Vas Népe, 1971. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1971-02-02 / 27. szám

Beszélgetés egy tsz-elnökkel a mezőgazdasági termelés iparosodásáról Horváth Károly, a répcelaki székhellyel működő Nagymező Termelőszövetkezet elnöke a legutóbbi megyei pártértekezleten elhangzott, gondolatokban gazdag felszólalásában a többi között arról beszélt, hogy a szövetkezeti gazdálkodás a vasi falvakban is az iparszerűvé válás, az iparszerű termelés kialakulásának szakaszába lépett. Hangoztatta: ez új problémákat vet fel, és a szövetkezeti vezetőkre igen komoly feladatokat ró. Vele beszélgettünk most a mezőgazdasági termelés iparosodásáról s arról, hogyan valósul ez meg termelőszövetkezetükben. Az alábbiakban közöljük kérdéseinkre adott válaszait. — Mit ért az alatt, hogy a mezőgazdasági termelés iparszerűvé kezd válni? — Semmiképpen sem azt, hogy a mezőgazdaság is ugyanazokat a cikkeket kezdi gyártani, mint az ipar. Tehát nem elsősorban a melléküzemági tevékenység valamiféle bővítéséről van szó, bár kétségtelen, hogy termelésünk iparszerűvé válása néha ezt is feltételezi. De én kimondottan a fő üzemág, a mezőgazdasági jellegű termelés, tehát a növénytermesztés és az állattenyésztés iparosodására gondolok. Ennek pedig olyan jellemzői vannak, mint a tömegtermelés, az egy egységre jutó költségek csökkentése, az élő munka csökkentése a gépekben, technikai eszközökben, mu■ trágyában megjelenő holt munka javára, a korszerű technológia alkalmazása, és így tovább. _ Milyen lehetőségeket nyított meg az iparosodás számára a termelőszövetkezetek egyesülése? — Némi lehetőséget már a kis szövetkezetek megalakítása is nyitott. Az igazi nagy lehetőségeket azonban a mi esetünkben is, másutt is csak a több falu határát egy termelőszövetkezetbe olvasztó egyesülés nyitotta meg. Amikor azt mondom, hogy nálunk is kialakult a megfelelő keret a termelés iparszerűvé válásához, ez alatt azt értem, hogy jelenleg 7400 hold összterületen gazdálkodunk, koncentrált irányító apparátussal, megfelelő szakembergárdával és gépekkel rendelkezünk, s kezdjük már kialakítani a koncentrált állattenyésztő telepeket. Ez azért igen fontos, mert meggyőződésem, hogy a jövőben csak a specializált, koncentrált termelést folytató, az egyedi gépek helyett gépsorokat, komplex gépesítést és ágazati vezetést kialakító gazdaságok lesznek képesek olcsóbb, jobb minőségű, nagyobb tömegű, tehát olyan áru előállítására, amellyel versenyképesek lehetünk mind a belföldi, mind a külföldi piacokon. És még valamit: csak azok a gazdaságok, amelyek biztonságos termelést folytatnak. — Mit tettek eddig , mit akarnak tenni a jövőben saj Mi tervneldlszövetkezettükben a mezőgazdasági termelés iparosítása érdekében? — Említettem, hogy a keretek már kialakultak. Ez többnyire más termelőszövetkezetekben is így van. Mi azonban ezen túl is igyekeztünk tenni néhány dolgot. S realizálható elképzeléseink is vannak. Megemlítem például, hogy minden évben mintegy 50 tanulót foglalkoztatunk gépszerelő, autószerelő, villamosgépész, esztergályos, géplakatos és hasonló szakmákban. Szövetkezetünk gépesítettsége a járásban a legjobb. Egy traktoregységre 70 hold termőterület jut, munkagépekből is jó az ellátottságunk, s kialakulóban vannak azok a gépsorok, amelyek a komplex gépesítést megoldják. A specializálódás érdekében csökentettük a termesztett növények számát: amíg korábban 10—12 féle növény termesztésével foglalkoztunk, addig az idei tervünkben már csak 5 féle szerepel. S míg például korábban 800 holdon egynyári szálastakarmányt termesztettünk körülbelül két és fél millió forint értékben, most ehelyett ugyanezen