Vas Népe, 1972. június (17. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-23 / 146. szám
(Folytatás a 2. oldalról) foglalkoznak a szarvasmarhatartás feltételeit javító intézkedések kidolgozásával. A pénzügyminiszter részletesen elemezte vállalataink és szövetkezeteink teendőit, majd expozéját így folytatta: az állami intézmények és a tanácsok számára most az a legfőbb igazodási pont, hogy tevékenységüket az ötéves népgazdasági terv alapján folytassák, mindennapi gazdálkodásukat pedig saját bevételeik vagy a költségvetési támogatásuk keretei között tartsák. Péter János külügyminiszter felszólalásában hangsúlyozta: ez év májusa a nemzetközi élet alakulásának rendkívül emlékezetes hónapja marad. Ennek a májusnak a sűrített eseményeit, amelyek természetesen évtizedek erőfeszítéseinek az eredményei, az érti helyesen, aki mögöttük látja Hirosima és Nagaszaki atomfüstfelhőit és a termonukleáris háború esélyének szörnyű kataklizmáit. A legutóbbi személyes találkozók, kompromisszumok s ezzel együtt vietnami felfokozott katonai cselekmények csak így érthetők teljes összefüggésben. Az utóbbi időben ritkán beszélünk s a nemzetközi irodalom is ritkán ír arról, hogy változatlanul a termonukleáris háború veszélye alatt élünk. Annak, hogy mostanában erről kevesebbet beszélünk, mintkorábban, objektív oka van. A legutóbbi két évtized alatt a Szovjetunió úgy vált termonukleáris nagyhatalommá — a Szovjetunió népeinek nagy anyagi és szellemi áldozatai következtében —, hogy nem képzelhető el ma már olyan másik atomhatalom, amelyik az elrettentő megtorlás kockázata nélkül bárhol támadásra vállalkozhatna. A magyar—szovjet kapcsolatokban ennek a ténynek is szerepe van. Bennünket a Szovjetunióhoz a barátság nagyon sokrétű szálai fűznek. Benne látjuk az új emberi társadalom, a szocialista világ, az emberségesen emberi világ felvirágzásának gyökerét, az emberiség megszabadítását a modern barbárságtól, a fasizmustól, a gázkamra-civilizációtól, a gyarmati sorból feltörő népek védelmezőjét a gyarmatosítók ellen. Magyarország létének megmentőjét a ma-Kérem a Tisztelt Országgyűlést, hogy ezekkel a gondolatokkal kiegészítve fogadja el az 1971. évi állami költségvetés végrehajtásáról szóló jelentést, és hagyja jóvá a beterjesztett törvényjavaslatot. Faluvégi Lajos pénzügyminiszter beszéde után Ováh István, a terv- és költségvetési bizottság előadója emelkedett szólásra, majd megkezdődtek a felszólalások. Ebédszünet után Apró Antal elnöklésével folytatta tanácskozását az országgyűlés. Péter János külügyminiszter volt a következő felszólalósodik világháború kataklizmáiból és az arra virradt zűrzavarból. Mindezek felett a Szovjetunió nemzetközi szerepét abban is fel kell ismernünk, hogy a termonukleáris háborús veszély elhárításának legfőbb tényezője. Ezért mi nemcsak a Szovjetunióhoz való viszonyulásunkban tekintjük ezt a tényt lényeges motívumnak, hanem harmadik országok hozzánk való viszonyánál is figyelembe vesszük az ilyen országnak a Szovjetunióhoz való viszonyát. Ilyen összefüggésben értékeljük a legújabb szovjet— amerikai tárgyalásokat is. Figyelembe véve a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatainak — kedvező és kedvezőtlen értelemben egyaránt — jelentős hatását a nemzetközi élet egész területén, a moszkvai találkozás kedvező hatásait is várhatjuk a mai nemzetközi élet sok területén. Természetesen nem szabad illúziók áldozataivá lennünk, miként a Központi Bizottság múlt heti ülésének állásfoglalása figyelmeztetett bennünket az illúziók veszélyére. Így tekintünk a moszkvai szovjet—amerikai tárgyalások várható következményeire a vietnami háborúval kapcsolatban is, mert annak hatásai ebben a vonatkozásban is megmutatkoznak. Mind a Vietnami Demokratiikus Köztársaság, mind a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front