Vasárnapi Ujság – 1921
1921-03-27 / 6. szám - A szomorú bábjátékos. Elbeszélés. Irta Vándor Pál 67. oldal / Regények, elbeszélések
9. szám. 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. _ 09 Jancsi arcza merev, ostoba, kopott. Bedugja a kezét, mozgatja. Most már él egy kicsit a Jancsi, de nem mulatságos. A kis gyenge kéz fáradtan hanyatlik le. — Nagyapó, én úgy, de úgy szeretném látni játszani a Jancsit — — és a többit. — Majd ha meggyógyulsz Náni, kijössz és leülsz az első padba. — Nem, most, most akarom. Felül és szemei lázasan égnek. Az öreg nem mer ellenkezni. Két bábut húz a kezére, lovagolva bábukat. Unottan ráül a székre és játszatja a és fáradtan előbb. De a kislány arcza kipirul, a szemei égnek. El, most már él a Jancsi, okos, virgoncz, vidám és tréfás a kis beteggel, aki mosolyog, nem vet. Az öreg beleélte magát a játékba. Soha, soha ilyen okos, jó és ötletes nem volt ez a Jancsi. A kis Náni elfáradtan, mosolyogva dől párnájára és mosolyogva alszik el. Kopognak az ajtón és jön a doktor bácsi. Nézi az ágyon alvó gyerek mellett ülő öreget, akinek két kezén még ott a két bábu. Megérti a dolgot. És mosolyog. Olyan egy forma egyébként a szürke szomorúság szegény betegei körül. Olyan furcsa ez az öreg ember a bábukkal a szék karfáján. Mintha hárman néznék a kis beteget, a két bábu is. Csendesen, csendesen föléje hajlik a kis betegnek. Összenéz a két öreg ember szeme. Alig kérdez az egyik szempár, alig felel a másik. Olyan sok minden szomorúságot láttak ezek az öreg, száraz szemek. Másnapra meghalt a gyerek. Eltemették harmadnap szegény kis koporsóban. Elkisérték a ligeti emberek. Sírtak az asszonyok, ümgettek az emberek és együgyű, jószándéku szavakat mondottak az öreg bábjátékosnak, aki ráintett a fejével. A halotti tort is megülték, aztán dolgukra mentek a ligetbe, mert hát forgott a ringli= spii és hadarta a kikiáltó, mint mindennap, tessék kérem besétálni. Csak a Paprika Jancsi bódéja maradt csendes, üres. A bábjátékos egy czédulára felírta : „Haláleset miatt zárva" és kitűzte a függönyre. Még ott őgyelgett, mikor hallotta, egy csalódott kis fiu mint kérdi az anyját: Ki halt meg, a Paprika Jancsi? Erre a furcsa kérdésre fájdult meg legerősebben az öreg bábjátékos szive. Bizony jobb lesz, haljon a gyerek után a Paprika Jancsi is. Ő többé nem játszatja! Kinek, minek? Mikor olyan árván maradt, olyan egyedül. Esteledett, hazament. Leült az asztalhoz. A torról maradt egy kis bor, azt itta korotyonként. És nézett körül a szobában, mint valami elvénült árva madár a kalitkában. Akkor a szeme rámeredt a két ottfelejtett bábura. Felemelte, forgatta, maga elé tette az asztalra. A két bábu széles szájjal vigyorgott, nézett buta festett, meredzs szemekkel. Az öreg fejében mint az óra ketyegése, önmagát ismételgette fiúnak a buta kérdése : annak a csalódott kis — Meghalt a Paprika Jancsi? A Paprika Jancsi meghalt! A feje nehéz lett, két karjára hajtotta és elaludt. Akkor a két bábu ott az asztalon feléledt és elkezdtek játszani. Egymással beszélni. A bábjátékos tudta, hogy ő most álmodik. • Hogyne, nagyon sokszor folytatta álmában, amit életében évtizedeken át napr őról -napra újra meg újra tennie kellett, játszatni a babákat. Zavarosan össze-vissza beszéltek, ugráltak a bábuk. De egyszerre, lám, no lám, kinyílott az ajtó és bejött rajta a kis halott gyerek. De pirospozsgás volt az arcza és nevető a két szeme. És gyönyörű volt a ruhája és a lába nem érte a földet, ha járt És azt kiáltotta : „Ma díszelőadás lesz." És kitárta az ajtót és az ajtón betódult a sok gyerek, az úri fajta és a mezit= lábas össze-vissza. És mind lármázott, nem vetett és tapsolt. A bábuk ott ugráltak, mókáztak az asztalon. Az ajtó mögül belesett a deutsches Freulein, a nevelő, meg a pesztrák és bakák. De micsoda pompás, vig aranyos gyerekarezok, milyen jó mosolygó emberfejek! És mikor már nagyon nagy volt a lárma, akkor a Náni a piros-pozsgás, gyönyörű ruhája Náni kézenfogva hozta azt a bizonyos kisfiút és csilingelő hangon mondta: Nagyapó, nagyapó ! Meghalt a Paprika Jancsi ? A vén bábjátékos zokogni, kiáltani szeretett volna — és felébredt. — A két bábu ott feküdt előtte. Nézte, nézte és — ki tudja ki érti, hogy lehet az — egy nagyon vidám, új tréfa jutott az eszébe, amit ,majd holnap eljátszik a gyerekeknek. — És mosolygott az öreg bábjátékos, mert arra gondolt, hogy ezt majd nem tudják előre bemondani a kis mezítlábasok ott a kerítésen. Most az egyszer nem tudják, hogy mi következik. NAGYHETI ÁJTATOSKODÓK A PESTI KÁLVÁRIÁNÁL. SZIBÉRIAI MAGYAR HADIFOGLYOK ÉRKEZÉSE BUDAPESTRE Hiszek egy Istenben. Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban hiszek Magyarország feltámadásában, Jímen. A SZERELEM ÉS LEWISHAH ÚR. Regény. (Folytatás.) Irta H. G. Wells. Fordította Tonelli Sándor Összeránczolt szemöldökök. — Akárhogyan is, dolgozni kell. — mondta Lewisham úr. A szabadban való tanulásnak az előnyei azonban soha ilyen élénk formában nem kínálkoztak. Reggeli előtt félórát olvasott a szabad ég alatt az üres telkek során, közel a Frobisherék házához, reggeli után és iskola előtt a fasoron ment végig, könyvvel a kezében, kerülővel a fasoron át ment haza az iskolából s ugyanígy tért vissza harmincz perczczel a délutáni iskola előtt. Mikor Lewisham úr nem a könyvének felső széle fölött nézelődött ennek a szabad levegőn való tanulásnak az ideje alatt, rendesen válláról visszafelé pislogott. Végre meglátta, a kit akart, de . . . A szeme csücskéből pillantotta meg, de tüstént megfordult, úgy színlelve, mintha nem vette volna észre. Egész lényét hirtelen izgatottság árasztotta el. Keze nagyon szorosan markolta meg a könyvet. Többször már nem nézett hátra, de nagyon lassan és kimérten lépegetett, miközben egy ódát olvasott, melyet élete árán sem tudott volna lefordítani és feszülten figyelt a leány közeledésére. Végre, végtelen hosszúnak tetsző idő után