Vasárnapi Ujság – 1921
1921-04-10 / 7. szám - Duhajok és betyárok. Irta Vajda János 76. oldal / Regények, elbeszélések
6 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1921. 68. évfolyam. DUHAJOK ÉS BETYÁROK. Irta Vajda János.* A forradalom utáni évek kelletén és kivántságunkon túl kaland és viszontagságteljesek voltak majdnem kivétel nélkül mindnyájunkra nézve, kik a függetlenségi harczban részt vettünk. A menekülés, bujdosás — ki börtön, ki besoroztatás elől, mely utóbbi hellyel,közzel még tán kínosabb volt — a társadalom minden „különlegességeivel" érintkezésbe hozott bennünket. Az 1851 —55-iki éveket a Kiskunságban és Szeged táján töltöttem, csaknem folytonos utazásban. Ez időtájon Pesttől Hortobágyig, sőt azon is túl a szó szoros értelmében a betyárok uralkodtak a falvakon, sőt héber hóba a városokban is. Éjeket, napokat töltöttem útban a zordon sivatag pusztákon, háltam a legfélelmetesebb csárdákban ; jobbra-balra tőlem ügettek, száguldoztak a rettegett rablók. Majd előttem, majd utánam raboltak ki egyes családokat, lődöztek agyon csendőröket, őrjáró katonákat. Nem egyszer betérve valamely csárdába vagy pusztai tanyára, azzal fogadtak, hogy no ugyan kár volt nem előbb érkeznem, mutogatták a falakon a golyók helyeit, a vér cseppeket, a rablók csatájának nyomait. Az után beérve Szegedre, a nagy téren, a vár a kapu előtt, katonai négyszögben volt alkalmam látni az egész befogott rablók közül egyet-kettőt, ki egy óra múlva már a város végén ama fán végezte be tragikus életét, melyről egy humoros népdal mondja, hogy : „Könnyű lebegni nagy ágainál, S tánczra kerülni, ha szél muzsikál." Ha valaki egész életét a tengeren tölti s végre is ágyban hal meg, a szárazföldön, csöndesen, kevésbé tartom rendkívüli esetnek. tartom. A gondviselés meglepőbb szeszélyének hogy csaknem gyermekségem óta előbb a felvidéken, utóbb az Alföldön, úgy szólván szakadatlanul csötörtem,botoltam,laktam oly helyeken, melyeken a fegyveres ka» * A nagy költőnek ez a czikke a „Vasárnapi Újság" néhai szerkesztőjének, Nagy Miklósnak iratai között hányódott eddig. Vajda haláláig belső munkatársa volt a „Vasárnapi Ujság"-nak és társa lapjának, a „Politikai Ujdonságok"-nak. Ez a czikke azonban nem jelent meg nyomtatásban. A kéziratot Nagy Miklós fia, Nagy Tibor úr volt szíves hozzánk juttatni. Közreadjuk a czikket nemcsak azért, mert érdekes, de főleg azért is, mert néhány új adatot tartalmaz a költő életére vonatkozólag. tanaság maga is kitéve volt a ralók támadásának és részemről soha, egyetlen egyszer nem támadtatom meg rablók által. Egy magános erdei lakban töltve gyermeki éveimet, sötét, esős, viharos éjeken nem egyszer baljós kopogtatás ébreszte föl álmomból. Szökevény katonákból alakult rablócsapat kért vacsorát, éji tanyát a gazdától és mivel eltévedtek vagy ismeretlen volt a táj előttük, útbaigazítást. Az erdőben vadászva, már mint 10—íz éves gyermek, gyakran találkoztam efféle egyénekkel, kik, ha pénzt nem is, de puskát rabolhattak volna tőlem. Az igaz, hogy tőlem néhány száz lépésnyire volt egy „mentor", aki fölöttébb „tisztelet- parancsoló" alak lehete a zsiványokra nézve. Amint ezt volt alkalmam tapasztalni. Egy izben együtt csapásoltunk a sűrű csalitban egy meglőtt szarvast. Lődd agyon! öld főbe! suttogok a hátunk mögött. Hátratekintve, három-négy duhaj üldögél hamvadó parázs körül a sűrűségben. De egyszerre mind föl= áll s tiszteletteljesen köszönvén, bocsánatot kér, mondván, hogy azt hivék, miszerint valami „német" van előttük, az t. i., a ki előbb lakott azon tanyán. Denique volt alkalmam hallomás s rép szint látás által némi ismereteket s adatokat szerezni ezen valóban „pikant" egyének felől, melyeket egy Ponson du Terrail kétségkívül jól tudna értékesíteni rémregényeiben. . A duhaji betyár között az a különbség, a mi a gyalog s lovas katona között. Amazok hazája a bérczes felvidék, illetőleg Dunántúl, emezeké az alföldi sivatag. Mind a két rendbeli rabló hadsereg a pásztorok osztályából ujonczozza legénységét. Ez a pásztorélet mintegy nevelő