Vasárnapi Ujság – 1921
1921-02-13 / 3. szám - Egy ember, a ki megölte a szivét. Elbeszélés. Irta Kürthy György 28. oldal / Regények, elbeszélések
5. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 29 Finom Pieper"revolverét" megtisztíttatta és megtöltette első szárnysegédével. És 1912 május huszadikán, esti tiz óra tizenkét perczkor a tükre elé ült (Mária Lujza hajdani tulajdona), azután megnyomta a ravaszt — — — A fegyver elsült, a finom aczélhengerke pedig átfúrta a drága szmokingot, a fehér- pike mellényt, a habkönnyű inget, az ápolt testet, azután megint áthatolt az ing, a mellény és a szmoking hátsó részén és a fal téglái között állapodott meg . .. Emberünk a kis rázkódtatásából magához tért, majd felnyitotta eddig lehunyva tartott szemeit és nem értette a dolgot. A lövés pontos volt. Hajszálnyira, anatol micre kiszámított, mint minden eddigi józan cselekedete. Hogy lehet, hogy ő mégis é!! Pedig él, ez biztos, mert hiszen konstatálja a lövegtől ütött lyukak nagyságát, a ruháján, a testén és a falon. És mégsem halt meg. Sőt ellenkezőleg, olyan frissen, egészségesen és józanul látja a dolgokat maga körül, mint eddig. Hidegen, minden emóczió nélkül, minden megindulás és érzés nélkül. A lövés magára előrohantak az umbrák tányérnyalók és előszobázok, rémülten=soppadt, de reménykedően reszkető arczokkal. Hátha róluk is megemlékezett a végrendek létében!?... Ő pedig kissé mosolyogva, mint rendesen, kijelentette, hogy minek ez a nagy hűhó: fegyvere véletlenül sült el — — — IX. Nem birt meghalni, mert nem volt mivel. A szive helyén ugyan átment az ólom, de a szivén nem mehetett át, mert az már régen halott volt és halálában gúnyosan nem vette az ólmot, gazdáját és a világot. Emberünk tehát, kissé és rövid perczekre ugyan kizökkenve nyugalmából, tovább élt, evett,ivott, szivarozott és gazdagodott a kétségbeesésig. Már egy szál haja sem volt mint fehér.Lizes fogai platinából más színű, valók, térdeit ezüstrúgók mozgatták és czipője alatt apró villamos motorok vitték tova a fáradt testet, — de mégsem birt meghalni. Hajdani ideáljainak a dédunokái is férjhez mentek már, sőt maguk is nagyanyákká lettek, a várost — melyben élt — negyedszer építették újra és a tizenharmadik állami forma változott közben ; új világrészek keletkeztek, a régiek egy részét elnyelte az óczeán, jött egy új jégkorszak, majd özönvíz öntötte el a földgolyót, — ő élt. Élt tovább! Legfeljebb fűthető kártyákat és úszó játék= házakat konstruáltatott Nobeldíj-nyertes mérnökökkel és fizetett egy-egy ilyen találmányért tiz-tíz milliárdot. De a feltalálónak nem volt szabad a meleg kártyát kezébe venni. És megfagyott. A másikat pedig lelökte a kártyahajóról. Az belefulladt a vízbe, és a végén egyedül maradt a világon. Egy bolha nem sok, annyi élőlény sem volt már a társa. Minden az övé volt, az egész föld ; aranya, gyémántja, rétje, erdeje, ege, vize, minden — — — — — és ő úgy szenvedett, mint egy kutya. Nem a szivével (ekkor jött rá, hogy butaság az, amikor azt mondják : *fáj a szive, mert szenved), nem, hanem az idegeivel, a géprendszerű agyával, minden érzékével; harsogató, szaggató, szúró, tépő fájdalmai egy perezre sem enyhültek és lázas, álmatlan szemhéjai nem csukódtak békés álomra, de sós nedvet sem termeltek magukból immár huszonháromezertizenhét esztendeje. És még mindig élt, mert nem bírt meghalni. X. Künn ült a tengerparton a köveken, mint egy öreg fakir. Hajdani drága, ruhái igen lerongyolódtak róla. Mióta nem volt, aki újat varrt volna helyettök! Pergamentté összeszáradt testét a nap és szél is sósvizű sötétre és keményre edzették. Haja=szakálla kihullott már és vagyont érő fogsora is ki= potyogott lassankint . . . Tengeri moszatból élt már századok óta. Nézte a tengert, amelyik mindig ugyanaz és mindig más. Egész nap nézte, mert egész nap változott. Nézte az utolsó özönvíz, körülbelül kétezerötszáz esztendő óta. Egyszerre valami üveget dobtak a partra. • • * a lábai elé a zsongó,süstörgő, haldokló hullámok. Fölvette és benne egy papirost talált, írás volt. Öreg, fakult kézírás. Olvasni kezdte : „Édes fiam! Úgy szerettelek volna látni, mielőtt meghalok, de tudom, hogy ezer gondod között most nem érsz rá hozzám eljönni. Nem haragszom rád ezért, dehogy, értem a dolgodat és utolsó lehelletemig a te szerencsédért, a te boldogságodért imádkozom. A te sírig hű * Édesanyád." Az anyja írása volt. Megremegett, mint a mikor egy döglött béka hulláján villámáram fut keresztül. Meg remegett és elindult — maga sem tudta, milyen erők segítették megkeresni egy régen elkorhadt keresztet, egy régen simára süppedt sírhantot. X. Ötverthét esztendő múlva rátalált. Egy porszem nem volt már a régi, egy bokor, egy fa nem élt már a hajdaniak közül. De ő odatalált. Megállott az ősi sír fölött, a mely ép oly lapos és bozótos volt, mint a szomszéd terület, mértföldnyi szélességben. És kibuggyant az első könnycsepp a szemein. Harmincznégyezer esztendeje most először. És végre összerogyott és sikerült meghalnia. Mert föltámadt a szíve. AZ ALTEMPLOM, MELYNEK KELETI ALA MÉG AZ ÁRPÁDOK KORÁBÓL VALÓ. A NEMZETGYŰLÉSI KÉPVISELŐK A PANNONHALMI EZREDÉVES EMLÉKMŰ ELŐTT. AZ APÁTSÁG ÉJSZAKKELETI OLDALRÓL. • A NEMZETGYŰLÉSI KÉPVISELŐK LELKIGYAKORLATA PANNONHALMÁN.