Vasárnapi Ujság – 1921
1921-03-13 / 5. szám - Szabó Richard: Szerelmem: szenvedésem 53. oldal / Költemények
<4. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 53 nastól, de most a karácsonyfa alatt Krisztus ur varázslatára oly közelre jutottak egymáshoz, mint egyazon porszem atomjai... ... Rég elmúlt éjfél, midőn a kis káplár végre belefáradt, a sok gyönyörűségbe : el aludt. Anyja keblére vette s rácsavarta a nagykendőt. A költő az asszony kezébe csúsztatta minden pénzét s kikísérte vendégeit. Midőn szobájába visszatért, ujabb csuda várt rá. Az apró dísztelen fenyőgaly helyén hatalmas, szűz hópehelytől, ezüsttől, aranytól csillogó karácsonyfa fürdött száz szál gyertya fényé* ben. Körülötte három mosolygó Gráczia. Az egyik égszínkék, a másik hajnalszínű, a har*madik hófehér habruhában. A költő régi sze* relmei: Ilonka, a kékruhás gyermekkori, a rózsaszínű Mariska levente évei s Zsuzsika, a fehérlelkü, önfeláldozó Zsuzsika dalia korabeli elkésett eszménye. A legnagyobb csuda, hogy az idő mit sem változtatott a három Gráczián. Tizennyolcz évesek voltak, mint szerelmük fogantatásakor. Az öreg poéta rájuk mosolygott. Ők vissza* mosolyogtak az öreg poétára, finom,negéde*sen bókoltak neki, aztán kecses minétű lépés* ben elvonultak előtte. — Tibor — szólalt meg a karcsú őrjárású Ilonka — húsz év óta boldog anya vagyok, de azért el nem felejtettelek, pedig meg sem csókoltál soha. Krucsay meghajolt előtte hálásan, tiszteletteljesen. — Tipcsi — csicseregte a tüzes szemű barna Mariska — az én uram nagy úr, boldog 15 évet töltöttem vele, mert arany a szive is. Téged azonban szegénységedben, nélkülözések között is jobban tudtalak volna szeretni, csókod, első csókom most is ott ég az ajkamon. A költő kezet csókolt Mariskának. Aztán megszólalt a harmadik, az ábrándos szemű, szöghajú Zsuzsika. — Uram, én még ma is szeretlek s nem is leszek másé soha. Te vagy nekem az egyet* len, örökkévaló párom : megvárom a másvi*lágot, hogy egyesülhessek veled. Odatartotta homlokát a költőnek. Az rán csókolt áhítatosan, lehelletszerüen. Lehellete, az izzó érzéshullám, a mi szivéből kicsapott, fölszivta, misztikus aranypárává változtatta a húsból és vérből való leányt. Vele együtt köddé lett a másik két Grá* czia is. S magukkal vitték fényes karácsony* fájukat. Krucsay kis ideig utánuk bámult. Meg* dörzsölte szemét. Körülnézett a szobában. Majd maga elé meredt. Aztán az asztalra tévedt a tekintete. A cserépvirágok rajta voltak. A megkezdett sonkacsülök előtte a tányékán, a mákospatkó, a sajt a tálclán érintetlenül. A költő elszomorodott. De csak addig tartott a levertsége, a mig a rideg tényállást az irigy áruló jelenségekből megállapította volt.— (Elnyomta a buzgóság, mielőtt ünnepi vacso ráját elkölthette volna : nem valóság volt a mit átélt , álmodott.) — Aztán maga elé mo*solygott, majd felkaczagott, jóizüen, gyerme* kesen. .. . Ugyan, ugyan, micsoda hitvány föld* höz ragadt logika kerítette a hatalmába! Hát kötelezik őt a szatócstörvények : az átlag* ember tájékoztatására szolgáló jelenségek, a dimenziók, a tárgyak, a képek, az anyag! ... Nem, annyira még nem sülyedt, hogy ki ne emelkedhessék a föld józan légköréből arra a mámorító tényre, a mi lelkéből kisugárzik s a mi minden érzéknél jobban meg mutatja a tényeket!... Igenis, az a valóság, az a tény, hogy itt jártak nála a bűnös as*szony, a kis huszár, régi szerelmei, a három Gráczia, elhozták neki a szivüket minden kincsestül, fölmelegítették dermedt keblét, el* árasztották szobáját mosolyuk fényével, ka*czagások zenéjével, imájuk tömjénével, szerelmi vallomásuk édes káprázataival, csak a testüket nem hozták magukkal : a lelkük itt volt vele. A költő kihűlt teája után nyúlt gépiesen, szomjasan. De ajkáig se vitte a csészét, hírtelen rájött a görcsös köhögése. Beteg tüdeje zihálva zokogott, agyvelejét elöntötte a vér. Megijedt az Élet szigorától s a Halál ráme* redő szemüregétől. — Nem, nem voltak itt — hebegte meg* hunyászkodva — sem a testük, sem a lel* kük, az álom hazudott. Összegubbaszkodott, mint vásott gyermek a fenyíték után. De csak pár perczig tartott a megalázkodása. Mihelyst kiállott égő mel* léből a görcs, ismét nekiszabadult rajongó képzelete, áttörte a földi korlátokat s vak* merő szilajságában megostromolta az eget. Megfenyegette kínzóját, a rabszolgatartó Életet s lemosolyogta szolgáját, a Halált. — Úgy történt, ahogy·mondtam — jelen* tette ki daczosan — az Élet korbácsa meg* kínozhatja testemet, de hitvány jelenségeit valóságokul nem oktrojálhatja rám, aki magától Istentől vettem az igazságokat. A Ha* Iáitól pedig még úgy sem félek folytatta a költő — mert az az én szolgám, arra való, hogy karjaiba vegyen, midőn az új, szebb hazába költözködöm. Aztán csakugyan elővette a fenyőgalyát, ráerősítette s meggyújtotta a három viasz* gyertyát. Belemeredt a fényükbe. Köny gyűlt a szemébe a hálától és boldogságtól, a mi* vel csordultig megtelt a szive. Jézuskám, mitévő lennék én most el* hagyatottságomban, beteg testemmel, ha meg* különböztetett lelket nem adtál volna nekem! Térdre esett s hálát adott Istennek, hogy csalódásra, szenvedésre, költőnek született. ÖNARCZKÉP 1926-BÓL. GRÓF KÁROLYI LÁSZLÓNÉ ARCZKÉPE. A BENCZÚR-KIÁLLÍTÁS A MŰCSARNOKBAN. A képeket a «Könyves Kálmán•> jogosításával közöljük. SZERELMEM: SZENVEDÉSEM Uram Isten, tán sok is nékem ? Az én szerelmem : szenvedésem. Uram Isten, én vártam, vártam, Amit kerestem, nem találtam Illatja nincs az orgonának, Madárdalok, tavasz ma fájnak. És fáj a napfény hozta élet : A csóknak ize semmivé lett. A csókom, vágyam, lelkem, álmom Már nem találom, nem találom Akit szeretek és szerettem, Tán nem érdemli, hogy szeressem. Tán nem is érdemelne engem . De fáj, de fáj az én szerelmem. Uram Isten, tán sok is nékem . Elég volt minden szenvedésem. Szabó Richárd.