Vasárnapi Ujság – 1921
1921-03-13 / 5. szám - Benczúr Gyula és tanítványai (képekkel). Paur Géza 54. oldal / Élet- és jellemrajzok
VASÁRNAPI ÚJSÁG. 4. szám. 1921. 68. évfolyam, totta neki. Kétségtelenül, ez volt a leghelyesebb, amit tehetett. Lewisham úr megfogta a kezét és hiába keresett valami hiányzó, megrendítő kifejezést. — Igazán nagyon kedves magától, — ismételte a leány, mikor kezét nyújtotta. — Szóra sem érdemes, — mondta Lewisham úr és hiába kereste, hogy valami mást mondjon, valami szellemeset, a közhelyek után. A leány keze hideg, puha és mégis szilárd volt, nagyon kellemes érzés volt kézben tartani s ez a megfigyelés minden más gondolatot elnyomott. Lewisham úr egy pillanatig tartotta, de semmi sem ötlött az eszébe. Rajtakapták magukat, hogy még mindig egymás kezét tartják. Mindketten elmosolyodtak és ostobának találták a helyzetet. Bizalmas ismerősök módjára szorították meg egymás kezét és félszegen húzták vissza a kezüket. A leány félénken pillantott a fiúra, mintha haboznék. — Isten vele, — mondta azután és hirtelen útnak indult. Lewisham úr meghajtotta magát a távolodó alak felé, kollégiumi sapkájával a tizen* hetedik századra valló ivet kanyarított s az után úgy érezte, mintha bensejének ismeretlen tájékain lázadás ütne ki. A leány még alig tett hat lépést, mikor megint mellette termett. — Kérem, — mondta megdöbbenve a saját vakmerősége fölött, miközben szögletes fövegét olyan félszegen tartotta maga elé, mintha temetésen volna. — De az a papír* lap . . . — Nos, — mondta a leány, természetszerű meglepődéssel. — Megkaphatom ? — Minek? Lewisham úr valami elfulladó örömet érzett, mely ahhoz volt hasonlatos, mintha ha avas lejtőn csúsznék lefelé. — Szeretném, ha az enyém volna. A leány mosolygott és felhúzta szemöldökét, de Lewisham úrnak izgatottsága sokkal nagyobb volt, semhogy mosolyogni tudott volna. — Nézzen ide! — mondta a leány és ki* bontotta a már gombóczczá összegyűrt pa*pírlapot. Kissé erőltetve nevetett hozzá. — Nem így értettem, — mondta Lewisham úr, szintén elmosolyodva. Türelmetlen mozdulattal elkapta a papírlapot és remegő ujjaival kisimítani igyekezett. Nem haragszik meg érte? — kérdezte azután. — Megharagudtam, miért ? — Ha megtartom. — Miért haragudnék meg érte? Szünet. Szemük megint találkozott. Furcsa elfogódás vett rajtuk erőt. A csend lüktetett körülöttük. — Most már csakugyan mennem kell, mondta a leány hirtelen, szintén erőltetve a szavakat. Megfordult és Lewisham urat magára hagyta, egyik markában, mellyel a könyvet is tartotta, a gyűrött papírdarabbal, míg másik keze ismét tiszteletteljesen meglóbálta kollégiumi sapkáját. Lewisham úr a leány távolodó alakját nézte. Szíve feltűnő hevességgel dobogott. Milyen fénylő, milyen élettől ragyogó volt a leány! Kis kerek napfoltok futottak csillogva végig rajta, amint haladt. Először sebesen, azután lassabban haladt, kétszer-háromszor oldalt tekintett, de hátra egyszer sem, míg csak a park kapujához nem ért. Ott visszafordult, távolodó barátságos kis alakja búcsút intett és eltűnt. Lewisham úr arcza piros volt és szemét tágra meresztette. Elég különös módon lélekzete elfulladt. Jó ideig az üres fasor vétgére meresztette a tekintetét. Azután a kezében becsukott és elfelejtett Horatiushoz préselt zsákmányra fordította a szemét. III. A csodálatos felfedezés. Vasárnap Lewisham úr kötelessége volt, hogy a bennlakókat kétszer a templomba vezesse. A fiúk a karzaton ültek a szószék fölött, szemben az orgona-emelvénnyel, szemben a hivők gyülekezetéhez. Nagyon föltűnő hely volt és a kínos szembetünés érzetét szokta benne felkelteni, leszámítva kivételes hiúsági rohamait, mikor azt szokta képzelni, hogy az összes ottlevők mind úgy gondolkodnak róla, ahogy önbizalma és bizonyítványai megkívánják. Ezekben a napokban sokat gondolt bizonyítványaira és önbizalmára, de annál kevesebbet a mögötte meghúzódó saját becsületes és egészséges arczára. (Az igazat megvallva,ezen az önbizalmon nem volt semmi csodálni való.) A templomba csak ritkán tekintett le, mert azt hitte, hogy ha így tesz, találkozik az egész gyülekezetnek reája szegezett tekintetével. Így reggel nem is vette észre, hogy Frobisherék padszéke a litániáig üres maradt. De este, a templomba vezető úton, Frobisherék és vendégük akkor mentek át a piacztéren, mikor ő diákjainak menetével a nyugati oldalra kanyarodott. A vendég világos új ruhát viselt, mintha már húsvét lett volna és sötét hajtól körülvett arcza az üdesség és barátság sajátos vegyülékétől ragyogott. Szendén nézett Lewisham úrra. Lewisham bátortalan volt és majdnem megszakí* totta az ismeretséget. Azután lekapta kalap* ját, olyan emeléssel, mintha Frobishernének szólna. Az üdvözlést, mely kissé meglepő lett volna, egyik hölgy sem vette észre... E pillanatban a kis Sieldons leejtette a zsoltáros könyvét, lehajolt, hogy felvegye és Lewisham majdnem orra bukott rajta... Sötét kétségbeesés hangulatában lépett a templomba. A vigasztalódás azonban nem sokáig vára* tott magára. Mikor helyet foglalt „ő", félreérthetetlenül felpillantott a karzatra, mikor pedig Lewisham úr az imához letérdelt és átpillantott az ujjai között, megint látta, hogy felnéz. Bizonyára nem nevette ki őt. E napokban lelkivilágának nagy része még teljesen ismeretlen terület volt Lewisham úr előtt. Egyebek között azt képzelte, hogy még ugyanaz a következetes, intelligens emberi lény, mint azelőtt, noha bizonyos behatások alatt nem volt már okszerűen gondolkozó és fegyelmezett, hanem tisztán képzelődő és érzelmi egyéniség. A zene, példának okáért egészen magával ragadta és különösen a sok egyszólamú hangnak a hatása rendes lelki* állapotából az átfinomodott érzések hangulatába emelte. Az esti istentisztelet a whort* leyi templomban pedig — az esti istentiszteletnél miseruhát viseltek, — a karének és ének, a nagyszámú gyertya lángjának bizonytalan ragyogása, a gyülekezet sokaságának összeolvadása odalent, a térdelés, fel* JÁSZSÁGI KISGAZDÁK. NÉPGYŰLÉS JÁSZSZENTGYÖRGYÖN. A FÖLDMŰVES SZÖVETSÉG ZÁSZLÓBONTÁSA A JÁSZSÁGBAN.