Vasárnapi Ujság – 1921
1921-04-10 / 7. szám - Duhajok és betyárok. Irta Vajda János 76. oldal / Regények, elbeszélések
8 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1921. 68. évfolyam. meggyőződés hangján mondá, hogy ő ártatlan, ő az igaz ügy embere és az Isten majd megbünteti azokat, akik őt elítélték! Többnyire mind hasonló módon viselték magukat. Egyszer aztán egy igen szomorú, levert alakú déli férfit látok a négyszögben, a statárium előtt. Ez nem rabló! gondolom magamban azonnal. Ez ártatlan ember. És csak ugyan úgy volt. Ez volt azon egyik, ha jól emlékszem, csongrádi birtokos, ki egész éretében példás erkölcsű, jómódú gazda volt, de csupán azért lett kivégezve, mert betyárokkal találkozott és őket föl nem jelentette. Véghetlen fájdalom tükröződött egész lényén, és méltán. Ily halállal kimúlni, csupa merő szerencsétlenségből, nemde boszantó lehete ? Legeredetibb alak volt valami Csehó Kovács Pista, akit Félegyházán ért el végzete. Ez előbb majsai gulyás volt s mint ilyen, rablás végett a kezdetben még polgári vész a törvényszék elé került. Épen ekkor a majsai városháznál levén, a folyosón egyszer egy káromkodó rabot kisérnek el mellettem, a ki épen iszonyúan szidta az itélő bírákat, hogy ,,mit haszontalankodnak már annyit vele, miért nem akasztják már föl minden teke= torta nélkül!" Vállas, zömök, középtermetű egyén volt, s épen ekkor vezették föl a börtönből, a melynek ajtaján belül nyakravalójára föl= akasztotta magát, de mielőtt megfulladhatott volna, rátörtek s levették. Ez csak épen pár percz előtt történt, s most azért zsörtölődött, hogy se neki magának nem engedik magát békével fölakasztania, se hivatalosan nem akarják felkötni. A vésztörvényszék pedig azért is húsz évre ítélte. Ekkor aztán föltette magában, hogy már most megszökik, és akként cselekedett. A városház udvarán öt oláh szekér állott és egy csapat oláh heverészett. Kérdem, mit keresnek ezek itt? Egy hajdú megmagyarázta, hogy ezek azon oláh szekeresek, akiktől előbb harmadnappal Kovács Pista egy maga tizennyolcz lovat vett és hajtott el. A lovakat most keresik, s addig ezek itt várakoznak. A rákövetkező éjen Cs. Kovács Pista hallatlan vakmerőséggel megszökött. Kezdett érdekelni a dolog s megnéztem börtönét, s elmondattam magamnak az egész históriát. Valóban bámulatos volt az! Először is a börtön. Ez egy földalatti üreg volt, legkisebb nyilás vagy ablak nélkül, sötét, ronda, bűzhödt és oly szűk, hogy abban egy középnagyságú ember se föl nem állható, de végig nem nyújtózkodhatok. Valódi síró üreg, sőt annál is rosszabb, oda számítva a fojtó bűzt, mely a szomszédos és csak egy vékony fallal elválasztott árnyékszéktől ez különző. Ezt a falat ásta ki szerrel, amit valószínűleg hozzá Pista valami látogatott felesége csempészett be neki. Ezen műtét egész éjfélig tartott, hallható zuhogással, el= annyira, hogy az őrök lekiáltottak neki, mi szerint hiába erőködik, mert ők ébren vannak, meg nem szökhetik. A folyosókon őrök állottak, valamint a kapu kis ajtajánál is, párosával. Sőt a lármára a megrabolt oláhok is mind talpon állottak, s mindennek daczára Pista kitör a mélységből, szétijeszti az őröket, fellöki az oláhokat és ill a berek, nád a kert! Általános volt a csodálkozás más nap, hogy miként történhetett ez ? Ekkor aztán Pista — a kinek a „Csehó" csak csúfneve volt, a mi