és a Délvietnami Köztársaság ideiglenes forradalmi kormánya megtette azokat a javaslatokat, amelyek alapján az Egyesült Államok tisztességes körülmények között, katonai tekintetben kivonulhat a háborús területekről. Az Egyesült Államok vietnami háborúja a világtörténelem leggaládább háborúja. Ha nem lenne mindez oly tragikus, ha nem okozná ezrek, tízezrek és százezrek véres tragédiáját, akkor azt kellene mondani, hogy az Egyesült Államok gúnyt űz az emberiség történetével. Azt lehet azonban — talán nem alaptalanul — remélni, hogy az Egyesült Államok legújabb tárgyalásai és más nemzetközi érintkezései során minden eddiginél jobban felismerte, vagy felismeri: milyen javaslatokat kell tennie a fegyveres harcok megszüntetése, a politikai rendezés érdekében, amelyek elfogadhatóak lehetnek a vietnami felek számára; és azt is, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság és a Délvietnami Nemzeti Felszabadítási Front minden mérvadó szempontot figyelembe vett a megoldásra irányuló javaslatai megfogalmazásánál. A vietnami háború színterétől távol van Közel-Kelet, de a történelmi összefüggésekben a vietnami háborúval sok szállal fűződik a közel-keleti válság. E válság megoldása sürgető ügye a mai nemzetközi életnek. A magyar kormány magatartása ezekben a kérdésekben a térség államainak és a nemzetközi biztonságnak az érdekeit kívánja szolgálni. Sokféle formában voltunk és vagyunk kapcsolatban ezekkel az országokkal. Mi keressük tárgyalások, együttműködések és személyes találkozások útját — a nagy nemzetközi összefüggések figyelembe vételével — a legmegfelelőbb s a palesztinai nép jogait is érvényesítő megoldást. A jelenlegi nemzetközi viszonyok között az európai kérdések értek meg leginkább a megoldásra. Az egész világra kiterjedő osztályharc eredménye az, hogy ez év májusában sűrűn egymásba fonódottan jöttek létre megállapodások és szerződések: a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság, Lengyelország és a Német Szövetségi Köztársaság, Nyugat-Berlinre nézve a négy nagyhatalom, a közlekedésre nézve a Német Szövetségi Köztársaság, Nyugat-Berlin szenátusa és a Német Demokratikus Köztársaság, valamint az európai ügyeket is érintő, a fegyverkezési versenyt korlátozó egyezmény a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Külügyminiszterünk a továbbiakban így folytatta: a mi külpolitikánk további lépéseinek tekintetében kormányunk két kérdést vizsgál. Egyrészt a Német Szövetségi Köztársasággal a diplomáciai kapcsolatok felvételének, másrészt az európai biztonsági konferencia előkészítésének a kérdését. A Német Szövetségi Köztársasággal kapcsolataink jók. Úgy gondolom, hogy tulajdonképpen egyikőnk sem hiányolja valamilyen nagy mértékben a diplomáciai kapcsolatokat. Mi 1966 végén, azon a válaszúton voltunk, hogy vajon előbb felvegyük-e a diplomáciai kapcsolatokat és ezek alapján rendezzük a közöttünk levő problémákat, vagy pedig előbb rendezzük a nyitott kérdéseket — vagyonjogi kérdéseket, stb. — és azután vegyük fel a diplomáciai kapcsolatokat. Befejezésül ezeket mondotta Péter János: Nem ok nélkül érkeztem ebben a külpolitikai beszámolóban a világtörténelmi távlatoktól, a nagy óceánoktól ide vissza, a Duna, Tisza, Dráva, Száva, Olt, Poprád, Lajta környékére. Az egymás mellett élő országok egymást érintő kérdéseik rendezésével tudják segíteni az országok és a népek szélesebb körű együttműködését, egymás javára. Az országgyűlés délutáni ülésén még számos felszólalás hangzott el. Rujsz Lászlóné (Vas m. 2. vk.) a Szombathelyi Cipőgyár osztályvezetője a munka szervezettségének növelését, illetve hatékonyságának emelését elemezve rámutatott: az egyik legnagyobb gond a termelés folyamatosságának biztosítása. Ezzel szoros összefüggésben szólt a ruházati