Vas Népe, 1971. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
ff Őszi barangolás a Hegyháton Szálláshelyről megugrattak Karátföldig szalajtottak Telekesen befogadtak... — Mire értsem ezt a mondókot, kedves bátyám? Az öregember, akitől Gersekaráton tudakozódtam, hunyorgó szemmel nézett rám. Először azt hittem, nem érti a kérdést, aztán megszólalt: — Kitől hallotta? — Egy embertől Telekenen. — Gondolhattam volna — törölt el keze fejével egy mosolyfélét bajusza alól, de ettől nem jutottam közelebb a mondóka megfejtéséhez. Később kiderült, hogy ő is most hallja ezt először. Vagy nem emlékszik rá? Nyolcvannégy éves. Sok minden történt, amióta é. — Mire emlékszik pontosan? Zsebéből pipát húz elő. Rátöm, s amikor már jól füstöl, elmondja, hogy 18- ban, amikor jöttek haza az olasz frontról, Zágrábban sokat kellett rostokolni, hát elindult gyalog. — Hány napig tartott az út? — Egyhelyt megaludtam, s másnap estére már haza is értem. — Jó volt hazajönni? Mosolyog. — Azóta se mozdult el innen? — Hát úgy Vasváron, Egerszegen jártam, főleg vásárokra, meg ügyekben. — Milyen ügyekben? Oldalra billenti a fejét. Erre sem emlékszik. — De a földosztásra csak emlékszik? — Hogyne.... Hogyne... — Aztán kis csend után. — Nekem nem adtak... — Biztos magának sok volt. — Nem olyan sok... De aztán bevittük mi is a tszbe... — Szívesen vitték? Megintcsak oldalra billenti a fejét, majd azt mondja: — Most már úgysem tudnék vele mit kezdeni. A gyerekek elmentek. — És jól vannak? — Jól. — Maga is? — Csak úgy öregesen. Segélyt kapok, de a gyerekek is küldözgetnek akár egy kis pénzt... — Falu dolgába engedik-e szólni? — Elmondtam én már, amit kellett... Most már csak azt várom, hogy felettem mondjanak valamit. — És bátya. Hiszen szép az élet — próbálom vigasztalni, de csak rázza a fejét, majd hunyorogva, búcsúzófélében azt mondja még: — A húszéveseknek szép... Aztán kezet nyújt, mert azért még neki is akad dolga. Egyik húszéves- vagy egy-két évvel több? — a tanácsházán dolgozik. De nemcsak úgy, mint adminisztrátor, hanem mint KISZ- titkár, akinek beleszólása van a falu dolgába. — Mit csinálnak a fiatalok? — Kongresszusra készülődünk. — És ebből is meg tudnak élni? A kislány zavarba jön. De talpraesett teremtés, s máris kivágja magát. Aztán engem hoz zavarba, mert nemcsak gépelni tud, hanem diktálni is. Csak győztem jegyezni. Még jó, hogy közben előkerül a tanácstitkár, majd az elnök, akik nagyjából az én tempóm szerint lépegetnek. A Telekesen felszedett mondókámmal kezdeném itt is, de a titkár izgalmasabb Mutatnivalót kínál. Eltűnt, volt (nincs) uradalmi majorok, puszták. Úgy mint: Szálláshely, ahol tíz évvel ezelőtt még harmic család élt. Gizella-majorban öt, Hárspusztán egy, Petőfamajorban négy, Kistelekesen nyolc, Pálpusztán öt. No ez utóbbiban még egy család lakik. A többi pusztának, majornak nyoma sincs. Helyükön traktor szánt, búzakalász ring, vagy kukorica zöldeitel kétszervalahány embert ölébe emelte a civilizáció, befogadta az egyre korszerűbb falu. A falu, ahol nemcsak villany van, hanem vízvezeték, óvoda, iskola, körzeti orvos és autóbusz-közlekedés. És rövidesen lesz gázpalack-cseretelep is. Ezt csak azért hangsúlyozom, mert gázcsere most is van, mivel majd minden harmadik házban gáztűzhelyen főznek, s így kell a telep is. Persze sok minden más is kell. Kellene. Mert tulajdonképpen három faluról van szó itt a faluközpontban Gersekaráton, ahol beszélgetünk. Jó ivóvíz (törpevízmű) még csak itt van. A társközségeknek — Telekesnek, Sárfimizdónak — is jó lenne. De hogyan és mikor? Telekesnek minél hamarabb. Az viszont meggondolandó, hogy Sárfimizdóig is elfektessék-e a milliós beruházásokat igénylő csöveket A