Vasárnapi Ujság – 1921
1921-02-27 / 4. szám - Szüreten. Elbeszélés. Irta Szilárd János 40. oldal / Regények, elbeszélések
4. szám • 68. évfolyam. SZÜRETEN. (Requiem.) — írta Szilárd János. Öreg bortól és fiatal vérétől nekihevült, hetyke legény volt Balázs a sallai lankások kései szüretén. Ott ült a hajlék ambitusán az öregek között, hallgatta a kortól megszürkült, pásztás szavakat, a gondot, mely felé burjánzik az éveken, mint omló falakon a liceum üstöke s a tapasztalást, mely hullott az élet után szomjas lelkére, mint kiszikkadt földre a tavaszi zápor. Pohárban csillogott előtte a hegy opálosra őszült, agg bora, sűrűn emelgették a bulikomot, erein végignyargalt a tűz és zabolátlan vérével a tánczba ugrott mámor szilajon vágtatott, mint feltárult jövőjének titáni hódításai. Az ambitus roskadozó árkádjain lilába öltözött szőllőlevelek melegedtek a betévedt napon, a diófa lombja hintázott az örök feledésbe, a mezőség felől ökörnyál úszott a Garam sóhaján és ők nekipirultan, csendes szavú tivornyában ülték a természet halotti torát. Édesapja, az öreg Dömötör bátya, akinek ötszáz kisholdján kívül egyetlen öröme volt az iskolázott, derék, nagy fia, pipaszár mellől szidta a kormányt, a szomszéd Galambos rá= hümmögött, Nagyodi sógor felkönyökölve búcsült s a hetven éves Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, azt mondta néha : — Nono!... Lassan a testtel... Balázs pedig a szavak, a környezet, röppenő idő jelentőségén túl a húszas évek a lendületének mámorba bukott világába tévedt. Vállain érezte a világegyetem összes futó gerendázatának mindeneket alátámasztó oszlopát, karjaiban a földkerekség keserű problémái között igazság szerint szétütő erőt, szívében a szerelmet, mely minden üdvöt a keblére ölel, megdőlt korlátokat, diadalba kivalgó ostromot, lemosolyogta a kicsinyességek kásáján rágódó öregek baját s mélyen a pohár fenekére nézve, erősen, öntelten a nó=tázó szüretelők lármája felé indult. A domb tarajáról elfeküdt mezőség felől, kopott akáczok és mogorva jegenyék között kaczagó fehérre gondozott templomtoronyintett feléje. Körötte házak, szérűk, kazlak, legszélről az ő kúriájok, udvarán gémmel, magasan, kiágaskodón az ivett környezetből, itt»ott felcsillogott a folyó őszi égtől sápadt arczulatja s a kaszálón, mint didergő koldus sereg, gubbasztottak a baglyas sarjúpeterenczék. Megállott, nézett, mélyre kitágult tüdővel, mohón szivta magába mindazt, a mitől búcsúzni készült, a földet, a melybe élete öntudatlanul a melyiken pár nap gyökeret vert s az eget, múlva a planétákat is a másik oldaláról látja. Mert megy. Messze ... Ahol más a föld, más az ég és mások az emberek. Nem különbek, csak gonoszságuk kendőzése ügyesebb, nem okosabbak,csak a képük nagyobb, de megy, mert megszállotta őt is a műveltnek kiordított Nyugat rákfenéje, mint megszáll minden alkotásra teremtett keleti erőt, hogy a lagymatag kultúra ege alatt kiveszszen belőle a Keleti ősök vérein át örökölt, végtelen gazdagsága. A szín, amely ezer leviharzott évek ködén át, széles folyók mezőségein pogány isteneknek áldozó tüzekből hullott a lelkébe, mint a vériség szunnyadó zsarátnoka, a virtus, amely feszülő karjaidagadó erejében lázadt, a kisértő lelkek misztériumától megszentelt uráli fázós éjszakák és a csók, ami a derékon kapott, meghajszolt leány vonakodásában a felkészült párnák gyönyörénél százszor édesebb. Balázst a gondolatoknál megtorpant jó sejtelem döbbenése ragadta meg. Felsírt a szívében veszni kárhozott világának korai gyásza, átsuhant gondolatain búcsúzásának végzete és a szüreti kábulat mohó szándékával sietett Márta felé. A lány ott sürgött, forgott a vendégek között, tánczolt a dúsan patakzó must körül, pajkosságból érett gerezdet font a hajába és kaczagott, kaczagott, mint a májusi erdő. Szép volt. A tizennyolcz évet beléje mintázta az Isten, tiszta volt, mint a források vize, igézetes, mint a szomjas ember álma. Mikor a prés mellett megjelent Balázs,, elhallgatott. Ráemelte két nagy lenvirág szemét és mert a fia tréfásan belékarolt — nekiiramodott a venyigék során. Szaladt, futott. A kerítés mellett bozótba összecsapzott málnák között leltek egymásra. Márta leveleket tépett, majd a köténye fodrát, Balázs pedig öles lépései után ziháló mellel állott meg előtte. Kivillogó, fehér fogai szegélyén, nedves ajkain a csók tüze, lángolt, barna szemében a feleszmélt férfi. Átkapta a lányt, mint pelyhet a förgeteg, s az illendőségből mímelt vonakodás