Vasárnapi Ujság – 1921
1921-04-10 / 7. szám - Duhajok és betyárok. Irta Vajda János 76. oldal / Regények, elbeszélések
19. szám, 1921. 68. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 7 zal kicsúszott papucsban és a ház mögötti nádkupaczok valamelyike alá dugdosta őket. Ez a Dávid, mert röviden csak így hívták, a regényesebb, költőibb betyáralakok közé tartozott. Először, mert fiatal és deli legény, másodszor, mert szerelmes, harmadszor, mert állítólag nem gonosz indulatú ex professo rabló, hanem csak szerencsétlen ballépés folytán vetemült, illetőleg kényszerült a rabló életre és mint nekem itt beszélték, mindig az volt fejében, hogy kegyelemért szeretne folyamodni, ha találna olyan jó fiskális urat, ki neki föltenné a folyamodványt a császárhoz. De persze ez bajos, csaknem lehetetlen, aztán teljesen hasztalan is lett volna, mert kegyelemről szó se lehete. Mindazáltal később, ha jól emlékszem, ugyanezen Fazekas Dávid jó remény fejében megadta magát, de midőn Jászberényben tömlöczre vetették s belátta, hogy szabad ember soha sem lehet, megszökött onnan és azután huzamos ideig rémületes betyár lett, míg egy fészerben számos katonaságtól megtámadtatva, drágán adta el életét. Nagyon fiatal lévén még akkor, képzelődésemet érdekelte egy ilyen vadregényes alak és a menyecskével, kiről nagy titokban suttogták, hogy Dávid szeretője, beszélgetvén, nyilvánítom, hogy szeretném látni azt a híres Dávidot s majd szép verseket írnék róla. De láttam, hogy nem volt bizodalom hozzám és pedig valószínűleg azért, mert a község telekkönyvének készítőivel együttműködtem és a nép az olyan urak felől, kik a földet méricskélik, kik a költő szerint még az előbb szabad földet is meglánczolják, nem tud a jót gondolni. De mindamellett a menyecske, láthatólag aggódva a fölött, hogy én talán sejtem az ő viszonyát és ez rám nézve veszélyes lehet, megjegyzi, hogy Dávidot és társait ne kívánjam ismerni ;„egyébiránt az ifjú úr látta már Dávidot, beszélt is vele", mondá mintegy ijedten, hogy talán már sokat is mondott és beláttam, hogy töb hete tárgyról szólni nem lesz tanácsos. Az egészből azt következtetem, hogy ha a rablók megtudnák, miszerint én tudok valamit arról, hogy ők ide járnak, attól tartva, hogy én őket elárulhatom, majd eltennének láb alól. Általában a szelídebb indulatú betyárral is mindig bajos a barátkozás, még az esetben is, ha az mitől sem tart részünkről. Olyanforma az, mint az állatszelidítő viszonya a fenevaddal szemközt. Eteti, itatja, czirógatja azt, de sohasem teljesen biztos, mikor találja oly hangulatban, hogy torkon ragadja. Oly helyen, hova a rabló rendesen eljár, például szeretőjéhez, nem szeret fölismertetni és ott nem bízik senkihez. Egészen más, ha véletlenül, valamely csárdában, hova olykor betér, találkozik vele oly egyén, kit nincs oka bántani. Ilyenkor mulatni, inni hívja föl az utast és elbeszélget, de olykor vad szeszélyében ilyen alkalmaknál is különös tréfákra ragadja. A kőkúti csárdában egyszer két mérnökre bukkantak, akik módnélkül meg voltak ijedve és akárhogyan biztatták őket a betyárok, miszerint csak mulattassák őket, daloljanak, igyanak, nem lesz bántásuk, azokba nem tudtak lelket verni. Végre megboszankodtak s aztán azzal mulatták magukat, hogy a vékony, hosszúlábú két mérnököt az asztalra kergették és ott kelle nektek tánczolni reggelig, mi fölött jóízűeket nevettek. És most tessék hozzá gondolni, hogy az efféle találkozás még egy más, nagyobb veszéllyel is volt egybekötve. Tudniillik 1853 táján a katonai uralom kihirdette, hogy a ki betyárokkal találkozik és őket föl nem jelenti, az rögtön itéletileg» fölakasztatik. És e rendelet nem maradt a papíron. Magam láttam Szegeden egy jámbor kinézésű egyént Statarium előtt, ki csupán azért, mivel egy ízben a pusztai csárdában betyárokkal beszélt és őket föl nem adta, akasztófán halt meg. "Hasonló sors ért négy csongrádi jómódú" birtokost, kikért — állítólag — mint kitűnő erkölcsű polgárokért, a város elöljárósága könyörgött is a katonai legfelsőbb fórum előtt - de hasztalan, meg kelle halniok. De hát miért nem jelentették föl ? Azért, mert ha ezt cselekszik, akkor nem mernek többé a pusztára menni, tanyáikra, földjeikre, mert a betyárok az ilyen följelentőt ép oly kíméletlenül végzik ki, mint a katonai törvényszék. Érdekes lélektani tanulmány tárgyául szolgáltak e rögtönitéleti jelenetek s alakok. A katonai rögtönitélő bíróság szabad ég alatt, a vár előtti nagy vásártéren tartotta üléseit. A rab a fegyveres négyszög közepén, közvetlen a bíróság asztala előtt. Közvetlen a nagy függetlenségi háború után, melyben a hősiesség csodáit szemléltem, nem hittem, hogy oly fokát láthassam a hidegvérű elszántságnak, mely még meglephessen. Emlékszem, hogy mennyire gondolkozóba ejtett s mily sok tépelődést okozott nekem e látvány lélektani elemezése akkorában.. Felfogtam ugyan már akkor is, hogy mi a különbség egy erkölcsi lény bátorsága s egy elkárhozottnak elszántsága között. De az a nyugalom, melyet e halálraítéltek tanúsítottak egész végperczökig, a legmélyebb itéletü idegen psycholog előtt, ki viszonyainkat nem ismerte, fölfejthetlen lett volna. Azonban tekintve az akkori néphangulatot, némi magyarázatát lelhetni e magatartásnak. Hanem azért mégis bámulatos marad az idegerő, mely a bizonyos és pedig rút halál előtt ennyi nyugalomra képesítő. A valóságos fegyveres rablók mindannyian fölemelt fővel, bátran, büszkén, sőt kihivólag viselték magukat az osztrák katonai törvényszékkel szemben. Egy alig huszonöt éves, ragadozó madár arczu, fiatal betyár, mikor kimondták rá a halálitéletet, fennen és mély DATO TEMETÉSE. DATO MINISZTERELNÖK ÉS A SPANYOL KIRÁLY. DATO MINI :LNOK. SZTEVE DATO SPANYOL MINISZTERELNÖK MEGGYILKOLÁSA.