Vasárnapi Ujság – 1921
1921-03-27 / 6. szám - A szomorú bábjátékos. Elbeszélés. Irta Vándor Pál 67. oldal / Regények, elbeszélések
70 halk léptek zaja és szoknyasuhogás hallatt szőtt a háta mögött. Úgy érezte, mintha vas=harapófogó kényszerítette volna előre a fejét. — Lewisham úr, — hangzott közvetlen mellette. Inkább ösztönszerű mozdulattal megfordult. Esetlenül lekapta a sapkáját. A feléje nyújtott kezet pillanatnyi megchökkenés után megfogta s addig tartotta, míg csak a leány ki nem vonta az övéből. — Nagyon örvendek, hogy találkoztunk, — mondta a leány. — Én is, — felelte Lewisham egyszerűen. Egy sokat kifejező pillanatig szemben állottak egymással. Azután a leány egy mozdulatával jelezte, hogy vele szándékozik végigmenni a fasoron. — Nagyon szerettem volna. — mondta a leány a czipőjét nézegetve, — megköszönni magának, hogy elengedte Teddy büntetését. Ezért akartam önnel találkozni. Lewisham az első lépést tette mellette. — Furcsa, ugyebár furcsa, — folytatta a leány, Lewisham arra tekintve, — hogy megint ugyanezen a helyen találkozunk. Azt hiszem, itt volt .. . igen ... Pont ezen a helyen találkoztunk. Lewisham úrnak a nyelve megbénult. — Gyakran szokott erre jönni ? — kérdezte a leány. — Igen, — felelte Lewisham és hangja különös módon rekedt volt, mikor beszélt. — Nem . .. nem. Azaz hogy .. . legalább is nem gyakran. Néha,néha. Tudniillik nagyon szeretem olvasásra az ilyen helyeket. Itt mindig nagy a csend. — Bizonyára sokat szokott olvasni ? — Aki tanít, annak szüksége van rá. — De ön... — Én egyébként is szívesen olvasok. És ön? — Én is nagyon szeretem az olvasást. Lewisham úr nagyon örült, hogy a leány szereti az olvasást. Bizonyára kellemetlenül érintette volna, ha másként válaszol. De a feleletében őszinte meggyőződés volt. Szereti az olvasást! Ez nagyon kellemesen hatott rá. Így bizonyára némileg őt is meg fogja érteni. — Mindenesetre én nem vagyok olyan okos, — folytatta a leány, — mint mások sokan. És azokat a könyveket kell olvasnom, amelyeket másoktól kapok. — Ami azt illeti, úgy vagyok vele én is, — mondta Lewisham. — Olvasta Carlylet?... A beszélgetés ilyenformán szépen megindult. Egymás mellett haladtak a himbálózó ágak alatt. Lewisham urat ragyogó érzések töltötték el, melyet csak az az aggodalom árnyékolt be, hogy esetleg valamelyik diákja az útjukba talál botlani ... olvasott „sokat" Carlyleből . .. A leány nem Pedig mindig szerette volna, már kis leány korától kezdve, oly sokat hallott róla. Tudta, hogy nagy író, hogy igazán nagy író. Mindaz, amit olvasott tőle, nagyon tetszett neki. Ezt nyugodtan mondhatta. Azonkívül látta a Carlyle-házat Chelseaben. Ez a körülmény Lewisham úrra, kinek ismeretei Londonról hat vagy hét különálló nap kirándulási tapasztalatain alapultak, mély benyomást tett. Szinte bizalmas kapcsolatot látszott létesíteni a leány és a tekintélyes irodalmi személyiség között. Eddig soha teljes elevenségében nem érzékelte fel, hogy az ilyen nagy íróknak is van igazi lakóhelyük. A leány néhány leíró vonást rajzolt meg előtte, ami a házat rögtön megfoghatóvá és felértékelhetővé tette. Ő maga nem messze, mint mondta, gyalogjárásnyi távolságra lakik a háztól, Claphamban. Lewisham úr nyomban elfeledkezett homályos tervéről, hogy a Sartor Resartus-t kölcsön adja és a leány otthona tekintetében igyekezett kiváncsiságát kielégíteni. — Clapham ... az ugyebár Londonban van ? — kérdezte. — Igen, — felelte a leány, de otthoni körülményeiről további részletezésekbe nem bocsátkozott, csak általánosságban tette hozzá: " Nagyon szeretem Londont, különösen télen. Azután tovább dicsérte Londont, a kéz könyvtárakat, az üzleteket, a nagy emberi tömegeket, a lehetőséget, ,,hogy mindenki azt tegye, ami neki tetszik", a hangversenyeket és színházakat, melyekbe el lehet járni. Beszéde szerint nagyon jó társaságban foroghatott. — Ott mindig van valami látnivaló, még ha csak sétálni megy is az ember, — tette hozzá, — itt