Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-04 / 23. szám - Radó Antal: Dal a dalnokról (Endrődi Sándor emlékének) 272. oldal / Költemények
272 VASÁRNAP] ÚJSÁG. 2-5. szám, 1921. 68. évfolyam. A díványon kicsit feszesen, katonásan ült a vőlegénye, a csendőr. A fiatal csendőrőrmester. Kissé nekivörösödve a szoros és meleg zubbonyban, de egyébként elég csinosan, egészségesen és szerelmesen. — Milyen másképpen ült itt a másik — gondolta a kántorkisasszony s puha mozdulattal, hanyagul elnyúlva látta magas, karcsú, úri alakját a csendőr helyén. Pedig hiszen idáig úgy képzelte, hogy tetszik neki ez a csinos, jószívű, mindig kedvét kereső fekete fiú. Most egyszerre elfelejtette, hogy már egy párszor egészen jólesett a csókja. Az anyjára is haragudott, az idegenből jött, először látott asszonyságra, aki imádta a fiát: „Fiacskám, lelkem . . ." és folyton beszélt. Hegyes kontya volt és sárga bőre. És olyan nagyra volt a fiával. Minden bántotta most. Apjának hosszú vörös orra, amely pedig nem a bortól lett olyan és két jóságos kis fekete szem fénylett fölötte. Csak az öcscsének halgatag sarokbahúzódása nem ingerelte. Máskor pedig csipkedte ezért. Tudta, hogy reménytelenül szerelmes egy elérhetetlen kis* asszonyba. Szórakozottan babrált az asztalon. Aztán bement egy kis benyílóba. Ez volt az ő szobája. Egészen kicsi oda. Egy ágy, kis asztal, szék, madárkalitka, pár virágcserép, miegymás volt benne s innen jártak be az éléskamrába is. Vasrácsos ablakán a hold sütött befelé. Az ebédlőből a lámpa fénye. Hányszor beszökött ide a másikkal egy- egy csókra. A karját érezte és a haja sima*ságát. Ó ennek olyan sörtés haja van. És olyan alázatos és szerelmes. Ott ő volt a szerelmesebb . . . zett És most minden ,,Ezé" lesz. A lassan him= futóknek . . . Hát és abroszok. A szép, csipkés in= érdemes volt? Ha csak „Ez" látja . . . És mégis hozzá kell menni, férjhez kell menni, mert már huszonnégy éves és hadd lássák a falusiak és ne csúfolódjanak már és az anyja se beszéljen folyton, hogy hát mi* nek csókot a sok stafirung, és valakitől csak kell kapni és nem lehet mindig csak Rá gondolni, hiszen becsapta, megcsalta és talán nem is szerette soha! . . . hiszen ha mindig rágondol, akkor megőrül vagy beugrik a kútba. Másik házba kell menni, ahol sohse járkált és a holmiját mind itt hagyni, mind . . . Érezte, hogy sírni tudna most. Erősen, nagyon. De az ajtóban, mosolyogva, boldogan jelent meg a vőlegény. A csendőr, Kint szomorúan, hűvösen sütött tovább a hold. AZ APPONYI EMLÉKTÁBLA AZ ORSZÁGOS STEFÁNIA SZÖVETSÉG BUDAPESTI SZÉKHÁZÁN. (A szobor előtt állnak Keller Lajos a szövetség ügyvezető igazgatója, Pedlow kapitány, gróf Apponyi Albert és Szterényi József a szövetség elnöke. AMYA OTTHON A GRÓF APPONYI ALBERT ANYA-OTTHON ÉPÜLETE. DAL A DALNOKRÓL. Endrődi Sándor emlékének.* Ki annyi éven át köztünk valál A nemzet háza hű szolgájaképen, Endrődi Sándor! szállj közénk ma, szállj Jelenj meg régi bajtársid körében, Kik büszkén őrizvén emlékedet, lm ünnepelni jöttek tégedet. S hadd hívjak én, a ki társad valék Itt s máshol is: az Eszmény szent honában, Hol csengő verstől hangozik a rég : Magyar poézis áldott templomában, S kit közzénk jöttöd órájátul fogva Baráti szivvel vontál hajlékodba. Ott, rózsadombi villád teraszán, Midőn a kert rügyedzett már körültünk, Tizenkilencznek szörnyű tavaszán Borúsan elmerengve hányszor ültünk! Hányszor tűnődtem szomorún veled : Jön-e hazánkra is uj kikelet ? Tested beteg volt, de a lelked ép, Hevét, tüzét ki nem olthatta gyásza : Biztál, a hon hogy nagy lesz, mint elébb, Hogy nem maradhat el föltámadása. Ám búsan szóltál : «Hiszem ezt, remélem — De jaj, hogy én azt többé meg nem érem!