Vasárnapi Ujság – 1921
1921-03-27 / 6. szám - A szomorú bábjátékos. Elbeszélés. Irta Vándor Pál 67. oldal / Regények, elbeszélések
saját művészi hitvallásának. Soha be nem hódolt a divatos irányzatok változó áramlatainak. De daczára ezen konzervatív kitartásnak, soha nem befolyásolta tanítványait arra, hogy ugyanazon az úton haladjanak a Parnasszusra, mint mesterük, így hűséges követője, a ki az ő nyomdokain halad, alig van kettő- három. Ezen liberális felfogása mindenkor tüntető módon nyilvánult meg olyan esetekben, amikor mint tanár, a kritika éles szemüvegét feltette. Nem volt a művészi tehetségnek olyan hibával telt fel a csillanása, amelyben ne látott volna valami méltányolni valót. Szinyei Merse Pál néha hangos hahotára fakadt, amikor a kiállítások anyagának elbírálásánál Benczúr védelmébe vette az első kísérletek félre lépett bajnokait. Minden művészi tehetségről úgy vélekedett, hogy azok tulajdonképen egy czélhoz törnek előre, csak különböző utakon érik el a dicsőség végállomását, avagy törnek le útközben. A megbotlott művészt fel kell emelni és nem szabad fekve hagyni. Ezt a nemes emberi vonását Benczúrnak mindenki ismerte és innen magyarázható ez a páratlan ragaszkodó szeretet, melylyel tanítványai körülvették. Az a művészi nemzedék, a melynek ő volt önzetlen irányítója, kertésze, ültette el és nevelte fel azt a hatalmas fát, melynek gyökereiből táplálkozik a legfiatalabb hajtás, a mai modern művészet is. Egészséges anyag tövén biztosabban fakad meg az oltás. Benczúr nagyszerű tanári működését ragyogó példákkal bizonyítja ez a kiállítás, örök emléket állítva magának és mesterének művészetünk történetében. Paur Géza, Gergely Imre: Pompeji nők. Komlóssy Ede: Sakkjáték. Tornay Gyula: Tam-tam. BENCZÚR TANÍTVÁNYAINAK MŰVEI A MŰCSARNOK KIÁLLÍTÁSÁN. Csonka Magyarország — nem ország, Egész Magyarország — mennyország. A SZOMORÚ BÁBJÁTÉKOS. Elbeszélés. — írta Vándor Pál. Paprika Jancsi vitézül püfölte Kökény Jánost, a halált, az ördögöt, sőt magát a rezesorrú nagymamát is. Kipirult arczú, ragyogó szemű gyerekek nevettek, tapsoltak, teli felkiáltottak Paprika Jancsinak, aki néha nagy kegyesen felelt is nekik valami szörnyen tréfásat, miközben szaporán rázta a fejét és lóbálta rövid, merev karjait. Persze voit ott nagyember is. A deutsches Freudlein nagyon igyekezett fölényesen elfojtani a nevetését, annál is inkább, mert a nevelő úr mind őt nézte és nem az ágáló Jancsit. De aztán csak győzött rajta és naivitása, és vidáman vele kacsagott a gyerekekkel, mire a nevelő arczán is megjelent a mosoly, a ami szebbé is tette halvány arczát. Kivül a a kerítésen kapaszkodtak az igazi habitüék, liget meztelenlábú csirkefogói, ők azzal mulattak, hogy előre megmondták, mi jön most, sőt elmondták Paprika Jancsi elől a viczczeit. De nekik nem felelt soha Paprika János úr. Kivül állottak meg a pesztrák és a bakák is, kaczagtak, mulattak, csak úgy rázta őket a jókedv. Él ez a Paprika Jancsi. Mozog, beszél, néz, lát, okos és merész, aztán jókedvű csi=bész. Erősebb életet él, mint az olyan bábuk, mint teszem fel, egy rendőr, egy kalauz, vagy egy házmester, akik gépiesen mindig egyazon kellemetlen dolgokat művelik, és még rosszkedvűek is hozzá. Ki gondolná, hogy Paprika Jancsi és társainak lelke az a barázdált arczú sápadt öreg ember, aki előadás után tányérozni jár, aki elől megfutnak a fiúk és elódalognak a bakák ? Nem látta őt soha senki ott hátul, ahol zsámolyon ülve két karját feltartva, keze a fején ugráltatja a bábukat. És nem látta senki közönyös arczát, ahogy fejét lehajtva mondja, kiáltja, rikoltja a Paprika Jancsi vidám dolgait. Csak egy látta, a kis Náni. Az unokája. Oh, az már segített is neki. Szép sorjában a keze alá rakta a bunkót," a kést, a kalapácsot, amikkel Jancsi odafenn vitézkedett.