Vasárnapi Ujság – 1921
1921-04-24 / 8. szám - A bécsi titkos levéltár és a Vasárnapi Ujság. Tábori Kornél 93. oldal / Történelem és rokontárgyuak
94 i1. szám, 1921. 68. évfolyam. következett. A „zsarlási" hír ügyében pedig széleskörű vizsgálat indult meg — a megzsaroltak és a hírközlő lapok ellen is. A rendőrség acta secretái közt van a pesti Woravka hosszú „unterthaenigste Meldung"ja arról, hogy írói spiczlije a Vasárnapi Újság szerkesztőségében megszerezte a titkos névsort, amelyet a V. U. kapott valahonnan a pesti kémekről. Ez nagyon fontos, mert esetleg ki kell cserélni az illetőket új személyekkel, akikről még senki nem tudja diséret mesterségüket. A listán szerepel Szekrényessy volt rendőrkapitány, Fabinyi törvényszéki bíró, Thaisz Elek későbbi főkapitány, Luft Rézi, egy mulatóhely vezetője, utóbb Thaisz felesége, Mihályfy volt helytartósági tanácsnok, Gál volt cs. kir. biztos, aki 185 embert denuncziált, Bauer Károly (marqueur a Pilvax-kávéházban), aki akasztófára juttatott két jó magyart stb. Ezek a viszonyokhoz képest óriási fizetést kaptak. Bauer pl. évi 2000 forintot, Fabinyi az állami fizetésen kívül évi 4000 forintot, Thaisz Elek 3000-et. Emiatt volt a V. U.-nak számos kellemetlensége, bármily gondosan szerkesztődött a hetiujság. Felelősségre vonták csaknem valamennyi hazafias czikke miatt. De ennek a tisztes multú régi lapnak egyik legnagyobb értéke és büszkesége lehet az, hogy a titkos jelentések oly antipátiával beszélnek róla. Tábori Kornél: I SZERELEM ÉS LEWIS HILM ÚR. Regény. (Folytatás.) Irta H. G. Wells. Fordította Tonelli Sándor. A leány arczába mosolygott és habozott. — Igen ... Henderson kisasszony. Szeme és az egész légkör, mely körülvette, elbájoló volt. Lewisham azelőtt sohasem ismerte ezt az érzést, ezt a különös izgatottságot, mely olyan volt, mint a könnyek gyengéd visszhangja. Meg akarta kérdezni a leány keresztnevét, hogy a „kedves" jelzővel szálíthassa és hogy lássa, mit mond hozzá. Minden bevezetés nélkül Bonover egyéniségének terjengős leírásába és annak elmondásába merült, hogy miként füllentett róla és nevezte Smith kisasszonynak s így megszabadult a kellemetlen erkölcsi válságtól ... Kint az eső zúgása alábbhagyott és egészen megszűnt és a napfény csillogva világított be az Immering mögött látható erdőbe. Pont ugyanakkor elhallgattak s a hallgatás megint merész gondolatok rajzását jelentette Lewisham úr számára. Hirtelen fölemelte a karját és a leány mögött a korona rúdjára helyezte. — Menjünk, — mondta a leány egyszerre. — Az eső már elállt. — Ez a kis ösvény egyenesen Immeringbe vezet, — mondta Lewisham úr. — De . . . négy óra ? Lewisham kivette az óráját és összeránczolta a homlokát. Már majdnem negyed öt volt. — Négy óra már elmúlt ? — kérdezte a leány és hirtelen szembe kerültek a bucsuzás kérdésével. Hogy Lewishamnak fél ötkor programmszerű kötelessége van, borzasztóan köznapi dolognak tűnt fel. Ian — Úgy van, elmúlt, — mondta, csak last érzékelve fel, hogy az elválás mit jelent. — De okvetlenül kell menni magának? Én ... én még beszélni szeretnék magával. — Hát nem beszélt velem ? — Nem úgy értettem ... Különben is, még nem beszéltem. A leány állt és úgy nézett rá. — Megígértem, hogy négy órára otthon leszek. — mondta. — Frobisher néninél vendégek vannak teára ... — Többé már nem lesz alkalmunk, hogy találkozzunk. — És Lewisham hirtelen nagyon elfehéredett. — Ne hagyjon el, — mondta megtörve a feszült hallgatást, hirtelen nyomatékkal hangjában. — Ne hagyjon el. Maradjon még a velem ... kis időre .. . Esetleg eltévesztheti az utat. — Ön úgy látszik, azt hiszi, — mondta a leány nevetést erőltetve — hogy én evés és ivás nélkül élek. — Annyi mondanivalóm lett volna magának. Már mikor először láttam ... De eleinte nem mertem . .. Nem tudtam, hogy megengedi-e, hogy beszéljek... És most, épen mikor... boldog vagyok, ott hagy engem. Hirtelen megállt. A leány lesütötte a szemét. — Nem. — felelte, kört rajzolva czipőjének az orrával. — Nem. Nem megyek. Lewisham örömében ujjongani szeretett volna. — Velem jön Immeringbe ? — kiáltotta és miközben a keskeny gyalogúton haladtak a nedves fű között, természetes őszinteséggel arról kezdett beszélni a