a területen kukoricát, lucernát és repcét termesztünk 5 millió forint értékben, tehát — igaz, a korábbinál valamivel nagyobb költséggel — ugyanazon a területen kétszeres értéket hozunk létre. A gabona, a kukorica és a repce termesztésének és betakarításának gépesítése teljesen megoldott. Az idén fél millió forintért egy NDK-ból importált gépsort vásárolunk, hogy pillangós takarmányainkat szenázsként, fóliában tartósíthassuk. Az állattenyésztés szakosítása és gépesítése gazdaságunkban gyakorlatilag befejeződött. Két állatfajjal — szarvasmarhával és sertéssel — kívánunk foglalkozni, a tenyésztés koncentrált telepeken folyik. A szarvasmarhánál ez azt jelenti, hogy több száz állatot helyeztünk el egy helyen, és nemcsak a takarmányozás, itatás, tojás, hanem például a trágyakihordás is gépesített. Hogy honnan vettük mindehhez a pénzt? Részben megtermeltük, részben pedig maximálisan kihasználtuk az állami támogatás törvényes lehetőségeit. Addig amíg a járás szövetkezetei egy hold termőterületre átlagosan 500 forint állami támogatást vettek igénybe, mi 1100 forintot. — Említette a termelés biztonságosságát. Ez a mezőgazdaságban az időjárástól való függetlenedést is jelent. Meg lehet-e ezt valónítani? — Úgy gondolom, hogy teljesen még egy jó ideig nem. De vallom, hogy például a fajták kiválasztásával, a gépesítéssel, a megfelelő agrotechnikával, elegendő műtrágyával (mi jelenleg 500 kilót használunk átlagosan holdanként), aztán például öntözéssel, amit mi a jelenlegi 800 hold helyett 1200 holdon akarunk végezni — igenis érezhetően lehet függetleníteni a mezőgazdasági termelést az időjárástól. L K. Horváth Károly, aki több mint 15 éve az elnök. A répcelakiak szakosított szarvasmarha-telepe. Fotó: Várdai Minden oké...? Történetünk igaz. Hősnőnk kívánságára nevét, lakhelyét, foglalkozását megváltoztattuk. Példájából okulhatnak azok a fiatal nők, akik életük egyetlen értelmének a külföldi partit tartják. Éva amerikai feleség lett. Ám, csodák csodájára, mindössze három hétig maradt az „ígéret földjén”. Utána ott hagyott csapot-papot, szeretett párját és visszarepült Magyarországra. ★ Minden oké! — mondta Éva az amerikai vámtisztnek, mikor az barátságosan üdvözölte Amerika földjén. Tele volt izgalommal, várakozással. — A repülőút is klasszul sikerült. Képzeld, — kuncog — az utasok sehogysem akarták elhinni, hogy a „vasfüggöny” mögül jöttem. Az volt a legmurisabb, hogy unatkozó milliomos csemetének néztek. Igaz, nem mentem toprongyban, az egyik klassz Váci utcai szalonban készítették az útikosztümömet. Hófehér kabát, hátul mélyen felsliccelve, ugyanolyan szoknya, állati elegáns voltam. Évával munkahelyén, egy vidéki IBUSZ- kirendeltségen beszélgettünk. Filigrán, sötétszőke, kedves sima alma arccal. Óriási világoskék klipszet visel, karkötője, masnija amerikainak tűnik. — Igen, kintről hoztam — bólint elégedetten.Huszonhárom éves, érettségizett, kitűnően beszél angolul, franciául, a gimnáziumban kiváló tanuló volt. Radnótiról annyit tud, hogy Abdán halt meg, még a süliből emlékszik rá. Illyés, Thomas Mann, Hemingway neve is ismerősen cseng, de műveiket nem ismeri. — Gárdonyi novelláit szeretem — mondja kissé szégyenkezve. Nem vagyok könyvbúvó, inkább nyelveket tanulok szabad időmben. Pergő szavú, gyors felfogású, ám nem az a kifejezett gondolkodó típus. Olyan embernek látszik, aki könynyen befogadja az ismereteket, feldolgozására, következtetések levonására azonban már nem vállalkozik, így az értékes gondolatok nehezen találnak el hozzá. Elképesztő, hogy ez a jóeszű, fiatal lány mennyire rabja a tárgyaknak. Nem az a baj, hogy imádja a szép cuccokat