Vasárnapi Ujság – 1921
1921-12-04 / 23. szám - Radó Antal: Dal a dalnokról (Endrődi Sándor emlékének) 272. oldal / Költemények
<4. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 273 A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR. Regény. (Folytatás.) Irta H. G. Wells. — Fordította Tonelli Sándor. Elhatározó arczkifejezéssel felállt. Félre rúgta útjából az összetört rózsákat és az ágy alá nyúlt táskájáért. Ethel nem beszélt és nem mocczant meg, de figyelte a mozdulatait. Egy darabig a koffer megakadva ellene állt a rángatásnak s Lewisham szilárd elhatározását egy elfojtott káromkodással — „Gyere elő, te átkozott!" — jelezte. Azután a táskát átlódította a nappali szobába és visszatért ládájáért. A másik szobában akart csomagolni. Mikor minden személyes tulajdonát kivitte a hálószobából, a bevégzettség színezetével csukta be. Az áthallatszó hangból, mely ezt követte, tudta, hogy Ethel az ágyra dobta magát s ez bősz elégtétellel töltötte el. Egy ideig hallgatózva állt, azután rendszeresen csomagolni kezdett. Első haragja elpárolgott, nagyon jól érezte, hogy fájdalmas büntetést mért Ethelre s ez elégtételt szolgáltatott neki. Valami különös öröme tehet benne, hogy ez a váratlan kirobbanás véget vetett a bizonytalan feszültség hosszú és ki=nos időszakának. Feszülten leste az ajtó túlsó oldalán uralkodó csendet, néhány nagyon gyenge hangot hallott egymás után, összerakta a könyveit, kikefélte a ruháit is belefogott előkészületeinek határozott végrehajtásába. Ez kilencz óra körül történt. Tizenegykor Lewisham még mindig dolgozott. Hirtelen sötétség vette körül. Cadownénak az volt a szokása, hogy ebben az időpontban takarékosságból az egész gázt lezárta, ha csak nem voltak vendégei. Lewisham gyufát keresett a szobában, de nem volt nála. Halkan szitkozódott. Erre az eshetőségre vett egy kis sárgaréz lámpát, a hálószobába pedig gyertyákat. Ethelnél égett is a gyertya, azt láthatta a fénylő sárga sáv* ról, mely a két szoba közötti ajtó nyílásán beszűrődött. A kandalló felé indult, de eltévesztette az utat és bordáival belevágódott egy szék támlájába. Nagyobb óvatossággal haladt tovább Gadownénak egykor oly barátságos bútorai között. A kandallón nem talált gyufát. Útjában a fiókos szekrény felé a saját kofferján bukott fel. Csendes dühe kitörés vett erőt rajta. Az után a kosárba botlott, melyben a rózsák érkeztek. A fiókos szekrényen szintén nem tudott gyufát találni. Ethelnél a hálószobában bizonyára van gyufa, de ez a gondolat teljességgel lehetetlennek tűnt fel. Ethelhez kellett volna ugyanis fordulnia, aki néhanapján el szokta tulajdonítani a gyufákat . . . Nem tehetett mást, mint hogy abbahagyja a csomagolást. A másik szobából egy hang sem hallatszott. Elhatározta, hogy a karosszékbe ül és aludni próbál. Nagyon óvatosan a székhez húzódott és beleült. Rövid ideig tartó hall* A GRÓF APPONYI ANYA-OTTHONBÓL. gatózás után lehunyta a szemét és az alvás* hoz helyezkedett el. A másnapi tervein kezdett gondolkozni. El* képzelte a jelenetet Gadownéval és magát, amint újból diáklakást keres. Fontolgatta, hogy melyik irányban találhat leginkább megfelelő lakást. Az esetleges kellemetlensé* gek lakáskeresés közben óriásiaknak tűntek fel. Ezek a kisebb kellemetlenségek nagyon felizgatták. Azon töprengett, hogy vájjon Ethel is csomago!=e. Ugyan mit is csinálhat Ethel? Hallgatózott, de semmit sem hallott. Ethelnél csend honolt. Teljes csend volt nála! De mit is csinálhat tulajdonképen? Ez a kérdés egészen elfeledtette vele a másnapi kellemetlenségeket. Nagyon óvatosan felállt és hallgatózott. Azután türelmetlenül megint leült. A teljes csend által felkeltett kiván* csiságát azzal próbálta elűzni, hogy még* egyszer átgondolta a rajta megesett méltány* talanságok történetét. Nehéznek találta azonban, hogy ezt a tár* gyat megrögzítse elméjében, mert visszaem* lékezései nagyon szabadon röpködtek. De nem a vele történt méltánytalanságok vol tak azok, amire visszaemlékezett. Az a kép* telen gondolat nyugtalanította, hogy megint igazságtalan volt Ethellel szemben és meggondolatlanul és