azon vidéken igen dívik, így például egy pórnak neve „Iszt= ronga, siklábu, Csürkös, Monori, Kis István volt — Pista a legrettentőbb betyár lett, és untalan rablásairól mesélt a vidék. Nem elégedett meg egy rablással egy éjen, hanem elkövetett négyet, ötöt, amennyi csak telt az időből. Mint az oroszlán nem elégszik meg csupán annyi öléssel, amennyi eleségének elég, de öt puszta öldöklési vágyból, ő is rabolt merő rablást dühből, szenvedélyből. Így aztán egész megyék összes pandúrsága kirukkolt ellene és vadászott rája. Valami két hónapig űzhette garázdálkondását, midőn egy éjjel az orgoványi csárdában elérte a Nemezis , illetőleg a csendőrök karja. Épen vagy nyolcz rablott lovat hajta oda, s míg azokat etették, ő is másodmagával lakmározni, inni kezdett. Betoppan a csárdás, hogy mintegy tizenkét zsandár közeleg a csárdához. Pista épen vigan dúdolgatta kedvencz nótáját: „Vigan élünk a pusztában betyárok. Felénk se jönnek azok a zsandárok. Felénk se jönnek azok a zsandárok . Jönnének bár, hamarabb elfogynának." — De jönnek ám, még pedig rémségesen sokan! — erősítgető a korcsmáros és összes személyzete. Társa azonnal szedkelőzni kezde, de Pista még egy ieze bort rendelt és csak akkor mozdult, mikor már a lódobogást hallotta. Ekkor aztán lován termett s lövöldözés közben menekülni kezde, de bizony lovát lelőtték s gyalog maradt. A zsandárok káplárja egy öles, izmos ember leszállt lováról s gyalog indult utána, a többi a másik után iralmodva, perezre a sötétben elmaradt. Pistának fehér gyócsgatyája a zsandár pisztolyának a sötétben czélpontul szolgált és egy golyót kapott közelről teste ülő szervébe. A zsandár beérte és aztán birokra került a dolog. A betyár, épen mint a ragadozó állat, mester a birkózásban, és Pista elkapva a zsandárkápolár nyakravalóját, egyet csavarintva rajta, már megfojtotta volna, ha épen egy gödör szélén állva, abban meg és belé nem botlik, a káplár meg föléje. Míg itt házalkodtak, azalatt oda értek még néhányan a csendőrök közül és megkötözték. — Mit teketóriáztok tovább? Lőjjetek agyon, aztán nem bajlódtok velem többet! — biztatá őket a rabló, de csak bekísérték Felegyházán, ahol másnap összeült a rögtön ítélő bíróság. Az itteni börtönben aztán minden kötél szerűt elvettek tőle, még a gatyája madzagát is kihúzták és úgy varrták össze ingével, hogy föl ne köthesse magát. Ki akarták tudni tőle, ki volt másik czimborája, akiknek sikerült elmenekülnie. De ki nem fogyhattak rajta. Mindjárt az első kérdésre: Hogy hínak ? Azt felelte : „Nem tudom!" Fölvezettek a börtönből rabokat, akik ismerték, s megnevezték. — No ugyan nagy ökrök volnának, ha nem tudnák, hogy itt én vagyok a világ csúfja. Hiszen a K . . . . t! látják, hogy még a gatyám madzaga is hiányzik! — Hol vetted a pénzt, amit nálad találtak? — kérdé a biró. — Volt! — feleli röviden Pista, s általán a classicus rövidségben remekelt az egész ki hallgatáson. ~ Hát a lovakat, melyeket kezeden kaptak, hol raboltad? — Én nem raboltam. — Hogy mered tagadni ? Hiszen te hajítottad a csárdába azokat? — A lovak előttem mentek, én meg utánuk mentem. Ennyi az egész. Diktum faktum, akasztófára ítélték. (Vége következik.) A KISGAZDA PÁRT NAGYATÁDI SZABÓ ISTVÁN VEZETÉSÉVEL A SZÉKELY OTTHON KÜLDÖTTSÉGE. ÜNNEPÉLY KOSSUTH HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁN A KOSSUTH-MAUZÓLEUMNÁL.