Vasárnapi Ujság – 1921
1921-01-09 / 1. szám - Magyar Iliász. Regény a végekről. Irta Rákosi Viktor 2. oldal / Regények, elbeszélések
5. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 7 lemezek a rejtett ambicziók, még pedig kolozsvári képezdész koromban, a mikor a helyi lapokat elárasztottam banális szerelmes versekkel. Költői karrieremnek főkép az a hidegség vetett véget, melylyel Barna öcsém ebbeli működésemet fogadta, kijelentvén, hogy ő kétszer is meggondolná, mielőtt verset merne írni olyan nyelven, melyen egyakor Csokonai, Vörösmarty, Arany és Petőfi daloltak. Ezek mellett úgyis csak kontár maradok. Amire én bosszúsan azt feleltem, hogy ha ebben a megjegyzésben egy csöpp igazság volna, akkor Shakespeare-re hivatkozva az angoloknak nem volna szabad többé drámát írni. Azért, mert a fülemile olyan gyönyörűen dalol, a rigófüttynek, a kakukszónak és a gerliczebúgásnak is megvan a maga szépsége és jogosultsága, sőt épen ez teszi érdekessé és változatossá mezők és erdők életét. A gyakori szóváltás anak az lett a vége, hogy egy napon a költői tollat örökre földhöz vágtam . . . Azaz parádon, nem örökre, mert amikor a feleségembe szerelmes lettem, egy kis füzetkét tele írtam a hozzá intézett versekkel. Ez azonban kettőnk titka. A terem buráját, mint Szűcs kollégám szokta mondani, már megint mellékvágányon döczögök ezzel a buta irkafirkával. Nyugodjunk bele, hogy bizony csak dilettáns vagyok én a prózaírás terén is. Ki is bököm rögtön, hogy a naplóvezetés gondolata a Rettenetes Korszak legelején jutott az eszembe, még pedig az Urnák 1914-ik évében. A zászló alá való berukkolásom és a várható kalandok támasztották bennem az ötletet. E tekintetben azonban nagy csalódás várt rám, mert egy szerencsétlen térdlövés következtében, mely majdnem nyomorékká tett, már a háború első évében kiszuperáltak és hazaküldtek. Barna öcsémet, aki akkor vegyészmérnöki asszisztens volt a műegyetemen, szintén már az első esztendőben zászló alá hívták és azonnal ki is nevezték egy lövőszergyárba vezető állásba. Az a körülmény, hogy visszacsöppentem eseménytelen falusi életembe ; egyelőre elaltatta bennem a naplóírás gondolatát, de aztán a véletlen oly dolgok szemtanújává tett, hogy az ötlet fokozott erővel újúlt föl bennem. Megismétlem tehát a fohászt, amivel kezdtem : Istennek szent nevében induljunk! . . . Ebben az esztendőben, melyben élményeim megörökítéséhez lánk gyönyörűen kezdődött, hozzáfogtam, te= korán beállott a hideg, november végén már zuzmaravirágosak voltak az erdők. Félméteres hó borította a földet és a felső-sztregovai gyerekek vidáman szánkáztak a hricsói várhegy meredek oldalán ... No persze, azt megint elfelejtettem megmondani, hogy ahol Alsó- Sztregova van, ott Felső-Sztregovának is kell lennie. Ez a Felső-Sztregova egy kis község volt, tőlünk három kilométerre és közelebb a Vághoz, mint a mi falunk. A falu északi végén egy magas dombon emelkedett a báró Sztregovayak ősi várszerű kastélya, melynek alapjait talán még a XIV. században rakták le. Ebben lakott a báró Sztregovayak hatalmas dinasztiája, a vármegye és messze környék leggazdagabb földesura. A család évszázadok óta mindig nagy szerepet játszott a történelemben s állítólag az ezen a vidéken fekvő nagy birtokokat azért kapta, mert Mátyás királyunknak jelentékeny szolgálatokat tett a cseh rablólovagok leverésében. A felsősztregovai kastélyban csak mintegy száz év óta laktak, azelőtt vagy az Alföldön, vagy