Vasas, 1991 (96. évfolyam, 1-12. szám)
1991-10-01 / 10. szám
16 % népművelői díj margójára... Lelkes megszállottak „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon ... !” — panaszolta századokkal ezelőtt a derék Csokonai Vitéz Mihály ... Nos, azóta igen sokat fejlődött a világ, ami abból is kitűnik, hogy ugyancsak megszaporodott errefelé a „bolondok” száma, legalábbis — finomabban fogalmazva — élhetetlen (és érthetetlen) megszállottaknak tekintenek ma mindenkit — legyen akár ifjú művészember, akár szakállas egyetemi tanár — ha saját boldogulása helyett mások jobb közérzetéért, kultúrájáért, művelődéséért kíván várakozni. Azt hiszem egyetérthetünk abban is, hogy a nemzet rokonszenves élhetetlenjeinek fent említett, képzeletbeli listáján igen előkelő helyet foglalnak el azok a népművelők, akik valamely vállalati, üzemi közművelődési intézmény alkalmazottaiként munkálkodnak azon, hogy a jelenlegi (pénz) ínséges években is megmenthessék, fenntarthassák a kultúra e kicsi — ám annál nagyobb jelentőséggel bíró — szigeteit. Számukra ezért — érhető okokból — különös jelentőséggel bír manapság minden jelzés, amely arra utal: a művelődés irányításának vezető posztjain állók megértik, elismerik munkájuk súlyát és felelősségét, s igyekeznek legalább erkölcsi elismerésben részesíteni a szellem e bátor „végvári vitézeit”. (Hiszen a személyes jóérzésen, s a jó értelemben vett szakmai sikerélményen túl épp az ilyen kormányzati megnyilatkozások a garanciái annak, hogy a művelődési intézmények támogatásában tapasztalható „apály” csak és kizárólag az ország — illetve az adott vállalat — átmeneti anyagi nehézségeire vezethető vissza, s korántsem az itt folyó munka jelentőségét kérdőjelezi meg.) Külön öröm, hogy mikor idén augusztus 20-a alkalmából a Parlament épületében Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter 20 kitüntetettnek átnyújtotta az újonnan alapított, s most első ízben kiosztott népművelői díjakat, mi vasasok különösen megtisztelve érezhetjük magunkat: mint kiderült, a négy fővárosi „illetőségű” díjazott közül ketten is az ágazat valamely vállalatának művelődési intézményében dolgoznak! Molnár Zoltán, a Ganz művelődési házának igazgatója — azelőtt az Ikarus Művelődési Központ dolgozója — a Bessenyei-díjat kapta meg, Szászai Erzsébet, az Ikarus Művelődési Központ főmunkatársa pedig a szakma jelenlegi legrangosabb elismerésének számító kitüntetést, a Magyar Köztársaság „Népműveléséért” — díját vehette át... Vele kapcsolatban kérem az olvasót, engedjen meg számomra most egy szubjektívnek tűnő gondolatkitérőt: az Ikarus vállalat (immár részvénytársaság) üzemi lapjának újságírójaként rendszeresen tudósítok a művelődési ház szerteágazó programjairól, propagáltam a ma is magas színvonalon működő sok-sok klubot, rendezvényt és tanfolyamot. Mégis bevallom, e kitüntetés apropója nélkül bizony nemigen jutott volna eszembe belegondolni abba, hogy az itt dolgozó emberek részéről mennyi kitartás, leleményesség, hit és törődés áll az elért eredmények mögött. S ha a „vasas, ne hagyd magad!” — jelszava mellé mostanában tényleg odakívánkozik a művelődési házak, ne hagyjátok magatokat! fölszólítás is, legalább biztosak lehetünk benne: míg Szászai Erzsébet, s a hozzá hasonló lelkes megszállottak hajlandók tehetségüket, tudásukat egész életüket a népművelés ügyének szentelni, addig ez az ügy nem tekinthető elveszettnek. Mindnyájunk érdekében szólok tehát, mikor a „népművelésért” díj idei kitüntetettjeinek őszinte szívvel gratulálok, s