iparban, illetve a cipőiparban — e két rendkívül divatérzékeny területen — jelentkező anyagimportnehézségekről. A társadalmi tulajdon védelmével kapcsolatban rámutatott: a társadalmi tulajdon elleni vétségek — sőt gyakran bűncselekmények — megelőzésében legtöbbet a környezet tehetne. Sajnos, az emberek gyakran szemet hánynak a látottak fölött, s így a közösség ráható, visszatartó ereje elmarad. A közömbösség nem fér össze a szocialista ember magatartásával. A felszólaló képviselők a törvényjavaslatot elfogadták. Végül dr. Beresztóczy Miklós az országgyűlés csütörtöki ülését berekesztette. A képviselők pénteken délelőtt 10 órakor az 1971-es állami költségvetés végrehajtásának megvitatásával folytatják munkájukat. Péter János felszólalása ! Tanácskozik az országgyűlés 1972. június 33. Péntek VAS NÉPE Csak a hatóságok? Jelentésben olvastam, s magam is tapasztaltam, hogy az utóbbi időben valahogy „divatba jött” Szombathelyen az úgynevezett nyilvános berendezések (szemétgyűjtők, nyilvános telefonok, közterületeken és parkokban elhelyezett padok, valamint hasonló rendeltetésű tárgyak és eszközök) rongálása. Közbevetőleg: ilyenkor, idegenforgalmi szezonban szívesen írjuk az ilyesmit vendégeink, a más városokból és településekről ide látogatók számlájára. Pedig nincs igazunk. Kétségtelen ugyan, hogy ezekbe a rongálásokba az idegenforgalom révén hozzánk érkező kül- és belföldi turisták is „besegítenek” — de, ha őszinték akarunk lenni, el kell ismernünk, hogy ezen, épületesnek egyáltalán nem nevezhető cselekedeteket zömmel magukról megfeledkezett szombathelyiek követik el. Az a tényeken semmit nem változtat, hogy mindezt — főleg a felnőttek — többnyire nem józan állapotban teszik. A tények, sajnos — tények. Nem vigasztalhat bennünket az sem, hogy a rongálásokat, a vandalizmust az emberek általában elítélik. Ez az elítélés ugyanis többnyire passzív állásfoglalás csupán, aktív fellépéssel igen ritkán párosul. Az a józan többség, amely elítéli ezeket a cselekedeteket, az esetek túlnyomó részében még óvakodik attól, hogy valamit tegyen is a magukról megfeledkezettek, a rongások megfékezéséért. Azt, hogy történjen valami az ügyben, mindenki a hatóságokra várja. Némelyek meg is fogalmazzák: „Rendőrségünk is van, bíróságunk is van, tanácsi szerveink is vannak — az ilyesmi azokra tartozik, nekik kellene rendet teremteniük.” Nem vitatom, hatósági szerveink is többet tehetnének a vandálok megfékezéséért. Tény, hogy nekik is nagyobb szigorral kellene eljárniok az ilyen ügyben. Az is bizonyos azonban, hogy a rongások ellen nemcsak a hatóságoknak kellene fellépniük. Mert igaz ugyan, hogy nekik ez hivatali kötelességük — mindenki másnak viszont erkölcsi kötelessége, hogy ne tűrje az ilyesmit. Nekem is, neked is — azoknak is, akik ma még csak megbotránkoznak, ha vandalizmust tapasztalnak. (L) Vigyázzanak a fákra! Nem parancs, csupán jóindulatú tanács ez a vasváriak és a kámiak számára. Tanácsnak azonban mindenki éppen indokolt, mert a látvány, amire Alsóújlak határában felfigyeltünk, arra figyelmeztet, hogy jövőre kevés lesz a hársfavirág azon a határrészen. A kíméletlen gyógynövénygyűjtésnek is szélsőséges példája, amit ott tapasztaltunk. A hársfák alatt halomban áll a száradó vagy az imént letördelt gally, jeléül annak, hogy az itt gyűjtögetőknek a szaktudásuk, de a szívük is kevés ahhoz, amit kiegészítő foglalkozásként űznek. Pedig semmit sem könnyebb megérteni, mint azt, hogy jövőre ezek a fák kevesebb virágot hoznak. Arról nem is beszélve, hogy a sáskajárásnak tűnő vandál pusztítás eredményeként elszaporodnak a fák kártevői, s a lecsökkent életerejű fák el is pusztulhatnak. De ha ez nem következnék be, milyen bizonyítványt állítanak ki természet■ szeretetből önmagukról a forgalmas út járókelői előtt a gyűjtők. Elégtelent, nem