akadémiája a tolvaj és rabló bűnöknek. Ahol nagyok a puszták vagy az erdők, ott sok a pásztor, ahol sok a pásztor, ott sok a rabló. A vadonban élő pásztor elszokik a dologtól és a társaságtól. Ránézve a népes városok és a társaság zaja épen olyan megdöbbentő, idegenszerű, mint a városi emberre nézve a sivatag pusztaság vagy rengeteg erdőség közepének ünnepélyes csöndje, néma»sága. Az örökös dologtalanságban, magányban, gyakori egyedüliségben élő pásztor kedélye lassankint elvadul és ellenségének kezdi tekinteni a városok lakóit, kik a törvény oltalma alatt élnek; már gyermekkorában elkövetett apróbb lopások miatt lelkiismerete nyugtalanná lesz, félni kezd minden rendes foglalkozású polgári egyéntől, meg szokja gyűlölni azokat a törvénnyel egyetemben, mely rá nézve csak büntetést szabhat és ha az ilyetén pásztor erőben, vakmerőségben, ügyességben magát többi embertársai fölött állóknak érzi, nem akar többé engedelmeskedni senkinek és kész a rablóvezér. A dunántúli vidéken a kanászból, az alföldön a juhászból, csikósból lesz a legtöbb útonálló. Már a kis bojtárgyerek látja, tanulja s űzi a lopást. A dunántúli nagy erdőségekben makkoltatáskor nagy aktokba hajtják éjjelre a sörtés nyájat. Reggel kihajtáskor a bojtár» gyerek a sövényajtóra áll, ahol az a rendeltetése, hogy visszaterelje a kis malaczokat a kitóduló öregek közül. De mivel ez csak részben sikerül s egynehány végre is kimenekül, a honnan aztán már visszaterelni lehetetlen, a fiú kötelessége megmondani számadónak, hány malacz menekült ki ? A kis a bojtár eggyel kevesebbet mond be; aztán az erdő mélyén egyet a malaczok közül elő kap, lekésel és fanyárson megsüt, felköltvén azt a bojtártársakkal egyetemben. Az alföldi gulyákon a pecsenyelopás más fortélylyal űzetik. A bojtár lehúzza csizmás ját s rőrnyi terjedelmű, vastag, piszkos kap»czáját botjára tekerve, betolja a legegészségesebb marha torkába s egy másik fiatalabb bojtárt azonnal beszalajt a gazdához, jelenteni, hogy egy barmot megint körülvett a tályog, vagy ahogy hívják az épen divó betegséget. Mire a gazda kiér lobogó hajjal, már a szegény jószág túl van minden bajon. „Hozza be a bőrét, István gazda! — mond az uraság vagy gazdatisztje, s azzal haza kocsiz. De alig távozik, István gazda vérét veszi a „dögnek" — és hétszámra van föleséges pecsenyéje a személyzetnek. Meglehet, hogy mindez ma már máskép van, és lenne bár. Az újabb kultúra szorítja minél szűkebb körre a nomádság kártékony, erkölcstelen szokásait. De nekem ezt a magyarázatot adta a „dög"-ről egy kiskúnsági pusztai birtokos barátom, kinél a menekülés napjaiban heteket, hónapokat töltöttem. Válságosak voltak e napok, de épen azért, mert két oldalról is környezett a veszély, bizonyos bájjal birtak a perczek a feszültség azon ingerével, mely kedvesebb színben tünteti föl az unalom idejében oly kevés becsű nek tetsző életet. Ezen tanyán, ugyanezen födél alatt csinos paraszt nőszemély, az akkor» tájt leghíresebb rabló, Fazekas Dávid szere» tője lakott, ki olykor ide éjnek idején elláto»~gatott. Ez volt az egyik veszedelem, a másik meg, zsandárok hogy épen e miatt, a szagot vett szintén gyakran megleptek bennünket s mindent össze-vissza kutattak és nekem s a gazdának, mindegyikünknek egy-egy kettős csövű finom vadászfegyvert kelle előlük rejtegetni, a mit ha meglelnek, a hadi törvényszék igen rövid úton elbánik velünk. Egyszer puskaropogás ver föl álmainkból. A konyhaajtó nagy recsegéssel nyílik ki, s perez múlva távozó és érkező lódobogás jelöli a rabló menekülését s a csendőrök meg» érkezését. S mi több fegyvereink a szobá»ban az ágy alatt voltak, melyekkel éppen előtte való nap vadásztunk az ingoványok» ban. „Maradjon csak az ágyban s aludjék, — súgta gazdám, észrevehető aggodalom hang» ján, — majd én elrejtem a fegyvereket." Az» A fiumei kormányzósági palota homlokzatának középső része D'Annunzio katonáinak homokzsák védműveivel. A FIUMARA HÍDJA FIUME ÉS I.USAK KÖZÖTT. (MÖCÖTIE A BUDAFEST-FIUMEI VASUT MEGRONGÁLT HÍDJA) D'ANNUNZIO URALMÁNAK EMLÉKEI FIUMÉBAN.