falu — mely most 256 lelket számlál — elöregedett. Már nem is igen tud fiatalodni. Jövőre 12 gyerek lesz csupán az alsó négy osztályban. Köztük is kettő az elsős(!) Nehéz kimondani, de ide már a házépítési engedély kiadása is meggondolandó. Ha marad itt még fiatal és igénye van a civilizáltabb életkörülményekre, annak az útja — mint a pusztákon, majorokban lakóké volt — a központi faluba vezet. Telekes fiatal és fiatalodni kész. De téesze, közös gazdasága — ahogy mondják — öregszik. Az lenne jó, ha a gerjekaráti és a telekesi tsz egyesülne. De hát nem erőszak a disznótor. Majd ennek is eljön az ideje. Egyelőre az a helyzet, hogy a telekesi tsz pénzügyileg jobban áll, mint a gerjekaráti. Ez utóbbi viszont túl van azokon a nagy beruházásokon, gépi és más eszközfejlesztéseken, amire Telekesen is sor kerül , ha majd bírják. Együttesen könnyebben menne. De hát ehhez meg a gersekaráti tsz-gazdáknak is lenne néhány szavuk. Hagyni kell a körtét, — ahogy errefelé mondják — ha megérik, úgyis lehull. I buszjáratot viszont szóvá kell tenni. Az a busz, amelyik például reggel hét óra pár perckor indul Körmendről, és Sárfimizdóról behozza a felsős gyerekeket a körzeti iskolába, nem megy át az öt kilométerre lévő Telekesre. Inkább Gersekaráton áll félkilencig (!) A telekesiek, ha Körmendre akarnak menni — vagy akárcsak át Gersekarátra, tanácsra, orvosi rendelőbe, stb. — hajnali négy órakor ülhetnek autóbuszra, mert nekik délelőtt csak ez az egy van. A tanács vezetői ez ügyben már a VOLÁN vezetőinél is jártak személyesen, ahol ígéretet kaptak ügyük orvoslására, azonban a kérdéses busz ma sem mozdul Gersekaráton a templom mellől. A telekesi mamák meg ölükben, esetleg babakocsin tolva hozzák át öt kilométerről gyermekeiket a rendelőbe(!) Az is cifra dolog — amiben szerintem már a helyi vezetés is ludas — hogy építettek Telekesen két pedagógusházat, ami amúgy örvendetes, csak éppen komfort nélkül És ez már nemcsak bosszantó — mert most utólag újabb költségen korszerűsíteni kell — hanem nevetséges is, olyan környezetben, ahol az új falusi házak egytől egyig komforttal épülnek. Szóval van még itt mit tenni gondolkodásban, emberi magatartásiban is. De ahogy előbújt az „isten háta mögül" ez a néhány falu itt a Hegyhát csücskében, az bizony szívetderítő városon, vagy akár nagy, rendezett községben élő ember számára áld soha nem próbálta a tanyát, a majort, nem újságorvos, iskola és közlekedési eszköz közelében élni, mert neki mindez természetes. De itt igencsak tudják az értékét. A végén— mert azért csak nem nyugodtam — rájöttem a mondóka mondandójára is. Eredete — patinás régies hangzása, hangulata ellenére — oly fiatal, mint a tojásból bújt tegnapi kismadár. Egy Szálláshelyről — a volt majorból — Telekesre települt ember kurjantotta így el magát a kocsmában víg kedvében, a sötét múlttól való szabadulásának örömében. Dávid József tt aktéra- 1 Vasárnap Oktatás 74 egyetemen, főiskolán Nyolcvanezer diák a felsőoktatásban Pénteken megkezdődött a tanítás a kertészeti egyetemen, ugyanezen a napon gyülekeztek tanévnyitóra az állatorvostudományi egyetem diákjai is. Ezzel befejeződött az az eseménysorozat, amelynek során megnyitotta kapuját hazánk 71 felsőoktatási intézménye. Tizennyolc egyetemünk, ugyanennyi főiskolánk és 38 egyéb feloktatási intézményünk nappali, esti és levelező tagozatain együttvéve ismét több mint nyolcvanezer diák fogott munkához közel tízezer oktató irányításával. A különböző tagozatokon huszonötezernél is több első évfolyamos hallgató kezdte meg tanulmányait, az utolsó évesek száma pedig megközelíti a tizennyolcezret. Szőke Sándor, az MTI művelődéspolitikai hírmagyarázója írja: Dinamikus változás