Vasárnapi Ujság – 1921

1921-04-10 / 7. szám - Bűnbánó Magdolna. Elbeszélés. Irta Rezek Román 79. oldal / Regények, elbeszélések

SÉfJ Hl. i'í '•> ' -H­i 12 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám. 1921. 68. évfolyam. Jelembe vetett hite megint forró és erős volt, szive pedig telve megbánással az elvesztett napokért. Szombaton reggel a leány képe annyira élénken állt előtte, hogy még a legjobban előadható tárgynak, az algebrának a tanítá­­sában is folyton megzavarta. Az iskolai órák befejeztével megfogamzott az elhatározása és a hírnév hanyatt a homlok menekülni volt kény­­telen. Délután elmegy és bármiként is talál­­kozik és beszél a leán­nyal. Bonover csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy megint elűzze magától. Különben is... Bonover úr kora délután aludni szokott. Igen, elmegy, megkeresi és beszél a leány­­nyal. Semmi sem tarthatja vissza. Mihelyt ez az elhatározás megfogamzott benne, képzelődése valósággal izzadni kezdett, hogy mi mindent mondjon neki, hogy mi­­ként viselkedjék és határozatlan, kedves álom= képek tömege rajzott az agyában. Ezt mondja, azt mondja, tulajdonképen nem mond sem­­mit, csak egész mindenségét a szerelmesnek csodálatraméltó­­ érzése tölti be. Micsoda két­mondor tartotta oly sokáig távol tőle! Mire is gondolt ő tulajdonképen ? Hogy magya­­rázza meg az elmaradását, ha csakugyan ta­­lálkozik vele ? Feltéve, hogy teljesen őszinte akar lenni... Mérlegelni kezdte az Őszinteség határait. Vájjon elhiszi-e neki, hogy nem látta őt csütörtökön? Elhiszi-e, ha azt mondja neki? ... De rémes, mindezek közepette egy­­szerre megjelent Bonover úr azzal a kérés­­sel, hogy vállalja el a felügyeletet Dunkerley helyett a krikett-játszó­téren ezen a dél­­utánon. Dunkerley volt az idősebb kisegítő tanító, Lewisham egyetlen kollegája. A szem­­rehányásnak utolsó nyoma is eltűnt Bono= ver modorából; mikor szívességet kért tőle, csak a kényúri módja volt az olajág átnyúj­­tásának. De ez a szivességkérés kegyetlen megpróbáltatás volt Lewishamra. Egy sors= döntő pillanatig a beleegyezés határán inga­­dozott. Azután hirtelen felmerült előtte a hosszú délutáni felügyelet, mialatt a leány esetleg örökre elmehet Claphamba. Elfehére­­dett. Bonover úr az arczát figyelte. — Nem, — felelte Lewisham úr tompán s csak miután ebben az egy szóban kibökte mindazt, a miben bizonyos volt, kezdte ma­­gát valami mentségért gyötörni. — Nagyon sajnálom, hogy nem állhatok a szolgálatára... de az elfoglaltságom ... Valóban, délutánra már másként vagyok lekötve. Bonover úr szemöldöke összeránczolódott erre az áttetsző füllentésre és túláradó nyár jassága egyszerre elborult. — A feleségem egy ismerősét várja ma délután, — mondotta, — és szükségünk lett volna Dunkerley úrra, hogy négyen legyünk a kroketthez ... — Nagyon sajnálom, — mondta Lewisham úr, elcsodálkozva, hogy Bonover úr kroket­­tet játszik. — Ön is tud talán krokettezni ? — kér­­dezte Bonover úr. — Fogalmam sincs a játékról. — felelte Lewisham. — Ha Dunkerley úr kérné meg önt ? — kérdezte a tárgyra ismét visszatérve Bo­­­­nover, ismerve Lewishamnak a formák iránti előszeretetét. — Óh nem, egyáltalán nem ez volt az okom, — felelte Lewisham, míg Bonover még mindig összeránczolt szemöldökkel, meg a botránkozó csodálkozás hangulatában, hagyta el őt. Lewisham elfehéredve és megmeredet­­ten állt és csodálkozott a saját rendkívüli szilárdságán. VI. A botrányos kirándulás. Mihelyt vége volt az iskolának, Lewisham felmentette önmagát további kötelezettségei alól és hazarohant a lakására, hogy ott töltse az időt, míg az ebéd elkészül. Vájjon helye­­sen járt-e el így?... Kissé nehéznek tűnik fel ezt mondani Lewisham úrnak és az is két­­séges, hogy egy férfi regényírónak nem volna-e tartozó kötelessége a saját nemével szemben, hogy őt megfékezze, de hát, mint az ablak­­kal szemben levő falon levő felírás mondotta : „Magna est Veritas et prevalebit"... Lewist ham­ar buzgalommal kefélte és festői módon rendezte el a haját, kipróbálta valamennyi nyakkendőjének a hatását és egy fehéret vá­­lasztott, egy régi zsebkendővel kifényesítette a czipőjét, nadrágot váltott, mert a hétköz­­napi nadrágja kissé ki volt rojtosodva a sar­­kánál és tintával befestette a könyökét, a­hol a szálak kissé