Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-04 / 23. szám - Emlékezés Goldziher Ignáczra (arczképekkel). Ballagi Aladár 268. oldal / Élet- és jellemrajzok
268 í1. szám, 1921. 68. évfolyam. 268 EMLÉKEZÉS GOLDZIHER IGNÁCZRA. Több mint ötvenéves barátság fűzött hozzá. Tanuja voltam egész élete pályájának 15 éves korától fogva, midőn — 1861-ben — először lépte át házunk küszöbét a Lipót és Szerb utcza sarkán. Helyénvalónak látom hát, hogy elmondjam róla, amit közvetlen tapasztalatomból vagy birtokomban levő nagyszámú leveleiből tudok, s főkép azt, ami most megjelent több különböző életiratában megigazításra szorul. Goldziher csodagyermek volt. Nem volt még 16 éves, mikor Vámbéry Ármin két török mese fordítását mutatta be tőle a Hazánk s a Külföld 1866 május 27-diki számában. „Ezen elbeszélések — írta bevezetőül — nem annyira belbecsült, mint inkább azon körülménynél fogva érdekesek, hogy fordítójuk egy tizenhat éves magyar fiú, ki a török nyelvet, mely nehézségéről híres, „bámulatosan rövid idő alatt tanulta meg. Ő több európai és ázsiai nyelven olvas s jól érti ezeket; kiváló nyelvészeti tehetsége a legszebb reményekre jogosít." Egy hónap múlva a pesti református főgimnáziumban letette az érettségit. Atyámnak, ki czenzora volt, ott tűnt szemébe tehetsége. Nagy szeretettel karcolta föl. Magától elhunyt barátomtól tudom, hogy őt Ballagi Mór „indította útba" tudományos pályáján. Műveit ismertette lapjában. Útját egyengette az Akadémiában. Vendégként ott tartott első felolvasásának eredeti kézirata most is birtokomban van. A czíme: „Adalékok a sémi gyöknyomozáshoz. Irta G. I. nyelvtudományi hallgató Pesten, 1868 februárban." Végre bemutatta atyám báró Eötvös kultuszminiszternek, a ki rövid úton külföldi utazási ösztöndíjban részesítette. Az ifjú Berlinbe ment s a mint odaért, 1868 október 18-án atyámhoz írt első levelében „hálaérzetét tolmácsolja azon atyai gondoskodásáért, hogy jelenleg már Berlin falai között dolgozhat jövőjén." Elmondja, hogy neki feküdt ez arabs tanulmányoknak s 22 órát hallgat Roediger, Steinthal, Wetzstein é Haarbrücker tanároktól. De egyúttal teljes bizalommal tesz egy igen jellemző vallomást. „Érzem ugyan — úgymond — azon felsőbbséget, melyet a német születésű tanulók értelmi és tudományos tekintetben joggal gyakorolnak, de azon reményt táplálom, hogy munkaszeretetem és szorgalmam által az itt- ott kirívólag mutatkozó és főleg a nyelvek theoretikus ismerését és alapos tárgyalását illető hiányokat rövid idő alatt pótlandom." Majd Lipcsébe ment, hol 1870 január 7-én mint Fleischer Henrik tanítványa tette le a doktorátust. Ott „ízlelte meg az aegyptologia első elemeit" Eberstől, kit Eötvös az előző év októberében Max Müllerrel együtt egyetemünkre is meghívott és akit nagyközönségünk is eléggé ismer magyarra fordított számos regénye révén. 1871-ben Leydába megy, hova Dozy és De Goeje hírneve csábítja, kikkel az ottani gazdag keleti múzeum kéziratait tanulmányozta, Pleyte pedig bevezette az egyiptomi „hieranticus titkokba." Az év végén s 1872-ben már Bécsben az udvari könyvtárban forgatta a kéziratokat. 