jellemzi a magyar felsőoktatást is, s a folyamatos fejlődés természetszerűen kihat a jelenlegi tanév munkájára. A felsőoktatás szerkezete sajátosan tükrözi az ország gazdasági-társadalmi viszonyait A felszabadulás előtt mindössze 16 felsőoktatási intézményünkben alig több, mint 11 ezer hallgató tanult, kizárólag nappali tagozaton. Csupán 1052 volt a mérnökhallgató, s jellemző, hogy az összlétszámnak több mint 40 százalékát az állam, és jogtudományi karok 4671 diákja jelentette. A hittudományi karokon például jóval több diák tanult, mint a műszaki egyetem mérnöki szakjain. Az ország társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődésével együtt haladt a magyar felsőoktatás, s a legjelentősebb fejlődési szakaszt az 1961-ben megszületett oktatási törvény nyomán kibontakozott reform jelzi. A reform keretében már eddig is számos eredmény született: a társadalmi, gazdasági igények elemzése alapján sikerült pontosabban megfogalmazni a felsőfokú szakember szükségletét. A tananyagok és az oktatási módszerek korszerűsítésében is előrehaladás tapasztalható, egymás után születnek az új tantervek, javult a felsőoktatási intézmények gyakorlati élettel való kapcsolata is. Az elmúlt évtizedben a felsőoktatási intézményhálózat feladatai jelentős mértékben differenciálódtak az egyes intézmények fokozatai, típusai , az oktatás időtartama, az egyes intézmények funkciója, egymásra épülésének rendje szerint. A folyamatos fejlődés ellenére megállapítható, hogy a 74 felsőoktatási intézmény az ország területi méreteihez, a lakosság lélekszámához viszonyítva — más, hasonló országokkal egybevetve is — rendkívül széttagolt, az egyes intézmények nagyságrendje és hallgatói létszáma nagymértékben eltérő. Az intézmények koncentrálása érdekében az utóbbi öt évben jelentős az előrehaladás — az önálló intézmények száma 92-ről 74-re csökkent —, ez azonban még nem tekinthető befejezett folyamatnak. A szakemberek különösen megfontolandónak tartják az azonos vagy rokonképzést végző intézmények egyesítésének , integrációjának megvalósítását, ami a gazdaságosabb munka mellett jobban előmozdítaná a intézmények egységes irányítását is. Évek óta napirenden szerepelel az egyetemi felvételi rendszer továbbfejlesztésének kérdése. Az alsó- és középfokú oktatási intézmények rendkívül heterogének, az oktatás színvonala erősen különböző. Az egyetemi számítóközpont feldolgozása szerint egyes középiskolák diákjainak 80 százaléka teljesen eredménytelenül felvételezik, más iskolák tanulóinak pedig 90 százaléka megfelel Az egyetemi felvételekel kapcsolatban régen napirenden szereplő kérdés a középiskolások túlterhelése is. A túlterhelés nem igen teszi lehetővé, hogy a valóban tehetséges gyerekek valamelyik szaktárgyban már a középiskolában jobban elmélyedjenek, minden tantárgyat azonos intezitással kell tanulniok. A középiskolákban tapasztalható felesleges terhelés legjobban a munkásparaszt gyerekeket sújtja. Általános vélemény, hogy a középiskolai anyag túlzott mennyisége akadályozza a jártasságok és készségek kialakítását, az ismeretek gyakorlati alkalmazásában való elmélyedést is. A felvételre jelentkezők ezért gyakran csak gépiesen megőrzött ismereteket tudnak felidézni emlékezetükben. Változatlan gond, hogy a továbbtanulásra jelentkező diákokat egy hónapon belül, két, igen megterhelő vizsgának vetik alá: az érettséginek és az egyetemi felvételi vizsgának. Ennek megoldását a szakemberek nem az érettségi eltörlésében, hanem a két vizsga közelítésében keresik. Felvetődött az a gondolat is, hogy az országosan szervezett egységes érettségi vizsga eredménye helyettesíthetné az egyetemi-főiskolai írásbeli felvételi vizsgáját Ismeretes, hogy