Vasmegye, 1952. július (8. évfolyam, 152-178. szám)

1952-07-01 / 152. szám

A párt felvilágosító munkája a tömegek között Részletek Horváth Márton elvtársnak a Központi Vezetőség ülésén tartott beszámolójából !A Központi Vezetőség ülésének első napirendi pontja keretében Horváth Márton elvtárs tartott be­számolót „A párt felvilágosító mun­kája a tömegek között‘ ‘ címmel. A beszámoló elején méltatta országunk, népünk fejlődését, majd rámutatott: az elért eredmények sokakban elbi­zakodottságot keltettek. Ez az éles politikai és ideológiai harc eltom­­pulásához, gyakorlatias, adminisz­tratív rendszabályokkal való helyet­tesítéséhez vezet és egyértelmű az el­lenséges ideológiákkal vívott aktív harcról való lemondással. A meg­nyugvás hangulatának egyik legsú­lyosabb következménye: az ellen­séggel vívott harc és az éberség gyengülése. Horváth elvtárs ezután részletesen foglalkozott az ellenség — a szociáldemokratizmus, a kleri­kális reakció, a kulákok — elleni harcban mutatkozó hiányosságokkal,­­ opportunizmussal, majd élesen meg­bírálta azokat a funkcionáriusokat, akik nem tartják be a dolgozóknak a kollektív szerződésben biztosított jogait. A következőkben a vezetés színvonalának egyes kérdéseiről be­szélt Horváth Márton elvtárs, majd a népnevelőmunka feladataira tért rá. Részletesen foglalkozott a mun­kások és műszakiak együttműködé­sének további javításával kapcsola­tos feladatokkal, majd a termelő­szövetkezetek megszilárdításában és a békemozgalomban előttünk álló agitációs feladatokra mutatott rá. A beszámoló végül felhívta a fi­gyelmet: el kell mélyíteni népünk­ben az új hazaszeretet, amely nö­veli a munkalelkesedés és helytállás szellemét, amely nem tűr mulasz­tást a honvédelem, szent kötelességé­ben. Az alábbiakban részleteket köz­lünk Horváth Márton elvtárs be­számolójából. ★ A pártunk II. kongresszusa óta eltelt 5 negyedév alatt hatalmas elő­rehaladást értünk el a szocializmus alapjainak építésében országunk­ban. Gazdasági, politikai és kultu­rális sikereinkben döntő rész© van népünk öntudatának, szélesedő mű­­veltségének, gyarapodó szakismere­teinek. A szocializmus építése egy­úttal egész dolgozó népünk nagy is­kolája, amelynek nevelő hatását vi­lágnézeti és szakmai téren nem le­het túlbecsülni. Ahogy népünk év­századokon keresztül saját bőrén ta­nulta a kizsákmányolás, az idegen elnyomás, szolgaság gyűlöletét, úgy tanulta meg most rövid 7 év alatt saját helyzetén át szocializmust épí­­tő, népi demokratikus rendszerünk szeretetét. Építő munkánk korsza­kos eredményeit, mind számbavéve, legjelentősebb győzelmünk: dolgozó népünk öntudatának fejlődése. (Horváth Márton elvtárs ezután gazdasági, politikai és kulturális té­ren elért eredményeinket ismertette). — Mi magyarázza — folytatta Horváth elvtárs — szembetűnő ered­ményeink mellett is agitációnk "'gyengeségét. Először: az önelégült­ség, az eredményeken való megpihe­­nés. Rákosi elvtárs emlékezetes 1950 február 10-i beszédében már figyelmeztetett ennek veszélyeire, amikor ezt mondotta: „Ahol elharapódzik az önelé­gültség, az elbizakodottság, az a szellem, hogy elég erősek va­gyunk egyedül is, hogy nincs szükségünk a dolgozó tömegek támogatására, ott rögtön meg­lazul és később elvész a párt és a tömegek egészséges kapcso­lata.. Pártunk elszigetelődik a " dolgozó néptől". Sok pártfunkcionáriusunk úgy gon­dolkozik, hogy a pártvezetés jó po­litikája, a helyes párt- és állami in­tézkedések, eddig megszerzett tekin­télyünk bizonyos értelemben ön­magukért agitálnak. Pártbizottsága­ink gyakran a könnyebb végén fog­ják meg a feladatot: túl egyolda­lúan támaszkodnak pártunk vezetői­nek megnyilatkozásaira, az agitáció központi eszközeire, a sajtóra, és rádióra. Túl egyoldalúan támasz­kodnak arra, hogy pártunk politiká­ja, államunk intézkedései „önma­­­gukért beszélnek“. Természetesen