kifehéredtek. Azután, mind­ jobban belemelegedve, szőrtelen arczát külön­­böző látószögekből nézegette a tükör előtt és megállapította, hogy előnyére válnék, ha orra egy gondolattal kisebb volna ... Rögtön ebéd után elment hazulról és a legrövidebb úton az üres telkek melletti útra indult, azt mondva magában, hogy nem tö­­rődik vele, ha az utczán Bonoverral találko­­zik. Nem volt vele egészen tisztában, hogy mit szándékozik tenni, de világosan állott előtte, hogy látni akarja a leányt, a­kivel a fasorban találkozott. Tudta, hogy látnia kell őt. Az akadályok érzése csak megszilárdította elhatározásában s ez jól esett neki. A telkek melletti útról a kőlépcsőkön felment a Fro­­bisherék házán uralkodó lépcsős kis útra, arra az útra, a­honnét a Frobisherék hálószobá­­ját figyelte. Ott összefont karokkal, szemben a házzal leült. Tiz percz híja volt két órának.Húsz perczczel három óra előtt még mindig ott ült, de ke­­zét mélyen a kabát zsebébe dugta és lábát türelmetlen egyhangúsággal tánczoltatta lépcsőfokon. Felesleges szemüvege a mellény a zsebében tűnt el, a­honnét délután nem is került elő, kalapja pedig kissé hátracsúszott a homlokáról és látni engedte elülső hajcso­­móit. Alatta az úton egy-két ember haladt, de úgy tett, mintha nem látta volna őket, hanem inkább két erdei szürkebegy nézésé­­vel szórakozott, melyek egymást kergették a napfényes, széltől hullámzó vetés hosszában. Mindenesetre indokolatlan volt, de haragudni kezdett a leányra, a­mint az idő haladt. Ére­zése csökkenő irányzatot mutatott. Háta mögött az ösvényen lépteket hallott. Nem akart visszanézni, mert bántotta a gon­­dolat, hogy mások látják őt ülni ebben a helyzetben. Előbbi erős megfontoltsága, noha már leküzdötte, még mindig burkoltan tilta­­kozott a délutáni vállalkozás ellen. Egyszerre a járás fent az ösvényen megszűnt. — Hordanád el magad, — mormogta Le­­wisham a fogai között ... Mögötte rejtelmes zaj kezdődött, a sövény gallyai hevesen su=­hogtak és egészen könnyű ugrások toppanása hallatszott. A kíváncsiság ösztökélni kezdte Lewisha­­mot és rövid küzdelem után úrrá is lett rajta. Hátratekintett és a leány volt mögötte, háttal feléje s a virágzó szúrós kökény után ágasz­kodott, mely áthajolt a túlsó sövényen,. Cso­­dálatos véletlen! A leány nem látta őt. Lewisham lába egy szempillantás alatt szinte lerepült az ösvényen. Akkora lendüle­­tet adott a lépteinek, hogy a leány mellett belerohant a tüskés sövénybe. — Engedje meg, — mondta izgatottan, mikor látta, hogy a leány nem mutat cso­­dálkozást. — Lewisham úr! — kiáltotta a leány tet­ tetett meglepetéssel és félrehúzódott, hogy helyet adjon neki a kökény előtt. — Melyik gallyat akarja ? — kérdezte Le=­wisham túláradó örömmel. — A legfehéreb­­bet? A legmagasabbat ? Parancsoljon! — Az ott, — jelölte meg a leány talá­ lomra, a­melyikből kiáll a­ fekete ág. A gallyank hófehér virág­tömege az áprilisi ég felé ágaskodott és Lewisham, a­ki min­­den erejével el akarta érni, — a megjelölt ág ugyanis egyáltalán nem volt a legkön­­­nyebben elérhető, — fantasztikus elégtétellel látott kezén egy hosszú karczolást először megfehéredni, azután vörösre változni. — Arra felfelé az ösvény mentén, — mondta Lewisham, mikor diadalmaskodva és elful­­ladva megállt, — ott van igazán kökény... Ezt nem is lehet vele összehasonlítani. A leány mosolygott és megfontolatlan he­­lyesléssel nézett a kipirultan, szemében dia­­dalmas tekintettel előtte álló Lewishamra. Lewisham előrehajló arcza már a templom­­ban, a karzaton, bizonyos érdeklődést kel­­tett benne, de ez egészen más volt. — Mutassa meg azt a kökényt, — mondta, noha tudta, hogy bármely irányban mérföld­­nyire ez az egyetlen hely, a­hol kökényt le­­het találni. — Tudtam, hogy látnom kell magát, — mondta Lewisham olyan hangon, mintha fel lelne. — Biztosan éreztem, hogy ma látni fogom. — Majdnem az utolsó alkalma volt. — felelte a leány úgy, hogy szinte az elismerés csengett ki a szavából. — Hétfőn hazame­­gyek Londonba. — Tudtam, — kiáltotta Lewisham diadal­­masan. — Hazamegy Claphautba ? — Igen. Állást kaptam. Ön nem tud ha, hogy én gyors- és gépírónő vagyok? Igen. Most végeztem a kurzust a Grogram-isko­­lában. Most akadt egy öreg úr, a­ki titkár= nőt A KIBOCSÁJTANDÓ ÚJ MAGYAR ÁLLAMJEGYEK.

Next