leánynak, hogy milyen kedves neki a társasága. — Nem cserélném el, — mondta, kihíva az ellentmondást, — semmiért a világon ... Nem megyek vissza a munkámhoz. Nem törődöm vele. Nem bánom, akármi történik is, míg együtt vagyunk ezen a délután. — Én sem, — mondta a leány. — Köszönöm, hogy velem jön, — mondta Lewisham túláradó hálával. — Köszönöm, hogy velem jön,— ismételte és a kezét nyujtotta. A leány elfogadta és igy haladtak, mig a falucska utczáját el nem érték. Elhatározásuk, hogy elmulasztják a kötelességüket, akármi lesz is, csodálatos bajtársi érzést váltott ki belőlük. — Nem tudom magát Henderson kisasszonynak szólítani,— mondta Lewisham. — Higyje el, képtelen vagyok rá. Higyje el... A keresztnevét akarom tudni. — Ethel. — Ethel. — mondta Lewisham, miközben a leányra nézett és bátorítást keresett, hogy így szólította. — Nagyon szép név. De egy név se lehet elég szép a maga számára . . . kedves Ethel. A kis vendéglő Immeringben egy sárga violákkal teli kert mögött feküdt s egy nagyon kövér és nagyon barátságos kicsiny asszony volt a gazdája, aki úgy mutatta, mintha testvéreknek nézné és állandóan „kedveseimnek" szólította őket. Ezt a bizalmaskodást megengedve magának, csodálatosan jó és meglepően olcsó teát adott nekik. Le=wisham úrnak a bizalmaskodó megszólítás nem nagyon tetszett, mert némileg az utolsó merészségét látszott érinteni. De a tej, a vajaskenyér és afonya=jam jobban izlett, mint bármi más étel a világon. Az asztalon egy vázában nehéz illatú violák állottak és Ethel mondogatta, hogy nagyon szereti őket s mikor ismételte, a kis öreg asszony nó=gatta, hogy vigyen egy csokrot magával. A kirándulásuk, alapjában véve, akkor vált botrányossá, mikor Immeringet elhagyták. A nap már aranyos lapda volt nyugaton a kékes halmok fölött s a mi két fiatal személyünket lángoló alakokká varázsolta, mégis ezek, a helyett, hogy hazafelé indultak volna, a wentworthi utat választották, amely a forshawi erdőbe vezet. Mögöttük a majdnem telihold megjelent a kék égen, a fák fölött, kísértetiesen és kíváncsian s lassan olyan mértékben növelte a fényét, amint a nap letűnt az égről. Kifelé menet Immeringből, a jövőről kezdtek beszélgetni. Nagyon fiatal szerelmesek számára nincs más jövő, csak a közvetlen jövő. — Ugyebár ír majd nekem? — mondta Lewisham, mire a leány azt felelte, hogy nagyon „ostoba" leveleket szokott írni. — Nekem ugyanis annyi írni valóm van, — tette hozzá a fiú. — Hogy akar írni nekem ? kérdezte a leány és az új akadályt kezdték megvitatni, mely közöttük felmerült. Mert haza egyáltalán nem lehet írni neki. Ebben a leány feltétlenül bizonyos volt. — Az anyám, — kezdte, de rögtön elhallgatott. Ez a tilalom elvágta a lehetőségét, hogy rögtönösen terjedelmes levélíró legyen Lewis=ham úrból. Egyebet azonban tulajdonképen várni nem lehetett. Az egész világ kedvezőtlen, valósággal rosszindulatú volt velük szemben... A helyzetük ragyogó elszigeteltség volt — a deux. Esetleg a lány találhatna valami helyet, ahova neki a leveleket czímezni lehetne. Ez viszont csalásszerűnek tűnt fel neki. A két fiatal leány így haladt egymás mellett, eltelve szerelmük felfedezésével, de egyúttal annyira eltelve az ifjúság szemérmével,, hogy a szerelem szó ezen a napon nem hagyta el az ajkukat. De a mint beszéltek s a mint a jóindulatú homály sűrűsödött körülöttük,, hangjuk és szivük mindjobban összecsengett.. De a mit beszéltek, hidegvérrel leírva, olyáa elcsépeltnek tűnnék fel, hogy helyesebb, ha elmellőzöm. Nekik mindenesetre nem volt elcsépelt. Mikor végre a kerülő úton megérkeztek VC'hordyba, a hallgatag fák már oly feketék voltak, mint a tinta, a hold arcza haladvány volt és varázslatos s a leány szeme úgy ragyogott, mint a csillagok. Még mindig kezében tartotta a kökénygallyat, melyről már lehullott majdnem minden virág. Az illatos sárga violák még mindig illatosak maradtak. Messze, a távolság által ellágyítva,, a whortleyi zenekar, ebben az esztendőben először a szabadban, a vikárius háza előtt kenetes lassúsággal valami érzelmes darabot játszott. Nem tudom, hogy az olvasó eme A KISFESII POSTÁSOK ZÁSZLÓSZENTELÉSI ÜNNEPE. A megszentelt zászlót kihozzák a templomból. (Elől dr. Melha Armandné zászlóanya.)