Vasárnapi Ujság – 1921
1921-02-27 / 4. szám - A néprajzi múzeum (képekkel). Sz. 41. oldal / Természettudomány, ipar és rokontárgyuak
5. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 41 öreg batár miatt, a melyik, mint hívatlan vendége a tarka szüreti népnek, ott méregette sötét ablakszemeit a hajlék udvarán. Egyedül Balázs volt, a ki szilaj kedvre éledt. Mint a ki megtalálta kóbor életének elveszett fonalát, ifjúság, erő, lendület, telhetetlen vágyak és titánok harczi kedve harsogott föl benne. Bort kért. Ivott. Huj, huj, nótára gyújtott, pajkos dalokra, mozsarat dörrentett, koszorút font Márta hajába, meg nyitott tüdejét, fenékig szivta a must részeg illatával és a horizont vonaláig kitárt széles karokkal, mint megtérésében csordulásig boldog fia a megbocsájtó, szelid mezőknek, ölelésre, irigy istenek földiektől megvont gigászi ölelésére vágyott. És Mártát kézen ragadva, sietett, futott a bozótba összecsapzott málnák ölére ... Az öregek megint a pohár fenekére néztek, Galambos és Dömötör bátya titokban egymásra pislogott, aztán — mert Lakos már dúdolt — gurgulázó, viseltes hangon ők is nótába fogtak, öreg nótába, amilyen sok derék vagyonból néha, mint egyetlen örökség marad a keserű unokákra : Iszogatok, dalolgatok. Azt mondják, hogy korhely vagyok, Korhely vagyok . . . És szállt a nóta, szállt, vontatottan, búsan, mint az ökörnyál a Garam sóhaján, a pohár ürült, az arczok elborultak a könyöklő tenyérben, mint hegy mögött a napáldozás. Nyári emlékezések ködlő tájain elcsattogott életviharok visszadörrenő harmóniáit hangolta a négy borizú torok, s mikor a harmadszor megismételt kórus a végire ért, hogy : Pedig én csak altatgatom, Csitítgatom, altatgatom Az én beteg szívemet . . . . . . mint a templom zsoltáros hajójába a zendülő ég lesújtott haragja, velőb hasogató sikoltás csapkodott feléjük a málnák felől : Vér! .. . Vécér! ... Dömötör bátya kezében szilánkra tört a pohár. Szája szegélyén szedres sápadásban ült ki a rémület, szeme árnyékából a megtébolyodtak felcsapott tüzével, a hátára borított asztal legázolt cserepein át, tele tüdőből nekiengedett ormótlan üvöltéssel rohant, rohant a görcsös sivalkodásában fuldokló Márta felé. Galambos, Nagyodi sógor és az agg Lakos, mint gonosz átoktól űzött, tál molygó holdkórosok bokándozva, lihegve, egymást taszigálva a háta mögött és évek vergődése volt a futó pár pillanat, míg eléjük tárult a szörnyű jelenés, ahol az arczára borult Balázs rossz tüdejéből a diadalmas halál vörös lobogója lengett. . . .. . Aztán egy el nem dalolt dallal szegényebb lett a föld, egy örök mátkasággal gazdagabb az ég és a fekete batár négy hangos kereke hazáig siratta néma utasát. A NÉPRAJZI MÚZEUM. Van Budapestnek egy olyan múzeuma, melyet nem annyira a pestiek, mint inkább a külföldiek látogatnak. Sőt bízvást azt mondhatjuk, hogy a pesti közönség nem is tud róla, nevét is csak akkor hallja, ha valamelyik lap a múzeum pusztulását jelenti. Mert ez a szép múzeum, melynek nemzeti kulturánk szempontjából felbecsülhetetlen értéke van, napról-napra pusztul és a magyar közönség elfásult közönnyel tér napirendre minden hírlapi czikk felett. Meglátszik, hogy a pesti közönség egy része érzésében és gondolkozásában még nem teljesen magyar, vagy már nem magyar, mert a nemzet legsajátosabb kulturkincsei iránt nem érdeklődik, azzal semmi lelki közösség nem kapcsolja össze. bek A hazánkat széttépő csehek, oláhok, szerb nemzeti egyéniségük kidomborításával vívták ki maguknak a nemzeti önállóságot és ebben a küzdelemben a néprajzi tudomány adta a legerősebb fegyvereket. Az u. n. „Nemzeti Múzeum" e népeknél voltaképpen nem is egyéb, mint Néprajzi Múzeum. Mi még megőrizni sem tudjuk, amink van, nem hogy propagandára használnak fel. Sőt múzeummunk elhanyagolt állapota egyenest kultúra érzékünk hiányáról tesz tanúságot a külföldi KABÁTKÖTÉS ÉS HORGOLÁS. MUNKA A SZÖVŐSZÉKNÉL. AZ ISKOLA ÉS INTERNÁTUS NÖVENDÉKEI AZ EBÉDNÉL. A FŐVÁROSI HÁZIIPARI ÉS SZÖVŐISKOLA KŐBÁNYÁN, AMELYBEN A ROKKANTAK GYERMEKEIT TANÍTJÁK KENYÉRKERESŐ PÁLYÁKRA.