és a beatzenét, hanem az, hogy csak akkor fényesedik ki a szeme és jön tűzbe, amikor egy ruháról vagy szép csizmáról van szó. — Szeretted a fiatalembert, akivel összeházasodtál? — kérdem. Felhúzott szemöldökkel, büszkén és kissé ironikusan válaszol: — Nem vagyok szerelmes természet, hidegen hagynak az ilyen dolgok. Stewardess akartam lenni. Nem vettek fel — gondoltam hozzámegyek, kint aztán utazhatok kedvemre. Az öreglány — az angol tanárnőm — mondta: jó lenne, ha leveleznél egy angollal. Így ismerkedtünk össze, ő akkor még az NSZK-ban teljesített katonai szolgálatot. Elküldtem a fényképemet, megtetszettem neki, javasolta: kössünk házasságot. — Milyen témákról leveleztetek? — Írt a beat-klubokról, a divatról, hogy érzi maga, meg mit tudom én. — És ez elég mély ismeretség egy házasságkötéshez? Vállát vonja és folytatja. — Meghívott látogatóba az NSZK-ba, de nem engedtek ki. Ha akkor kimehetek, talán jobban megismerem, és nem történik meg ez a ronda ügy. — Na, na, talán mégsem más tehet róla, hogy elájultál a megtiszteltetéstől, mert egy ismeretlen amerikai fiatalember megkérte a kezed? Megjegyzésem válasz nélkül maradt. — Én nem mehettem, tehát ő jött. Hozott mindjárt két gyűrűt is. Megegyeztünk: házasságot kötünk. Különben nem néz ki rosszul. Gondolhatod, 180 centi, ejtőernyős volt a hadseregnél, válla is van... — Szerelem nélkül elmenni egy idegen férfival, akiről jóformán semmit sem tudsz, hogy volt hozzá merszed? Attól sem féltél, hogy honvágyad lesz? — Ugyan — néz rám fölényesen. — Nekem mindegy, csak utazhassam. Megkaptam a kivándorló útlevelet. Annyi eszem persze volt, hogy a magyar állampolgárságról nem mondtam le. Férjem taxival várt a repülőtéren. Bemutatott szüleinek. Csendes, szótlan emberek és bizony szegények. Aztán elkocogtunk a külvárosba. Elhanyagolt épülethez vezetett, azt mondta: — itt fogunk lakni. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. Jóformán még meg sem érkeztem és máris lelécelhetnékem támadt. Rövidesen kiderült, hogy nem alaptalanul. Amikor az újdonsült asszony az előre elküldött 15 ezer forint értékű kelengyéje után érdeklődött, férje angyali nyugalommal közölte: a ruhaneműket eladta. Éva, — cuccról lévén szó — magyaros temperamentummal követelte az elpasszolt holmikat. Hitvese erre — amerikai módra — jó alaposan elverte rajta az utazás porát. Mit tehetett egyebet, felkereste újdonsült rokonait, akik tapintatosan elmondták: férje züllött fráter, nem valószínű, hogy valaha is rendes ember lesz belőle. Menjen szépen haza — ajánlották jóindulatúan, így aztán szégyen a futás, de hasznos. Alig várta, hogy ismét magyar földet érezzen a talpa alatt. — No és mi a véleményed most a férjhezmenésről? — Nagyon megnézem én azt a férfit, nehogy csak a pénzemért vegyen el. — Mit tanácsolsz azoknak a lányoknak, akik külföldi férjhezmenetelről álmodnak és így kívánják megalapozni szerencséjüket? Kicsit töpreng, majd így válaszol: — Ne higgyenek senkinek. Messziről jött ember azt mond, amit akar. És még egy: Nyugat varázsa nem mindenkit boldogít. — Mi lesz most a kielégítetlen utazási vágyaiddal? — Miért lenne kielégítetlen? — kérdi csodálkozva. Mióta hazajöttem, voltam Jugoszláviában, Romániában. — No és az Isteni Nyugat — kérdezem? — Hát, oda egyelőre nem kívánkozom. Majd évek múlva talán ... Aniti,azt mond', jóízű derű villan fel tekintetében, és hangja huncutkásan cseng: — Engem tuti, hogy kiengednek majd, hiszen én szabályszerűen visszaszöktem Magyarországra. Horváth Erika 1971. február 8. kedd Egy liter pálinkát küldött valaki ajándékul a minap az egyik ismert közéleti tisztségviselőnek Szombathelyen. Az