pedig nincs egyéb szórakozás, csak ostoba regények olvasása. És ezek is már rendesen nem újak. Lewisham úr sajnálkozva volt kénytelen ennek a kultúrának és szellemi tevékenységének hiányát Whortleyban beismerni. Ez a beismerés borzasztóan éreztette alárendeltségi érzését a leánnyal szemben. Mindezzel csak könyvmolyságát és bizonyítványait tudta szembeállítani, — a leány pedig ismerte a Carlyle-házat! — Itt, — mondta a leány, — másról nem is beszélnek, csak pletykákról. — Ebben nagyon igaza volt. A kísértés kapujánál, mely mögött az ezüst hajtású és aranyos hímporú fűzfák váltak el ragyogva az ég kékjétől, ösztönszerű együttérzéssel megfordultak és visszafelé irányozták lépteiket. — Itt nekem egyszerűen senkim sincs, akivel beszélhetnék, — mondta a leány. — Nincs senkim, akivel beszélni tudnék. — Remélem, — mondta Lewisham nagy elhatározás hangján, — hogy esetleg, amíg itt marad Whortleyban . . . Hirtelen megállt és a leány, Lewisham tekintetének az irányában egy nagy fekete ale=kor látott közeledni. — Azt hiszem, — fejezte be Lewisham félbemaradt mondatát, — még valószínűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk. Epen ajánlani akarta a leánynak, hogy megállapodva valahol találkozzanak. A folyó partján kanyargó kedves ösvény lebegett előtte. De Bonover György úrnak, a whortleyi földesúri iskola igazgatójának a látóhatáron való megjelenése zavarba hozta és lehűtötte. Kétségtelenül a jóindulatú véletlen volt az, amely a fiatal pár találkozását megrendezte, Bonover urat illetőleg azonban bűnös elővigyázatlanságot látszott tanúsítani. A véletlen nem tette meg kötelességét, Lewisham úr pedig a legkellemetlenebb érzések közepette találta magát szemben egy olyan társadalmi rendnek a tipikus képviselőjével, amely inter alia nagyon nem szívesen látja a nőtlen kisegítő tanítóknak más nemhez tartozó egyénekkel való érintkezését. — . . . valószínűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk, — ismételte Lewisham úr elbátortalanodva. Remélem, — felelte a leány. Szünet. Bonover úr egész alakja, különösen pedig a bozontos fekete szemöldökpár, melynek összeránczolása a felfokozott csodálkozást látszott kifejezni, veszedelmesen közeledett. — Bonover úr az, aki ott jön ? — kérdezte a leány. — Igen. Újabb szünet. Vájjon megáll és megszólítja őket Bonover úr ? Mindenesetre ennek a rettenetes hallgatásnak végét kellett szakítani. Lewisham úr elméjében valami megjegyzés után kutatott, amivel palástolja gazdájának közeledését. Meglepetve kellett azonban tapasztalnia, hogy az agya olyan üres, mint a sivatag. Rettenetesen erőlködött. Ha csak beszélgetni tudnának, ha csak némi könnyebbséget mutathatnának! De ez a teljes elné múlás valósággal olyan, mint a bűnösség beismerése. - Gyönyörű nap van ma, — mondta végre Lewisham úr, ugyebár? A leány ráhagyta : Valóban, Bonover úr elhaladt mellettük. Homlokát jelentősen összeránczolta, mintha valamit mondani akarna, ajkát pedig kifejezésteljesen összeszorította. Lewisham úr megemelte kollégiumi sapkáját. Csodálkozására Bonover úr erősen megkülönböztetett köszönéssel válaszolt, púpos formájú kalapjával széles ívet rajzolt le, kutató, helytelenítő tekintete egy pillanatra rája szegeződött, azután tovább ment. Lewisham elbámészkodott a kölcsönös ismeretségük folyamán szokásos fejbólintás ilyetén megváltozásának láttára. A rettenetes inczidens ezzel egyelőre véget ért. Pillanatnyilag azonban bizonyos felháborodás fogta el. Végeredményben Bonover úrnak vagy akárki másnak mi köze van, ha ő egy leánnyal beszél, ha neki úgy tetszik? Elvégre, ha tudni akarja, ők be lehetnek egymásnak mutatva. Például a kis Frobisher mutathatta be őket. Mindamellett Lewisham úrnak tavaszi hangulata fagyosra változott. A társalgás további folyamán nagyon ostobának érezte magát és a vállalkozási szel= GRÓF SZÉCHENYI VIKTOR MEGNYITJA A KÁLLÍtÁst. MÉHÉSZETI CSOPORT. A FALUSZÖVETSÉG MÁSODIK VÁNDORKIÁLLÍTÁSA SZÉKESFEHÉRVÁRON.