>> S szóltam : «Lehet, de lelj te abban írt, De kebled az az öntudat dagaszsza, Hogy a daloknak, miket tollad írt, Nagy részök lesz majd abb' az új tavaszba'! * A „Kurucz Nóták" költője a képviselőház naplószerkesztője is volt. Halálának második évfordulójára a képviselőház tisztviselői kara emlék* ünnepet rendezett, s erre írta Radó Antal, ki a képviselőházi gyorsirodának is főnöke, ezt az ünnepi költeményt. A 7. strófában említett, „három sír" Endrődi első nejének és két kis gyermekének sírja, kiket Nagyváradon veszített el. A 8. strófában említett barát, a ki őt Váradról Budapestre hozta s kineveztette a képviselőházba, We* kerle Sándor volt. Azokból is majd új erő fakad, Aczélosítni szívet s izmokat! Mert nem hiába mondja a rege : Ha legnagyobb lesz része a magyarnak, Hozzánk szegődik Csaba serege, S kivívja majd nekünk a diadalmat. Az a sereg, a melylyel jön Csaba, Egekbe szállt nagy költőink szava! S ha lelked egykoron majd útra kel, ők majd elédbe jönnek mindahányan, És élükön Petőfi átölel És igy köszönt majd téged nagy vidáman : Isten hozott e mennyei tanyán, Tücsökdalos, kurucz-nótás druszám!» . . .Csak hallgatá, csak hallgatá szavam, És elmélázgatott poéta-lelke ... Majd elmosolyodott szomorúan És megszorítva jobbom, ezt felelte : «Élő nemzetnek élők dala kell — Uj kornak majd új kobzos énekel! De nem panaszlom. A mig itt valék, Öröm s ürömbül kijutott a részem, Ifjan , mosolygott rám a föld s az ég, Vigan hajóztam nagy vizén, s merészen. Nem egy vihar tépdeste meg vitorlám, De bátran ültem csónakomnak orrán! S midőn alább hagyott az ifjú hév És szelidebbre vált a szilaj ének : Boldog tanyát adott az enyhe rév, Hol ölelő karok melengetének, Hol jó nő lett legédesb hallgatóm, És gyermekimnek zengtem altatóm. S a mikor aztán nékem Váradot Ama három sir halma tette szentté S lantomrul már csak jajszó áradott: Szivem az Ur a kétségből kimenté — Megleltem bűvös balzsamom a hitben, Hogy fenn miénk lesz, a mi veszve itten. S hogy egy barátom elhozott ide — Legyen jósága mindörökre áldott! — Testvéri keblek hű köreibe : Éledtem, s kobzom újra hangot váltott: Szivemet nagy Rákóczi tüzelé S bal szárnya vitt fel az «Isten Felé.» S midőn e kór reám tört és levert S már féltem, végkép elhagyott Teremtőm : 0 íme akkor is csodát mivelt, És megtaláltam akkor is a nemtőm — Lehet ma is egy jó nőt hallanom, Ki széppé bűvöli est-alkonyom!» ... így szólt, s a közben künn is alkonyúlt, Ő nézte a nap lassú tünedeztét, A csillagot, mely itt-ott már kigyúlt. Szelid sugárral hintve bé az estét: Csak nézte, mintha békességbe' várna, Hogy őt is fedje be az éjnek árnya. ... Befödte már. De még a szelleme Ide suhan e bánat-dúlta tájra, Még hallszik lantjáról a lágy zene, Miként a szférák égi muzsikája, És most is int még, mint éltébe' tette, Munkára, bizalomra, szeretetre . . . Figyelünk szódra, eltűnt jóbarát! Valóra így fog válni bő reményed, Hogy a miről lemondón jósolád, Hogy idelenn már nem lehet megérned, Azt érd meg nemsokára majd a mennybül: Lásd onnan, tavaszunk hogy újra zsendül! . ..Végzem dalom, mely fénylő házadig Tán föl se jut. De hogyha jő a hajnal, A melyért nemzetünk fohászkodik S milliók köszöntik azt éljen-zsivajjal : Azt hallod majd! S lelked repes az égbe', Mert teljes akkor lesz csak üdvössége! Radó Antal.