a jelentkezők körén belül a fizikai dolgozók felvételre pályázó gyermekeinek aránya — s különösen a parasztfiataloké — általában kedvezőtlen. Ez részben a családi légkör hátrányaiból, a kedvezőtlenebb anyagi helyzetből adódik. De szerepe van ebben annak a régi hagyományos gondolkodásmódnak is, amely a gyermekek mielőbbi anyagi hozzájárulását igényli a család „pénztárcájához”. Ezek a jelenségek együttvéve végül is odavezetnek, hogy egyes felsőoktatási intézményekben nincs mód a legrátermettebb fiatalok közti válogatásra, más intézmények felvételi vizsgáin azok is „kihullnak” akiknél gyengébbeket a kényszerhelyzetben számos helyen felvesznek. Éppen ezért rendkívüli jelentősek azok a kutatások, amelyek vizsgálják: a felkészültség mellett miként lehet a képesség, a rátermettség, és a magatartás fejlettségét is objektíven számításba venni az egyetemifőiskolai felvételi vizsgákon. A Szabadság-híd születésnapja ~";* ■ *-óoo.; new jíwwíoi A múlt század kilencvenes éveinek elején Budapesten nagyszabású városrendezési terv készült, akkor jelölték ki a pesti Vámház és a budai Gellért tér között felépítendő dunai híd helyét. Addig csak három híd ívelte át a folyót: az 1849-ben felavatott Lánchíd (az angol Clark fivérek alkotása), az 1875-ben elkészült Margit-híd (a párizsi Gouin cég építette) és az egy évvel ezután befejezett déli összekötő Vasúti-híd (Feketeházy János főmérnök tervezte, Cail és társa párizsi cég építette). A Vámház téri híd — később Ferenc József hídnak nevezték el — építése 1894- ben kezdődött és jó két év múltán fejeződött be. A tervezésre kiírt pályázaton — mint húsz évvel korábban — ismét Feketeházy János elképzelését fogadták el. A megvalósításban Czekélius Aurél és Nagy Virgil építészek működtek közre. Ez a híd volt az első, amely teljesen a hazai tudomány és munka együttműködésével jött létre. Az akkori tudományos írások különös jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy míg korábban a látványos városi hidakon a hegesztett vasszerkezetet a tervezők igyekeztek elrejteni különböző fém és kőburkolatok alá, az új híd büszkén viselte vashíd jellegét. A híd ívei és a kapuzatok formáiban egységbe ötvöződött a konstrukció és az esztétikum. Az új híd 365 méter hosszú lett. 20 méter 10 centi széles és 6102 tonna vasat foglalt magába. A főtartók mindkét végén 600—600 tonna nyersvasat helyeztek el. Ez, mint a mérleg két serpenyője, egyensúlyban tartja az építményt. Akkoriban még a gyalogos átkelők is vámot fizettek minden hídon. A megnyitás idején jelent meg egy képeslapban az aktuális vicc: — Egy krajcár , vám — állták útját az egyik sétálónak. — Micsoda, én fizessek vámot? Nem vagyok ökör! — tiltakozott. — Ha az úr ökör volna — mondta tisztelettudóan a vámos — akkor többet fizetne. A hidat fél évszázad múltán, a második világháborúban, tüzérségi lövedékek erősen megrongálták — 28 helyen érte találat — később 1945. január 17-én a Pestről kiszorított náci seregek utóvédei a mintegy 140 méteres középső részt felrobbantották. A főváros felszabadulása után a szovjet hadsereg műszaki alakulatai, magyar munkások segítségével, huszonöt nap alatt uszályokra és faoszlopokra épített átkelőhelyet ácsoltak a híd helyén. Tíz hónapig állt ez az ideiglenes híd, majd a Kossuth-hidat követően a Szabadság-híd újjáépítése volt a felszabadulás után a magyar hídépítők második legnagyobb vállalkozása. Bizonyos átalakításokat, korszerűsítéseket hajtottak végre rajta, de az eredeti formáját megőrizték. Az a több tízezer ember, aki naponta átkel rajta, talán nem is gondol rá, hogy a hídnak is van születésnapja. Pedig van: a Szabadságlad 75 éves. V. F. A 75 éves budapesti Szabadság-híd. VAS NÉPE.