helyes, ha minderre támaszkodnak, dtt helyes, ha mindez megnyug­vásban, az eredményekkel való meg­elégedésben, a helyi politikai tömeg­munka lebecsülésében nyilvánul meg. Ellenkezőleg: a párt tekintélye és jó politikája, a tömegek jó hangula­ta és odaadó hűsége nem ürügy a pihenésre, hanem ok az erősebb mozgósításra, a nagyobb feladatok vállalására és alaposabb elvégzé­sére. A töm­egfelvilágosító munka lebe­csülésének másik oka a párt mono­polhelyzetével kapcsolatos. Vannak, akik úgy képzelik, hogy a hatalmon lévő osztály és párt számára nincs olyan jelentősége a meggyőzés és tömegmozgósítás erő­feszítéseinek, mint a hatalomért vívott harc sza­kaszában. Mi sem bizonyítja jobban az ilyen nézetek elterjedtségét mint agitációs munkánk fejlődése, jobban mondva hullámzása az elmúlt 7 év alatt. Azokban az években, mikor késhegyig menő harcban álltunk a nyíltan támadó ellenséggel, amikor a parlamenti többség a burzsoáziáé volt, amikor a parasztságért napon­ta harcolnunk kellett a kisgazda­­párti demagógiával, a munkásosz­tályon belüli befolyásunkért naponta meg kellett küzdenünk a szociálde­mokráciával — akkor nem kellett magyarázni párttagságunknak, szer­vezeteinknek a felvilágosító munka életbevágó jelentőségét. Akkor vilá­gos volt minden kommunista előtt: ha nem mi nyerjük meg a tömege­ket, akkor az ellenség nyerheti meg. De ha a kérdés másképpen is áll ma, a lényeg ugyanaz maradt. Az ellenséget szétvertük. A ..tömegeket megnyertük pártunk és politikánk számára. Kivivott győzelmeinket nem fordíthatja visszájára semmi más, csak ha karbatesszük kezünket, ha megpihenünk határainkon, ha nem látjuk továbbra is elsőrendű harci és napi feladatunknak és kiv­telesség­einknek a tömegek megnyeré­sét és mozgósítását. ★ A klerikális reakcióról Nem kisebb hiba­, hogy párt- és állami szervezeteink elhanyagolják a klerikális reakció elleni harcot és újra tért hódítanak az egyházi re­akció ,,ártalmatlanságáról“ szóló il­lúziók. A Mindszenty- és Grósz-per, a Wall Street és a Vatikán magyar­országi megbízottaira mért csapások persze az ellenség számára súlyos vereséget jelentettek, az egyházak és az állam között létrejött meg­egyezések persze népi demokratikus rend­szerünk erejét bizonyítják és kétségtelen eredmény a papi béke­mozgalom erősödése is, de mindez még nem jogosít arra, hogy most már azt higgyük: Mindszenty és Grósz embereiből, a tegnapi farka­sokból mára ártalmatlan bárányok lettek. Megengedhetetlen, hogy pártfunk­­cionáriusaink és tagságunk egy része elfeledkezik Központi Vezetőségünk 1950 június 1-i határozatáról és opportunizmust tanúsít az osztály­harcnak ezen a frontján. Tarthatat­lan állapot, hogy egyes helyeken pártfunkcionáriusok részt vesznek egyházi megnyilvánulásokon. Hogyan neveli népét, hogyan vég­zi majd pártmunkáját, amelynek el­választhatatlan része a klerikális re­akció elleni harc, aki saját gyerme­kének nevelésébe olyanoknak enged beleszólást, akik a lelki terror min­den eszközét felhasználják arra, hogy szembefordítsák a gyerekeket az állammal, az iskolával, a tanulás­sal és nem utolsó sorban a kommu­nista szülőkkel is! A mi elvtársainkat gyakran meg­téveszti az, hogy az egyházi reak­ció, amely Mindszenty és Grósz pél­dájából megtanulta, hogy a mai erő­viszonyok mellett merev ellenállás­sal elsősorban ő jár pórul — takti­kát változtatott és kényszerűségből részben „demokratának’­ álcázza magát. A mi álláspontunk mindig is az volt, hogy a fekete reakció leleplezése mellett támogatni kell a béke ügyéhez és az államhoz hű pápuát és bizonyos keretek között be is kell vonn­i őket a békemozga­lomba, bár­ ugyanakkor óvakodni kell a politikai vagy vallási tevé­kenységükkel kapcsolatos illúzióktól. Sok helyen nemcsak a béke hitének ism­erik el az ilyen papot, hanem mindjárt be is vonják a tszcs-be, mint