kívánok erőt, egészséget, hitet és sikereket az elkövetkezendő feladatokhoz... Donnert Károly KULTÚRA A LEGNAGYOBB MAGYAR EMLÉKÉRE Gondolatok Széchenyi Istvánról : az ember annyit ér, amennyi hasznot hajt embertársának, hazájának s ezáltal az egész emberiségnek ...” (Széchenyi István) Széchenyi István kimagasló érdemeit a fenti mottó szerinti életével valósította meg. Gróf Széchenyi István (szül. 1791. szeptember 21-én) születésének kétszázadik évfordulója megmozgatta az egyes emberek gondolkodását, s az ország közvéleményét. Könyvek százai jelentek meg Széchenyiről, hogy sokoldalú gondolkodása, munkássága és életének példamutató részleteit megismerhessük. Hosszan lehetne sorolni azokat a témákat, amelyekben jobbító szándékú cselekvése előbbre vitte társadalmunk színvonalát — ezekből most csupán néhányat említek meg a legkülönbözőbb területekről. 1815. január 11-én bejegyzi naplójába: „ezentúl merőben a tudás-szenvedélynek akarom magam átadni.” 1815. december 14-én Londonból egy gázfejlesztő készüléket hoz magával, mely tette az angol törvényekbe ütközött volna, ha kitudódik. Naplóbejegyzés: „ezeknek a gépeknek ilyen módon való kiszállításáért halálbüntetés jár”. 1816. Ebben az évben a drávai hajózás megindítása foglalkoztatja. 1818. Görögországi útján látottak alapján gondol először a balatoni hajózás megteremtésére. 1818. december 2-án jelenik meg a bécsi „Erneuerte Vaterländische Blätter für den österreichischen Kaiserstaat” c. folyóiratban cikksorozata „A lovak neveléséről, és nemesítéséről, különös tekintettel Magyarországra” (magyar fordítás). 1821. január 4. Bruder bárónak kijelenti: egyévi jövedelmét hajlandó áldozni egy Buda és Pest közt megépítendő állóhídra. (A két várost egy 42 nagyobb csónakra szegezett ideiglenes hajóhíd kötötte öszsze). 1821. január 14-én a királynál jár kihallgatáson, engedélyt kér a lóversenyek megindítására. 1824. A Viadaliskola (vívóiskola) megalapítására — többekkel együtt — felhívást bocsát ki. 1825. november 3-án az országgyűlés területi ülésén felszólalt, s a nemzeti szellem és a nyelv felvirágoztatására öszszes birtokainak egyévi jövedelmét ajánlja fel, kikötve, hogy az összeg hovafordítását megfelelően ellenőrizzék. 1828-ban kezdeményezi, hogy terjesszék az udvarias megszólításra azóta is használt „ön” szót. (Ezt elsőként Révai Miklós használta 1806- ban, Széchenyi tőle hallotta). 1828. december 14-én hozzáfog a „Hitel” megírásához. 1830. március 1-jén átnyújtja a „Hitel” egy példányát Metternichnek. 1831. július 24-én megírja és kinyomtatja „Kedves jobbágyaim” kezdetű röplapját, amely a kolerajárvány idejére ad szigorú egészségügyi tanácsokat a cenki birtok parasztságának. E felsorolásból igyekeztem Széchenyi életéből a nem mindenki által ismert mozzanatokat is kiragadni — de a teljes életmű példamutató volta serkentsen valamennyiünket többet, jobbat tenni hazánk társadalmi és gazdasági felemelkedéséért. 1925. december 20- án méltán iktatják törvénykönyvbe Széchenyi István gróf, a „Legnagyobb magyar” emlékét (1925. évi 56. te). 1. §: Széchenyi István gróf közéleti munkásságával, melyet alkotásainak nagy sora hirdet, a nemzet háláját teljes mértékben kiérdemelte. 2. §: Nevének el nem múlható emlékezetét törvénybe iktatja. Ezen elmefuttatást Németh László 1941-ben megjelent „Széchenyi és a magyarság” című tanulmányának egy mondatával zárom: „Valójában alig van nagy emberünk, akinek a belső története hitelesebben győzne meg, hogy mégsem utolsó dolog magyarnak lenni.” Dr. Jelinek István VASAS