is kétséges. Olyankor, ha valaki elveszíti a józan mértéket, figyelmeztetést érdemel. Ezt teszszük mi, s kérjük az út gazdáit, de a jóérzésű helybelieket is, ne tűrjék, hogy így megcsúfolják a természetet azok, akik a jóért rosszul fizetnek — a fáknak! —fi— 3 BAKÓ JÓZSEF: BULGÁRIA 1938-BAN 2. Magyarok és kalugyerek között Alighogy a vonatunk elindult Szófia felé, egy túlbuzgó hazafi ránk kiabált, hogy bolgárul beszéljünk, ha már idejöttünk. A diákok, akikkel utaztunk, szégyenkezve és bocsánatkérőn néztek ránk. Különösen társamra, azó, szintén beavatkozott a csatározásba. Én csak a szemek szikrázásából tudtam, hogy baj van. A harc után elaludt mindenki. Arra ébredtem fel, hogy alagutakon rohantunk át. Az Iszker völgyéről az osztrák vidékek jutottak eszembe. Alattunk hegyi patakok kígyóztak. Egyszer csak föltűnt a Vitusa hófoltos feje. Lábánál ébredezett a bolgár főváros. Rozoga kocsin, melyet apró gebek vontattak, elérkeztünk a szállodába. Abban a hitben tettem le batyumat, hogy előkelő lakást kaptam, hiszen a város közepén van. Török mecsetre és fürdőre nézett az ablakom. Egész nap szemlélődtem a városban. Útközben magyarokkal találkoztam. Megrohantak otthoni kérdésekkel. Mi újság? Ismerem-e ezt vagy azt? Lesz-e rövidesen változás? Megbeszéltük, hogy este találkozunk. Tíz-tizenkét iparosból, üzletemberből és aszszonyaikból verődött társaságban láttam a külföldre szakadtak életét. Adyt idézgették. Komor volt ez a kis csapat. Ismerték már az otthon és az itthon közötti különbséget. Szófia nem jelentett nekik szépséget, hanem kínt, odaláncolást egy kényszerített helyzethez. Mikor a város bizarr szépségét említettem, ők sóhajtottak és fátyolos lett a szemük, a hangjuk. Nem panaszkodtak, csak ítéletet mondtak a dolgok, a történtek fölött. Elkísértek a lakásomra. Különös hangsúllyal kívántak jó éjszakát. Nem sokáig kellett várnom, hogy megérthessem mosolyuk titkát. Semmit sem aludtam a poloskáktól. Az ablakpárkányra támaszkodva figyeltem Szófia éjszakai életét. Aztán pedig nekiállottam mosni. Míg a ruhám száradt, ráértem a minaretet bámulni. A telehold rám rajzolta a csúcson levő félhold árnyékát. Mikor hajnalodott már, feküdten, és átadtam magam a kis bestiáknak. Reggel csupa hólyag voltam, a lepedőm vérfoltos. Pár napig szándékoztam Szófiában maradni, de fölrúgtam a tervemet és rohantam az állomásra. Vidék, vidék! — kiáltottam magamban. Az állomáson német tudásommal semmire sem jutottam. A franciára szorultam. Szerencsére a megszólítottak sem tudtak jobban, mint én. Maradt tehát a nemzetközi nyelv, a mutogatás. Oda vágódtam a sorbanállókhoz. A Rila hegység nevét hallottam legtöbbször emlegetni, én is oda kértem jegyet. A vonatban egy fiatalember állított elém és magyarul szólított. Kiril tornatanárnak mutatkozott be, aki Budapestről jött haza vakációzni. Elővette a végzettek csoportos fényképét, melyen rajta volt két csabai barátom, öszszemosolyogtunk. Az utasok csak bámulták ki kitörő örvendezésünket. Megkérdezték Kiril barátomat, hogyan beszéltünk és mi az oka vidámságunknak. Mikor elmondta a véletlen játékát, az utasok szinte becézgettek. Útközben tudok meg Kiriltől sok olyat, ami a bolgárok életét jellegzetessé teszi és elütővé a mi állapotainktól. Az én apám iparos — mondja büszkén a barnaképű, tüzes ifjú. Az otthoni dalra is figyel, a tájat is megmegöleli tekintetével. — Itt nincs herceg, s gróf, mint nálatok. Hatvan évvel ezelőtt még török igát viseltünk. Ledobtuk magunkról, s azóta fejlődünk. A második generáció ül ma a hivatalokban. Ennek még szoros kapcsolata van a néppel. Ha rendeletet vagy törvényt alkotunk, mindig eszünkbe jut az apánk, akit megütünk vele vagy megsegítünk... (Folytatás a 4. oldalon) Bakó József levelezőlapja édesanyjához (a rilai kolostor). . ' . (Repr. Garas Kálmán)