Kuncsorba községben történt (Szolnok megye), sőt felkérik, hogy a tszcs-vezetőségben lássa el a gaz­dasági vezetést, mint Nemesbük községben (Veszprém megye). A klerikális reakció módszerei rendkívül változatosak, méltóak az alkalmazkodás és szemforgatás év­ezredes jezsuita hagyományaihoz. Fel kell számolnunk az egyházi re­akció állítólagos „békés“ szándékai­val kapcsolatos hamis elképzeléseket. Rendszeres propagandamunkával vi­lágossá kell tenni a párton belül azt a százéves marxi megállapítást, hogy a vallás ópium a népnek. Funkcionáriusainktól, öntudatosabb párttagjainktól meg kell követelni, hogy ezen a téren is, egyénileg is mutassanak példát a párttagság egészének, sőt ezt pártszerű­ formá­ban számon is kell kérni azoktól, akik erről megfeledkeznek, akik részt vesznek (vagy máskép segéd­keznek) egyházi rendezvényeken, vagy gyermekeiket hittanra járatják. Figyelmeztetni kell párttagjainkat is a helyes kommunista magatartás­ra, s ahol szükséges, alapos nevelő, felvilágosító munkával segíteni kell őket abban, hogy a kommunista párttaghoz méltatlan vallásos el­maradottságot leküzdjék magukban. Nem kisebb aktivitást kell kifejte­nünk a kevésbbé öntudatos elemek, a pártonkívüli hívők tömegei közt. Nem szabad, megengedni, hogy el­halványuljon az az éles fény, ame­lyet Grósz és cinkosainak leleplezése a klerikális reakció földalatti, sö­tét tevékenységére vetett és sokkal tervszerűbben és intenzívebben kell felhasználni a népnevelő munkában ennek a pernek a tanulságait. To­vább kell szélesíteni az előadásos természettudományos és világnézeti felvilágosító munkát. Különös fi­gyelmet kell fordítani olyan politi­kailag és gazdaságilag fontos ré­tegre, mint a bányászsá­g — a nők jelentős tömegeire és az ifjúságra, amely a klerikális reakció erkölcs­ös fegyelemrontó tevékenységének központjában áll. ★ A kulákok aknamunkájáról Az opportunizmus eg­yik legsúlyo­sabb megnyilvánulási formája az a megengedhetetlen liberalizmus, ame­lyet falusi párt- és tanácsszerveink nagy része a kulákokkal szemben ta­núsít. A falusi osztályharc első vo­nalában harcoló elvtársaink gyakran éppen a fő ellenséget tévesztik szem elől. Megfeledkeznek arról, hogy ma Magyarországon a kizsákmányoló osztályok legerősebb és utolsó kép­viselője a kulák. Nem nevezhető másnak, mint az osztályérzék eltom­­pulásának az a gyakorlat, hogy gyakran a hibák beadási terheit há­rítják át a dolgozó parasztok vál­tóira, ahelyett, hogy érvényt sze­reznének államunk rendelkezéseinek, amelyek tudvalevőleg a dolgozó pa­rasztot védik a k­ulákkal szemben és nem megfordítva. A sertésbeadási kötelezettség elszámoltatása során a hátralékban lévő kulákok közül or­szágosan mindössze 10 százaléknál történt igénybevétel. Somogyban csak a kulákok 60 százalékára ve­tettek ki sertésbeadást, de­­ ebből is csak 30 százalék teljesített határidő­re. Fejér megyében a dolgozó pa­rasztság 88,2 százaléka, a kulákok 45,7 százaléka teljesítette sertésbe­adási kötelezettségét. Miközben egyes tanácsaink a kulákokkal kü­­lönbékét kötnek, a hiányt jogtalanul kivetik a dolgozó parasztokra. Pél­dául a seregélyesi kulákok 67 sertés­sel tartoznak, de ahelyett, hogy raj­tuk keresték volna, egyszerűen ki­vetették azokra a dolgozó parasz­tokra, akik már teljesítették kötele­zettségüket. Vannak párt- és ta­nácsszerveink, például a mátészalkai járási begyűjtési osztály, amelyek azt válaszolják erre, hogy a kulá­kok szegények. Természetesen: a ki­zsákmányolás „jogában­ ‘ korlátozott kuláss, különösen, ha nem nagyon fűlik a foga a munkához, remélhe­tőleg valóban „szegényebb' ‘, mint volt. S az is természetes, hogy a becsületesen dolgozó parasztok egyet­len kategóriájára sem illik ma már a „szegény* ’ jelző. Várjon tudják-e egyes falusi párt- és tanácsszerve­­ink, hogy az ilyen „vedd, ahol éred“ begyűjtéssel a párt helyes paraszti osztálypolitikáját helyettesítik észre­vétlenül ellenséges osztálypolitiká­val? A tények azt bizonyítják, hogy tanács­szerveink a kulákok nagy ré­szére nem vetettek ki bizottsertés beadási kötelezettséget a félévi kü­­lönkivetés keretében. Nem követelik meg a földjüknek megfelelő számú állat tartását és eltűrik, hogy a ku­lákok az állatállomány lecsökkenté­sével szabotálják beadási kötelezett­ségüket. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint egy év alatt kerek százezer kát. holdra te­hető az a kulákföldterület, amelyet a fennálló rendelkezések megsértésé­vel a helyi tanácsok különböző cí­ven nem kulákfölddé minősítettek. Eltűnik a kulákföld, sokszor a ku­lák megkerül, mint „új belépő dol­gozó paraszt a tszcs-be", a földje pedig valamelyik sógor, vagy koma „dolgozó paraszti tulajdonaként" . Elég lesz egyetlen szégyenletes pél­da erre. A csongrád megyei Csorves község Kiss Imre termelőszövetkeze­te arról az elvtársról van elnevezve, akit két éve a kulákok állatiasan meggyilkoltak. Ennek a szövetke­zetnek a vezető tisztségeibe kulá­kok épültek be és kiüldözték a dór gőzös parasztokat .Kulák volt a tsz-elnök, a tanácselnök és a tsz párttitkár, akinek a múltban 26 hold földje és fűszerüzlete volt. Minderről tudott a járási bizottság, de mindaddig szemet hunyt, amíg a sajtó és a felsőbb pártszervek közbe nem léptek. Amint mondták, attól féltek, hogy a szövetkezet fel­bomlik, ha a kulákokat kizárják. Fel kell vetni elvtársak, mi az alapja­­az ilyen nem egyedül álló, rothadt opportunista magatartásnak! Az éberség és az osztályérzék el­­tompulása és sok esetben cimborálás az ellenséggel. Fel kell lépni a fa­lusi felvilágosító munkában a kulák veszélyességének lebecsülésével, a „szétvert ellenség" hangulatával szemben. Fel kell tárni a falu népe előtt a mai meghunyászkodó kulák múltbeli tevékenységét. Meg kell szólaltatni azokat, akiket közvetle­nül kizsákmányolt, volt cselédeit, napszámosokat, igakölcsönvevőket. A falusi agitációban a kulákságot nemcsak személy szerint, hanem mint ellenséget, osztályt is le kell leplezni, amely a nagybirtok­rend­szer utóvédje, az imperialisták há­borús terveinek szövetségese. Háború árán­ szeretné visszanyerni régi ki­zsákmányoló szerepét a nagybirtok­rendszerrel, a csendőrterrorral, a dolgozó parasztok nyomorával együtt. A kulák „passzivitása" — ha ugyan­ezt az elbúj­ást passzivi­tásnak lehet nevezni — csapda, amellyel a dolgozó parasztságot akarja megtéveszteni. A törvény tel­jes szigorával kell lesújtani a feke­­tevágó, adócsaló, a beadást és a földmegművelést szabotáló, a vám­­hírterjesztő, a szövetkezetbe csalárd módon befurakodó bulikra, az Egyesült Államoknak az a törek­vése, hogy vezetése alatt egyesítse az imperialista világot, mind na­gyobb ellenállásba ütközik, nemcsak a néptömegek, hanem az imperialis­ta vetélytársak részéről is. A Tito-bandáról szólva Horváth Márton elvtárs a következőket mon­dotta : Jugoszlávia nyomora és gyalázata megmutatja, hogy mit jelent az imperialisták uralmának visszaállí­tása. Jelenti a kulákuralmat a falun, kapitalistákat a gyárakban, régi tiszteket a hadseregben, banditaural­­mat, amely saját népének és szom­szédainak halálos ellensége. Jelenti a termelés szétesését, az ország kirab­lása ellenében amerikai tudáspénzt, amit addig és olyan mértékben kap­nak, amíg teljesítik a szabad népek ellen orvgyilkos megbízatásukat. A szerencsétlen jugoszláv népet megkí­sérlik az állati burzsoá-sovinizmus mocsarába taszítani, határsértések és légi provokációk gyalázatos soro­zatával ellenünk fordítani. Adjon erőt a jugoszláv népnek is az a tu­dat, hogy szabad szomszédai a, nagy Szovjetunió oldalán győzelme­sen építik a szocializmust és megvan az erejük, hogy a Tito-banda min­denféle provokációjával szemben megvédjék magukat. Az imperialista háborús provoká­ciók különös jelentőséget adnak bé­kénk védelmének, a június 1-i me­gyei béketalálkozók ékesszólóan, bi­zonyították, h­ogy immár nemcsak a magyar munkásosztályt, hanem a­ pa­rasztságot és értelmiséget is- a ro­­konszenv egyre szorosabb kapcsolata fűzi a béke ügyéért harcoló, népek­hez, s e harc kiemelkedő hőseihez. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a nemzetközi szolidaritás nagy esz­méjével a békemozgalom itatta át tömegméretekben a magyar falut. Ugyancsak nőtt a békemozgalom mozgósító ereje a termelésben. A mozgalom fő hiányossága to­vábbra is az, hogy nem küzd elég­gé a soraiban fellelhető pacifista hangulatokkal. Nem mozgósít eléggé helytállásra és nem tudta megoldani a béke védelmének szükségszerű ösz­­szekapcsolását a honvédelemmel. Meg kell magyarázni, hogy e kettőt lehe­tetlen különválasztani: békevédelem honvédelem nélkül annyit jelent, mint kitárni országunk határait az imperialista fenevadaknak. Fegyver­­telenségünk, vagy éppen „kicsisé­günk" pacifista hangoztatása há­borús felhívás lenne a Tito-banditák és gazdák számára. Meg kell ma­gyarázni hazánkban a béke minden hívének, más szóval minden becsü­letes dolgozó embernek: amíg a ko­reai pestisterjesztők fenyegetik a békét, addig békevédelem és hon­védelem egy és ugyanaz. Bizonyos pacifista elferdülés ta­pasztalható a békemozgalom fő jelszavával kapcsolatban is. A „mun­kával a békéért" jelszó helyes, mert milliók számára magyarázza meg, hogy jelenleg a termelés a legköz­vetlenebb és legáltalánosabb egyéni hozzájárulás békénk védelméhez, ha­zánk erősítéséhez. De sokan vannak, akik olyan „munkamegosztást"­ kép­zelnek e jelszó mögé, hogy a béke­táborban a mi hozzájárulásunk a béke védelméhez kizárólag a terme­lőmunka és például Koreáé a harc. Amilyen helyes a „munkával a bé­kéért" mint fő jelszó, olyan hely­telen egyetlen jelszóként használni. Fiatalságunk körében népszerűsíteni kell néphadseregünket, azt a gondo­latot, hogy a „honvédelemmel a békéért"­­ nem kevésbbé fontos, mint a „munkával a békéért". Né­pünkben izzik a gyűlölet az impe­rialisták ellen, lángol a szeretet édesanyánk, szabad hazánk iránt. Kész érte dolgozni, de harcolni is. Ha milliók számára tesszük magá­­tól értetődővé a honvédelem kötele­zettségét , ezzel egyúttal a terme­lőmunka lelkesedését is magasabbra szítottuk és jobban biztosítottuk a termelési felajánlások becsületes tel­jesítését. Az MDF Központi Vezetőségének illése A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1953 június 27-én és 28-án ülést tartott. Az ülés napirendje a következő volt: 1. A párt felvilágosító munkája a tömegek között (előadó Horváth Márton elvtárs), 2. A párt munkája az ifjúság között (előadó Farkas Mihály elvtárs). A Központi Vezetőség beható vita után, melyben Rákosi Mátyás elvtárs is felszólalt, mindkét beszámoló politikai irányvo­nalát egyhangúlag jóváhagy­ta. ★ Békemozgalmunkról Az ipar és a mezőgazdaság napi mozgósítást kívánó feladatain túl, politikai felvilágosító munkánknak válaszolnia kell azokra az átfogó jellegű kérdésekre, amelyek felve­tődnek a tömegekben. Ezek közül egyike a legfontosabbaknak az im­perialisták háborús provokációinak leleplezése és visszaverése. Központi Vezetőségünk ülése egybeesik Korea gyalázatos megtá­madásának második évfordulójával, amely százmilliók előtt mutatta meg az amerikai imperializmus igazi ar­culatát és ülésünk ugyanakkor egy­beesik a Tájékoztató Iroda törté­nelmi jelentőségű határozatának ne­gyedik évfordulójával, amely le­rántotta az álarcot a Tito-bandá­­ról. Az amerikai imperializmus ez­alatt kimutatta fenevad ábrázatát. Koreától Franciaországig, Németor­szágig egyre szélesebb tömegek is­ménk fel, hogy a fasiszta német imperializmus utódjával állunk szem­ben, mely felülmúlja Hitlert, XVe Kedd, 1952 július 1,3

Next