pedig a hricsói várában laktak, mely a hasonló nevü hegyen, egészen a Vág mellett feküdt és most már meglehetősen omlatag állapotban volt. Felső- Sztregova azokból a jobbágyokból keletkezett, a kiket a báró család ide telepített, hogy a kastély közvetlen környékén egy kis életet teremtsen. Ez a falu jóformán teljesen a kastélyból és a kastélynak élt. Ennek a népéből vették a cselédeiket és minden belső munkást. A kicsiny, de csinosan és bizonyos egységes terv szerint épült faluban volt egy román stílben művészileg épült templom, melynek öreg plébánosát Csiborkának hivták. A parókiának természetesen a sztregovai várurak voltak a kegyurai, a kik a falut is melegen pártfogásukba vették. A múlt század elején élt egy Sztregovai Albert báró, aki egy napon nyolcz paraszti házra kijelentette, hogy rendetlenül a faluba beleépítve és elcsúfítják azt. vannak Neki is állította a kőmiveseit, akik ezeket a házakat földig lerontották és sokkal díszesebb, új hajlékokat építettek helyettük. Természetesen a báró költségén. A kastély maga vagy tizenkét szobából és három nagy teremből állott. A legnagyobb terem volt a fegyvertár és a családi képcsarnok, valamint a családi ereklyék múzeuma. A kastély egyik sarkán egy torony emelkedett, melyből állandóan egy hatalmas messzelátó tekintett az ég felé. Csillagos éjszakákon innen szokta az öreg Sztregovay az éj csodáit nézegetni. A parasztok között ez az égboltozatnak sze=vezett kémény a legkalandosabb híreket támasztotta. Többek közt azt rebesgették, hogy ez is csak a szegény emberek kijátszására irányul, mert ezzel a báró az Úri istent és a mennyországot közelebb hozza magához, hogy könnyebben hozzájuk férhessen. Mások viharágyúnak tartották és zivataros időben roppant lesték, hogy mikor sütik már el. A nemességüket a Sztregovayak oly régen kapták, hogy már az idejét sem tudták pontosan megállapítani. A báróságot Mária Terézia adományozta nekik a hétéves háborúban tett szolgálataikért. Mikor én oda kerültem, a kastélyban Sztregovay Sámson báró lakott, a dinasztia feje, korlátlan ura és nesztora, az unokájával, Klára bárónővel, az idősebb Sztregovay fiúnak, Jób bárónak a leányával. Sámson báró, ahogy a vidéken általában hívták, egy hetvennyolcz éves aggastyán volt, testi és szellemi erejének teljes birtokában. Mindenfelé érdekes embernek tartották, sokan bolondnak mondták, azt azonban mindenki elismerte, hogy jószívű és bőkezű gavallér. Vele való személyes megismerkedésem különös körülmények között történt. Mikor alig pár hónapos tanító voltam Alsó-Sztregován, egy téli napon az úgynevezett igazgatói irodában üldögéltem Szűcs tanítómmal, aki velem a helybeli tantestületet újonnan megérkezett sakközlöny alkotta és az rejtvényeinek a megfejtésével foglalkoztunk. Itt el kell árulnom, hogy szenvedélyes sakkozó vagyok, ez az egyetlen tudomány, amelyet kultiválok és dicsekvés nélkül legyen mondva, vittem is benne valamire. Egyszerre csak kopogtatás nélkül, de annál nagyobb robajjal nyílik az ajtó és prémes bundába burkolva belép rajta az öreg Sztregovay Sámson báró. Tudtam, hogy itt van a faluban, mert kétszer elszánkózott az ablakaim alatt, két remek orosz trapperrel és oldalán Klára baronesszel. Később megtudtam, hogy az egyik ló elvesztette a patkóját, mire ő a lovakat hazaküldte a kocsissal és azzal az BELITSKA SÁNDOR, HONVÉDELMI MINISZTER. HEGEDŰS LÓRÁNT, PÉNZÜGYMINISZTER. A KORMÁNY ÚJ TAGJAI: HEGYESHALMY LAJOS, KERESKEDELMI MINISZTER.