1873 őszén „az arab nyelv modern szójárásainak gyakorlati úton való megtanulhatása végett" Egyiptomba és Syriába utazik, 1000 forint ösztöndíjjal. Ez az útja volt a legtanulságosabb s mintegy betetőzője iskolai kiképzésének. Hosszabb ideig tartózkodott Damaskusban, s három hónapig volt Kairóban az iszlám legnagyobb egyetemének, az AL Azhar (a. m. „a virágzó") mecset főiskolájának hallgatója. Repeső örömmel írja onnét 1873 deczember 20-án : „feladatomnak, úgy gondolom, fényesen fogok megfelelni!" Kairóból ugyanakkor jött meg, amikor Bálinth Gábor fiatal orientalista öt évig tartott mongol=mandzsu útjából. Mindkettőjük üdvözlésére atyám 1874 április 19-én nagy társaságot hívott meg, köztük Toldy Ferenczet, Fogarassy Jánost és Vámbéryt. Ebéd fölött Vámbéry, — egykor atyám tanítványa — felköszöntötte atyámat, mint Bálinth- nak és Goldzihernek szellemi nagyatyját. Atyám válaszolt, a fiatalokhoz szólva, kiknek az idők kedvező változása megengedi, hogy egészen a maguk választotta szaktudománynak éljenek. Az öregek ezt nem tehették s azért Toldy orvos volt, Fogarassy bíró, ő maga százfélét tanított, hogy megélhessen. Szegény Goldziher a lakoma alatt alig jutott szóhoz, s a mint kinyitotta a száját, szólván Damaskusról, Toldy menten a szavába vággott, hogy az magyarúl Dömöczk, a mi annyival inkább használandó, mert a város arab nevét, Dimisköt híven adja vissza. Goldziher igazat adott neki, s mindjárt megtoldotta a fejtegetést azzal, hogy Damascus latinos végzettel a héber Damesekből alakult. Goldziher már ekkor 24 éves s közel 3 éve egyetemi magántanár. Tárgya természeténél fogva élethivatását másutt mint az egyetemen nem is kereshette. Ennek útját azonban, szinte leküzdhetetlenül eltorlaszolva találta. Valamennyi életírója azt állítja, hogy Eötvös József megígérte neki az egyetemi kathedrát, Trefort 16 esztendeig nem eresztette oda, s csak Eötvös Loránd ültette rég megérdemelt helyére. Ez így, ahogy előadják, aligha felel meg a tényállásnak, s mindenesetre magyarázatra szorul. Goldziher viszontagságait nem szabad közönséges, mindennapi mértékkel mérni. Uttörője lévén az emanczipáczió által a gheti tóból éppen akkor kiszabadult zsidóságnak: sorsa, tudományos intézeteinkben való alkalmazása, nem egyes miniszterek jó vagy roszindulatától, hanem a korviszonyok kedvező vagy kedvezőtlen áramlatától függött. Eötvös nem nevezhette ki, mert annak 1871 február 2-án bekövetkezett halálakor alig múlt 20 esztendős. Olyan korú tanár még nem volt az egyetemen. Még Pauler másféléves közoktatási minisztersége alatt se kerülhetett sorra. Annál inkább Trefort alatt, 1872 szeptemberétől 1888 augusztus 27-éig ráért volna kinevezni. Kiválósága felől is bizonyára pontosan volt értesülve. Csakhogy ő tájékozva volt mi nem. Tudta, ám arról is, mi a lehető és hogy miniszteri tárczáját, melyhez elszántan ragaszkodott, csak úgy tarthatja meg, ha az egyházi érdekeket érintő ügyekben feltétlenül megmarad a quieta non movere elve mellett. 1874 őszén vette kezdetét az akczió Cold=eiher egyetemi tanársága érdekében. Főbb vonásaiban elmondom, hogy miként ment végbe, mert azt hiszem, rajtam kívül aligha ismeri már valaki az ügy lefolyását. Mikor a vatikáni zsinat kimondta a csatlatkozhatatlansági dogmát, a nyomban bekövetkezett hatalmas szabadelvű mozgalmak élére Hatala Péter, a sémi philologia tanára, az egyetem hírneves rectora állott. Állása 1874-ben tarthatatlanná vált. Ő maga unitáriussá lett. A kath. theologiai karból átlépett a bölcsészetibe, hol Télfy Iván akkori dékán személyi felhatalmazásával teljes óra számban egyháztörténetet kezdett tanítani. Goldziher e körülmények felhasználásával, jóakarói biztatására, a sémi nyelvek nyilvános rendkívüli tanárságáért folyamodott, mégpedig egyenesen Trefort miniszterhez. Ez szabálytalanság volt, mert a karok tanárai hivatalos ügyben csakis a kar útján érintkezhetnek a miniszterrel. Mikor aztán 1875 elején a miniszter leküldte a folyamodványt az illetékes karhoz, a nyilvánosságra jutott ügy rendkívül nagy port vert fel. Sokan a féltékenyen őrzött s Trefortig sértetlenül fennmaradt