után, hogy meglelte száját, huszonkét esztendejének minden bor a londos éhségét kicsókolta rajta. Szavak tolakodtak a nyelvére, igérő, igaz, becsületes vallomás, a közelgő válás torokra szaladt könnyei, majd az egybeforrott jövő részeg ígérete. Márta alélt volt, Balázs sziklaj, erős, diadalmas a szerelmében s a már már fátyolán látott élet fölött. Látta a hódító útján hazagázoló titánban önmagát, aki elé virágesőben indul a falu műpipőkéje, hogy lázas éjszakák szegény ha» megőrzött erényét nyújtsa áldozatul a selymes király» asszonyok forró kegyeihez mogorva félistené»nek. Boldog volt, csordulásig boldog, felmagasztosult. És a csókos ajaktól zsongult idegem az iramló perczek hárfája szólt. Mikor az öregek hívó szavára magukra eszméltek, Balázs az utolsó ölelés görcsös erejével suttogta : Várj!. .. Csak várj! És Márta várt. A futó avart beeste a hó, a virágot kicsiklandozta a földből a tavaszi sugár, munka kalászba érett, a venyigék vérét hör» a hóba csapolták, majd újból hó, virág, természet öreg szokása szerint. Csak Balázs a késett. A sűrűn érkező leveleket követték gyérebb híradások, Dömötör bátya dicsekevését mind halkabbra és halkabbra fogta,és az ő derék, tanult fiáról ha beszélt is ókor, Márta előtt mindig hallgatott. Aztán, a negyedik évben, már más előtt sem ejtette ki ezt a szót : fiam. Ha pedig felhánytorgatták, firtatták a dolgot, összerántotta a sörényes szemöldökét és gorombán felelt, mint a gyalulatlan koporsó, ha megdöngetik. Azt is kerülő úton tudta meg a falu, hogy az ötszáz kisholdból a fele elvándorolt. . . Egy nyárvégi napon végigfutott a hír a házak során: Balázs beteg! Itt hektikáról suttogott a szóbeszéd, ott más nyavalyáról, csapkodták a kezüket a vének és Márta ablakát lesték a fiatalok. Majd mikor a kúria köves udvaráról kitámolygott az öreg batár az állomás felé, amerre haladt, elhalt a szó és dübörgött a négy rozzant kerék, mint a meglódult halottasmenet és sírtak a beszáradt tengelyek, mint a siratok csukló éneke. Másnap az ambituson látták a megtért fiút, roncsát a réginek, árnyékát a megtérített legénynek, akit eléjök festett az emlékezet. Párnás karosszékben, takarók alatt feküdt a napsugár alá, mint aki didergő lelke idegenben elhullatott nyarát várja a hazai tűztől, gondolatainak elfakult káprázatát, fiatal életének két úri marokkal elherdált kincseit. Megnyúlt pergámen arczán csak a két nagy barna szeme lángolt, befelé világító mécses az élő ravatalnak. És jött a szüret . Az ötödik. Balázs, mert felsírt benne a kisértő emlékezés s mint a bűnei nagy terhe alatt vergődő gonosz, vagy mint a csatákat vesztett bús veterán, látni akarta vesztébe gördült végzetének minden vonalával beidegzett színhelyét, kocsin indult a sallai lankások nótás hajlokába. A vendégek között Márta is ott volt. Szabódott ugyan, de anyja ráparancsolt s az öreg Galambos is úgy tartotta jónak, hogy ne írja lelkét a puszta homlokára. Ha ott lesz, ám legyen. Nem az első nóta, nem is az utolsó, a mikor a gyerekfejjel tett részeg esküvés a főkötőről megfeledkezik, a mikor... no bizony szóra sem érdemes, nem még hervadni szemlátomást. Balázs már a diófa alatt megérkezett a lány. Meleg üldögélt, mikor takarókba bu=gyoláltan, elrévedező, fáradt szemekkel kutatta végig az őszi ködmöncbe öltözött mezőt, amelynek párázatából reménykedések, vágyak, pompás küzdelemre felkészült akarat romokba döntött bástyái ködöltek át. Akkor és most!... A kóros testben sorsa ellen lázadó lélek úgy látta merészen indult emlékeit, mint gőgös várak felhőket döngető fokát a völgy ingoványába zuhant hitvány kődarab. . És Márta jött. Szerényen, mint az árnyék, lassan, fehéren, mint a nyári égen ballagó ború. Balázs tenyerébe hullatott kezét hosszan ott feledte s a kézfogás meghitt pillanatában a két szenvedés egymásra talált. Márta!... — suttogta Balázs. A lány pedig nyúlt, hogy megsimogassa a fiú gyön» győző homlokát. Az öregek az ambituson nagy hirtelen a pohár fenekére néztek, de Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, előbb azt mondta, hogy : — Nono... Nagyobb kórságból is lábolt ki már ember ... Aztán . . . még sohasem volt csendesebb szüret. Pedig tüzelt a nap, mint az öreg ember későn fellángolt szive, ég és föld az ősz farsangi ruhájában nyújtotta kincseit. De torkon forrott a nóta, a bor ereje meg törött a józan bánaton, lehet, hogy talán az HARDING, AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ÚJ ELNÖKE NEÉVEL ÉS ATYJÁVAL.