akkor, kedves barátom ? — Pszt! Mi az ? — kérdezte Lewisham. Az utczai ajtón megint zörgetés hallatt szőtt. Lewisham, nem törődve a ragyogó bölcsesség áradatával, egyszerre kisietett és bebocsájtott egy urat, ki Gadownét kereste, végigment az előcsarnokon és eltűnt a lefelé vezető lépcsőn. Mikor Lewisham visszatért, Chaffery már távozásra készen állt. — Még tovább is beszélhetnék, —mondta,— de látom, hogy valami elvonja a figyelmét. Nem akarom zaklatni annak hogy mi az. Lesz még idő, mikor kutatásával, visszaemlékezik . . . Többet nem mondott, de Lewisham vállára tette a kezét. Azt lehetett volna hinni, hogy megsértődött valamin. Bármely más esetben Lewisham igyekezett volna kiengesztelni, ezúttal azonban nem mentegetőzött. Chaffery Ethelhez fordult és fürkésző szemekkel nézte egy pillanatig. — Minden jót, — mondta, kezet nyújtva neki. Az utczai lépcsőnél Chaffery ugyanazzal a különös tekintettel vizsgálta Lewishamot és úgy látszott, mintha valamit latolgatna magában. — Minden jót. — mondta végül oly különös módon, hogy Lewisham egy pillanatig az ajtóban maradt és nézte mostoha apósának távolodó alakját. De rögtön azután ismét a rózsák jutottak az eszébe. Mikor visszatért a nappali szobába, Ethelt tétlenül írógépe előtt ülve találta, amint a billentyűkkel játszadozott. Mikor belépett, Ethel felkelt és agényt vett a kezébe, karosszékbe ülve egyre, mely eltakarta az arczát. Lewisham kérdésekkel egészen telítve nézte őt. A kérdések azonban nem akartak az ajkára jönni. Végtelenül rosszkedvű volt és végtelenül haragudott a minősíthetetlen feketeruhás virágárus hölgyre. Órájára tekintett, majd ismét egy könyvet vett elő s úgy tett, mintha olvasna, de azon kapta rajta magát, hogy szemrehányásoktól zuhogó beszédet latolgat, mely másnap a virágüzlet*ben fog elhangzani. Letette a könyvét, fekete kézitáskáját kereste, czél nélkül kinyitotta és becsukta. Lopva Ethelre nézett és úgy látta, hogy Ethel lopva őt nézi. Nem tudott azonban tisztába jönni feleségének az arcz= kifejezésével. Nyugtalanságtól űzve átment a hálószobába és megkövülten állt meg, mintha vizsla lett volna. A legteljesebb határozottsággal rózsaillatot érzett. Oly biztos volt benne, hogy kinyitotta az előcsarnokba szóló ajtót, abban a reményben, hogy ott találja a rejtelmes módon megérkezett dobozt. Az előcsarnokban azonban nyoma sem volt a rózsaillatnak. Egyszerre közvetlenül a lába előtt valami talányszerű kis tárgyat pillantott meg és lehajolva egy sárga rózsaszirmot emelt fel. A szirmot kezében tartva, mozdulatlanul állt és mód felett csodálkozott. Némi rendetlenséget tapasztalt a toilette-asztal lelógó terítőjén, amit pillanatnyi ösztönszerűséggel a rózsaszirommal hozott kapcsolatba. Két lépéssel odaugrott, felrántotta a terítőt és mögötte ott hevertek a rózsák össze törve! Zihált, mint az hideg vízbe zuhan. az ember, aki hirtelen A terítő szélét kezében tartva, mozdulatlanul állt. A félig nyitott ajtóban Ethel jelent meg. Kifejezése egészen idegenszerű volt. Lewisham feleségének krétafehér arczára meredt. — Ki tette ide a rózsáimat ? — kérdezte. Ethel tágra nyitotta a szemét. Aróza csodálkozást árult el. — Ki tette ide a rózsáimat ? — kérdezte újból Lewisham. — A te rózsáidat? — kiáltotta Ethel. — Hogyan! Hát te küldted a rózsákat? XXIX. Tövisek és rózsaszirmok. Lewisham lehajolva állt, úgy nézett fel Ethelre és csak nagyon lassan értette meg, hogy mi rejtőzik a szavak alatt. Azután sok minden világos lett előtte ... Mikor Ethel