illető funkcionárius azonban visszautasította az ajándékot. A lelkiismerete ugyanis azt diktálta neki, hogy ezt az ajándékot semmiképpen sem fogadhatja el. De miért? Hiszen egy liter pálinka vagy azonos értékű más ajándék lehet a tisztelet és a barátság jele, lehet emberi figyelmesség is. Barátok és ismerősök között az ilyen ajándékot nem illik visszautasítani. Csakhogy ebben az esetben az ajándékosni szándékosé sem barátja, sem közelebbi ismerőse nem volt annak, akit meg akart ajándékozni. Másról volt ezé. Az illető, aki most ajándékkal akart „kedveskedni”, pár héttel ezelőtt panasszal fordult az említett tisztségviselőhöz. Akkor találkoztak az életben először. Ennek ellenére az illető funkcionárius türelmesen meghallgatta, panaszát kivizsgáltatta, majd — miután kiderült, hogy a panaszosnak igaza van — a sérelmet orvosoltatta. Ezért került tehát most sor az ajándékozásra — mintegy honoráriumképpen. ezért nem fogadhatta el az „ajándékot" a megajándkozot... Ezzel a eset leírását talán be is lehetne fejezni. De van a történetnek általános tanulsága is. A közszolgálati alkalmazottak, tisztségviselők ugyanis elég gyakran kerülhetnek hasonló helyzetbe. Nem mondom, hogy minden esetben hátsó gondolat húzódik meg az ilyen jellegű ajándékozási szándékok mögött, de egy biztos: aki ilyen ajándékot elfogad, az többé már nem védekezhet a vád ellen, hogy az ajándékért tette, amit tett. Jó negyedszázaddal ezelőtt természetesnek tűnt hazánkban, hogy azokat a szolgálatokat, amelyeket a tisztségviselők tesznek az állampolgároknak, külön is honorálni kell. A szocialista rendszerben azonban ez nem természetes. Ellenkezőleg: mindkét fél számára megalázó. Hogy az ilyen gyakorlat mégis tovább él, az azzal függhet össze, hogy akadnak még nálunk tisztségviselők, akiknek „nincs szívük" visszautasítani az ilyen „ajándékokat”. S az ilyenek akkor is sokat ártanak az ügynek, ha kevesen vannak. Ezért, ha jogilag nem is lehet mindig elítélni őket — erkölcsileg mindenképpen elítélendők! (D /De pedagógiai érzék híján! Panaszkodnak a leendő autóvezetők, hogy az MHSZ kötelékében levő oktatóik egyike-másika néha megengedhetetlen modorral próbálja elsajátíttatni a vezetés nem éppen könnyű tudoományát. Ingerülten szólnak a volán mögött ülő kezdőre, akinek egyszerre kell ügyelnie az útra, a jelzőtáblákra és az oktatói utasításokra. Aki már átesett a gépkocsivezetői tanfolyamon — és a vezetést az A betűtől kezdte — megértéssel néz a nemegyszer izzadó és érthetően ügyetlenkedő kezdőre. Nyilvánvalóan így ügyetlenkedett a mai — önmagáról megfeledkező oktatók egyike-másika is, akik nem a legszerencsésebb pedagógiai módszert választják. Pedig, mint oktatóknak kétszeresen kellene tudniuk menynyi türelem, megértés és elővigyázatosság kell választott szakmájukhoz. A tanulóval való ok nélküli kiabálás először is azért nem vezet kellő eredményre, mert ha a kormány mögött ülő, szorongó embernek félnie is kell, méginkább nem tud visszakapcsolni, méginkább hibát vét. Különben sem tesz szívességet az oktató, ha jó modorral igyekszik tanítani — a többség így tesz — mert azért tisztességes honoráriumot kap. Az önérzetében megsértett tanulónak jogában áll kikérnie a reá hulló gorombaságokat, s a felesleges szekálást. És jogában áll akár kiszállnia is a kocsiból azzal, hogy nem köteles tűrni a legorombítást. Elvégre azért fizetett, hogy tanítsák és nem azért, hogy gorombáskodjanak vele. Az MHSZ az elmúlt években sok jó autóvezetőt képezett és szívesen járnak tanfolyamaira a leendő autósok. Nagy hiba lenne, ha népszerűségét rontaná néhány kevés pedagógiai érzékű oktató... —— VAS NÉPE.