egyetemi autonómia súlyos sérelmét látták benne. A theologiai kar a maga álláspontján igen természetesen tiltakozott az egész eljárás ellen. Nem tartotta megengedhetőnek, hogy a sémi nyelvek tanára, a kivetkőzött katholikus pap, minősítés nélkül, egyszerű dékáni felhatalmazásra, föltehetőleg döllingeri szellemben adja majd elő az egyháztörténelmet. Télfy védte magát, de elejtette Goldzihert, őt azzal vádolva, hogy már több ízben fordult a hivatalos út mellőzésével, a miniszterhez. Hatalának meg kellett tartania a sémi philologia tanszékét, Goldziher pedig, a jámbor, harczokhoz nem szokott ember, a reá zúdult kellemetlenségek elől a szó szoros értelmében menekült a pesti izr. hitközséghez. Az őt titkárául alkalmazta s ezzel kenyeret ugyan adott neki, de fele idejét elvonta a tudománytól. Az elmérgesedett ügy nagy kárára volt Goldziher előmenetelének. Ellenségei hatalmas fegyvert kovácsoltak belőle, mely mindaddig bevált, míg Trefort miniszter volt (vagyis haláláig.) Goldziher csak nagysokára, az egyházpolitikai harczok idején, 1894-ben lehetett a sémi philologia czímzetes tanárává. De kathedrát, — nem lévén üresedés, — csak 1901-ben kapott. Az hát helytelen állítás, hogy ő jutott először egyetemi tanszékhez a zsidóság köréből , mert az Schwarz Gusztáv osztályrésze lett. Ha már az elsőséget keressük, megállapíthatjuk, hogy ő volt az egész egyetemen az első zsidó, aki a dékáni méltóságot viselte. E tisztségével kapcsolatban áll még egy nevezetes szereplése. Mária Terézia ugyanis, 1777-ben, és nagy szabadalom levelével is, Szent István jobbját az egyetemnek ajándékozta, s őrzését reábízta. Ennek jeléül az egyetem tanácsa, körmenetek alkalmával kiváltságként gyakorolja azt a jogot, hogy a legdíszesebb helyen, a szent ereklye jobbján lépdel, még pedig elől a négy kar dékánja — fordított sorrendben, s legvégül a Magnificus Rector. A menetet 1817/18-ban mindenkor Goldziher nyitotta meg, díszmagyarban, nyakában a dékáni aranylánczczal. Komolyan és méltósággal tett eleget az állásával járó kötelességnek s az alól soha ki nem vonta magát. Az egyetemi tanács ünnepi felvonulásait közjogi jellegű szertartásnak tekintette. Goldziher, kivált mint fiatal ember, sokat forgott protestáns körökben. Az atyámtól szerkesztett Protestáns Tudományos Szemlének, neve alatt, állandó munkatársa volt. Erről tudnak életírói. Azt a korjellemző tényt azonban, hogy ő egykor a budapesti református theologián tanárkodott, még eddig senki sem jegyezte föl róla. Nem volt ez akkor egyedülálló jelenség. A kor szelleme megengedte, így például Jónás János 1871 október elsejétől fogva, zsidók létére, mint megválasztott rendes tanár tanított a halasi ref. főgimnáziumban. Goldziher kálvinista tanárságának érdekes históriája van. Kiinduló pontját önmaga beszéli el, atyámhoz Szatmárról 1872 július 21-én írt levelemben. „A mult félévben — azt mondja — előadásaim irányában oly csekély volt a hallgatóság részéről a részvét, hogy a dolgok ilyképeni folytatódása mellett tökéletesen el kellene csüggednem. Mert hallgatóimnak száma (kereken: egy), és azon körülmény, hogy ezen (jóvasz számára minden áron elő) adtam, a tres faciunt collegium-féle „axióma academicum" arczulcsapása volt, így nem szeretnék maradni. Szerencsétlennek érezném magam, ha éjjel-nappali tanulmányaimnak és buvárlataimnak eredményét a tanítás terén nem bírnám érvényesíteni." Felkéri hát atyámat, vinné keresztül, hogy a pesti református theologia első- és másodéves theologusainak ő taníthassa a héber nyelvet és irodalmat. „Tán sikerülend — úgymond — GOLDZIHER 1GNACZ FIATALKORI ARCZKEPE.