látta, hogy a megértés rajzolódik Lewisham arczára, rémült kiáltás hagyta el az ajkát. Lewishamhoz fordult és valamit mondani akart. — Én . . . — kezdte, de megakadt. Csak a kezét csapta össze. Oh! Lewisham felegyenesedett és megállt vele szemben. A rózsás kosár közöttük hevert. — Te azt hitted, hogy a rózsák mástól jöttek? — kérdezte Lewisham, belekapaszkodva a váratlan fordulatba. Ethel a rózsákra nézett. — Nem tudtam. — pihegte. — Kelepcze volt. . . Csakugyan . . . valóban te küldted? — Te azt hitted, hogy más küldte ? — kérdezte Lewisham. — Igen . .. azt hittem. — Kicsoda? — Baynes. — Az a gyerek! — Igen ... az a gyerek. — Úgy!? Lewisham körülnézett, mint az az ember, aki a megfoghatatlannal került szembe. — Azt akarod mondani, hogy a hátam mögött rászedtél azzal a fiatal úrral ? — kérdezte. Ethel ajka megmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem talált szavakat. Lewisham arcza egyre halványabb lett, míg végül a színnek az utolsó nyoma is eltűnt róla. Kaczagott, majd összeszorította a fogát. Férj és feleség szótlanul nézték egymást. — Ezt sohasem hittem volna, — mondta Lewisham halk hangon. Az ágy szélére ült és dühös elégtétellel beletaposott az összetört rózsákba. — Sohasem hittem volna, — ismételte és rúgására a méltatlan sorsra jutott könnyű kosár a nyitott ajtón át a nappali szobába repült, vérvörös rózsaszirmokból egész utat hagyva maga után. Vagy két perczig ültek ismét szótlanul s mikor Lewisham megszólalt, rekedt volt a hangja. — Ide hallgass, — mondta a hangját élesítve. — Nem tudom, hogy azt hiszed*e, hogy én hajlandó leszek*e ezt eltűrni ... én azonban mondhatom, hogy nem. Ethelre nézett. Az asszony mereven ült előtte és nem tett kísérletet, hogy szembe* szálljon a szerencsétlenséggel. — Mikor azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó ezt eltűrni, — magyarázta Lewisham, — nem gondolok perpatvarra, vagy más ilyenfélére. Az ember czivakodhatik, ha= ragra gyulladhat miatta... az ilyesmi egészen más... és folytathatja azután, ahol abbanhagyta. De ez egészen más . . . Minden álom és illúzió oda van!... Gondold meg, hogy mit vesztettem én ezzel az átkozott házassággal. És most . . . Nem érted .. . nem akarod megérteni. — Te sem, mondta Ethel siránkozva, anélkül, hogy feltekintett, vagy fáradtan lecsüngő kezét megmozdította volna. — Te sem érted meg . . . — Kezdem már megérteni . . . Jött Lewisham csendben ült, mintha erőt gyűjt volna. Egy év alatt, — mondta, — minden reményem, minden becsvágyam elveszett. Tudom, hogy haragos és ingerlékeny vagyok. Két igát kellett húznom. De . . . ezeket a rózsákat én vettem neked. Ezel a rózsákra, majd Lewisham hala=vány arczára nézett s alig észrevehető mozdulatot tett feléje, de nyomban ismét vissza sülyedt mozdulatlanságába. Csak egyet mondhatok. Rájöttem, hogy felületes vagy és nem tudod a dolgokat úgy nézni és átérezni, ahogy én nézem és átérezem őket. Ezen túltettem magamat. De azt hittem, hogy őszinte vagy . . . — Őszinte vagyok! — kiáltotta Ethel. — És azt hiszed ... Eh! . . . az asztal alá dobtad a rózsáimat! Újabb baljóslatú hallgatás. Ethel megmozdult és a szeme elárulta, hogy azt keresi, hogy mit tegyen. A zsebkendőjét vette elő és száraz szemét kezdte dörzsölni, egyiket a másik után. Azután zokogni kezdett. — Őszinte vagyok . . . épen olyan őszinte, mint te .. . Lewisham egy pillanatra meghökkent. Az* A MAGYAR MEZŐGAZDÁK SZÖVETKEZETÉNEK EIARMINCZ ÉVEIS JUBILEUMA. AZ IGAZGATÓSÁG TAGJAI A JUBILÁRIS DÍSZKÖZGYŰLÉSEN.