rosszakaratúan viselkedett. Valósággal erőlködött, hogy féltékenységének első rohamát újból felidézze, de hiába. Ethel* nek az a megjegyzése, hogy épen olyan őszinte volt, mint ő, makacsul foglalkoztatta az elméjét. Felmerült valami benne, ami nyugtalanította Ethel jövendő sorsa miatt, ha elhagyja őt. Mit is csinál tulajdonképen majd Ethel ? Tudta nagyon jól, hogy Ethel egyénisége mennyire az övére támaszkodott. Nagy Isten! Mi történik majd vele? Némi erőlködéssel Baynes képét idézte fel az agyában. Ez ismét visszasegítette a keményebb álláspontra. Akármi történik is Ethellel, megérdemelte. Mindenesetre meg* érdemelte! Utána azonban megint kisiklott és vissza* siklott a reggeli sajnálkozásra és szemrehá nyásokra. Úgy kapaszkodott Baynesba, mint a vízbefulló ember a kötélbe s így a felszínen tudta tartani magát. Egy ideig Baynesra gondolt. Sohasem látta a poétát s így kép* zelete szabadon működhetett. Becsülete tra*gikus megbosszulásánál kétségbeejtő akadály* nak tűnt fel, hogy Baynes még valóságos gyerek, esetleg még nála is fiatalabb! A kérdés, hogy mi történik Ethellel, megint az előtérbe nyomult. Harczba keveredett az esetleges lehetőségekkel. De nemi... ez nem az ő dolga ... ez tisztán Ethelnek az ügye! Az út, amelyre rálépett, kérlelhetetlenül ragadta őt magával, haragjának teljes elpá* rolgása felé. Megkísérlette, hogy visszatartsa önmagát. — Ha ezt megbocsájtom, — mondta me* gában, — akár mindent megbocsájthatok. Vannak dolgok, melyeket nem szabad el* tűrni. Ehhez a szemponthoz igyekezett tartani magát és képzeletét hivta segítségül, hogy mi az, amit neki nem szabad eltűrni. Homályosan érezni kezdte, hogy mennyi min* den volt nála puszta feltételezés . . . Minden* esetre azonban Ethel flirteltl... Ellenállni igyekezett önnön igazságérzete felébredésé* nek, mintha az ki nem mondható és szégyen*letes meghunyászkodás volna. Helyette Ethelt és Baynest próbálta együtt elképzelni. Elhatározta, hogy elalszik. A fáradtság azonban ébren tartotta. Számolni kezdett. Hogy a gondolatait Ethelről elterelje, az elemek atomsúlyát igyekezett önmagában felidézni.. . Borzongás futott végig rajta s kénytelen volt megállapítani, hogy fázik és gubbaszkodva ül egy kényelmetlen lószőrös széken. Pillanatra elszunnyadt. Azután megint az ajtó közötti sárga fénysávot nézte. A sáv még ott volt, de rezegni látszott. Ebből arra következtetett, hogy a gyertya lángja lobog. Nem tudta azonban a teljes csendet megmagyarázni. Mitől kezdett azonban félni egyszerre? Hosszú ideig ült és valami neszt igyekezett hallani; fejét valósággal előre nyújtotta a sötétségbe . . . Az a groteszk érzése támadt, hogy mindez már hosszú idővel ezelőtt történt. Ezt a kép* zetet elűzte magától. Azután azzal az észszerűtlen meggyőződéssel küzködött, hogy valami meg nem másítható dolog történt... De mire magyarázza ezt a tökéletes csendet? Valami el nem viselhető veszedelemnek az előérzete nehezedett rája. Hirtelen felállt és nagyon lassan, végtelenül ügyelve, hogy zajt ne üssön, az ajtóhoz lopódzott. Fülét a sárga csík mellé tartva hallgatódzott. Semmit sem hallott, még egy alvónak a szabályos lélekzését sem. Észrevette, hogy az ajtó nincsen becsukva, hanem kissé nyitva van. Nagyon óvatosan tolt egyet a belső ajtószárnyon és zajtalanul kinyitotta. Ethel még mindig nem adott életjelt magáról. Még jobban kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. A gyertya tövig leégett és már csak tartójában vetett jobbokat. Ethel félig felöltözve az ágyon feküdt és kezében, arczához közel egy rózsát szorongatott. Lewisham szemét rája szegezve megállt és félt, hogy megmozduljon. Feszülten hallgatott és arcza egészen fehér volt. Még most sem hallotta Ethel lélekzését. Egyébként úgy látszott, hogy minden rendben van. Ethel alszik. Ő majd kisurran, mi* előtt Ethel felébred. Ha ugyanis megpillan* laná . . . Megint Ethelre nézett. Valami volt az asszony arczkifejezésében . . . Közelebb ment hozzá, nem törődve a zaj* jal, amit okoz. Föléje hajolt. Még mindig úgy tűnt fel, mintha nem lélekzenék. A CSECSEMŐK SZOBÁJA. ANYAK HÁLÓTERME.