Vas Népe, 1972. június (17. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-23 / 146. szám

(Folytatás a 2. oldalról) foglalkoznak a szarvasmar­hatartás feltételeit javító in­tézkedések kidolgozásával. A pénzügyminiszter rész­letesen elemezte vállalataink és szövetkezeteink teendőit, majd expozéját így folytat­ta: az állami intézmények és a tanácsok számára most az a legfőbb igazodási pont, hogy tevékenységüket az öt­éves népgazdasági terv alap­ján folytassák, mindennapi gazdálkodásukat pedig saját bevételeik vagy a költségve­tési támogatásuk keretei kö­zött tartsák. Péter János külügyminisz­ter felszólalásá­ban hangsú­lyozta: ez év májusa a nem­zetközi élet alakulásának rendkívül emlékezetes hó­napja marad. Ennek a má­jusnak a sűrített eseménye­it, amelyek természetesen év­tizedek erőfeszítéseinek az eredményei, az érti helyesen, aki mögöttük látja Hirosima és Nagaszaki atomfüstfelhőit és a termonukleáris háború esélyének szörnyű katakliz­máit. A legutóbbi személyes találkozók, kompromisszu­mok s ezzel együtt vietnami felfokozott katonai cselekmé­nyek csak így érthetők tel­jes összefüggésben. Az utóbbi időben ritkán beszélünk s a nemzetközi irodalom is ritkán ír arról, hogy változatlanul a termo­nukleáris háború veszélye alatt élünk. Annak, hogy mostanában erről kevesebbet beszélünk, mint­­korábban, objektív oka van. A legutóbbi két évtized alatt a Szovjetunió úgy vált termonukleáris nagyhatalom­má — a Szovjetunió népei­nek nagy anyagi és szellemi áldozatai következtében —, hogy nem képzelhető el ma már olyan másik atomhata­lom, amelyik az elrettentő megtorlás kockázata nélkül bárhol támadásra vállalkoz­hatna. A magyar—szovjet kapcso­latokban ennek a ténynek is szerepe van. Bennünket a Szovjetunióhoz a barátság nagyon sokrétű szálai fűz­nek. Benne látjuk az új em­beri társadalom, a szocialis­ta világ, az emberségesen emberi világ felvirágzásának gyökerét, az emberiség meg­szabadítását a modern bar­bárságtól, a fasizmustól, a gázkamra-civilizációtól, a gyarmati sorból feltörő né­pek védelmezőjét a gyarma­tosítók ellen. Magyarország létének meg­mentőjét a ma-Kérem a Tisztelt Ország­­gyűlést, hogy ezekkel a gon­dolatokkal kiegészítve fo­gadja el az 1971. évi állami költségvetés végrehajtásáról szóló jelentést, és hagyja jó­vá a beterjesztett törvényja­vaslatot. Faluvégi Lajos pénzügymi­niszter beszéde után Ováh­ István, a terv- és költségve­tési bizottság előadója emel­kedett szólásra, majd meg­kezdődtek a felszólalások. Ebédszünet után Apró An­tal elnökl­ésével folytatta ta­nácskozását az országgyűlés. Péter János külügyminiszter volt a következő felszólaló­­sodik világháború katakliz­máiból és az arra virradt zűrzavarból. Mindezek felett­ a Szovjetunió nemzetközi szerepét abban is fel kell is­mernünk, hogy a termonuk­leáris háborús veszély elhárí­tásának legfőbb tényezője. Ezért mi nemcsak a Szov­jetunióhoz való viszonyulá­sunkban tekintjük ezt a tényt lényeges motívumnak, hanem harmadik országok hozzánk való viszonyánál is figyelembe vesszük az ilyen országnak a Szovjetunióhoz való viszonyát. Ilyen összefüggésben érté­keljük a legújabb szovjet— amerikai tárgyalásokat is. Figyelembe véve a Szov­jetunió és az Egyesült Álla­mok kapcsolatainak — ked­vező és kedvezőtlen értelem­ben egyaránt — jelentős ha­tását a nemzetközi élet egész területén, a moszkvai talál­kozás kedvező hatásait is várhatjuk a mai nemzetközi élet sok területén. Természe­tesen nem szabad illúziók ál­dozataivá lennünk, miként a Központi Bizottság múlt heti ülésének állásfoglalása fi­gyelmeztetett bennünket az illúziók veszélyére. Így tekintünk a moszkvai szovjet—amerikai tárgyalá­sok várható következményei­re a vietnami háborúval kap­csolatban is, mert annak ha­tásai ebben a vonatkozásban is megmutatkoznak. Mind a Vietnami Demok­­ratiikus Köztársaság, mind a Dél-vietnami Nemzeti Fel­­szabadítási Front­ és a Dél­vietnami Köztársaság ideig­lenes forradalmi kormánya megtette azokat a javaslato­kat, amelyek alapján az Egyesült Államok tisztessé­ges körülmények között, ka­tonai tekintetben kivonulhat a háborús területekről. Az Egyesült Államok vietnami háborúja a világtörténelem leggaládább háborúja. Ha nem lenne mindez oly tragi­kus, ha nem okozná ezrek, tízezrek és százezrek véres tragédiáját, akkor azt kelle­ne mondani, hogy az Egye­sült Államok gúnyt űz az emberiség történetével. Azt lehet azonban — talán nem alaptalanul — remélni, hogy az Egyesült Államok legújabb tárgyalásai és más nemzetközi érintkezései so­rán minden eddiginél jobban felismerte, vagy felismeri: milyen javaslatokat kell ten­nie a fegyveres harcok meg­szüntetése, a politikai rende­zés érdekében, amelyek el­fogadhatóak lehetnek a viet­nami felek számára; és azt is, hogy a Vietnami Demok­ratikus Köztársaság és a Dél­vietnami Nemzeti Felsza­ba­­dítási Front minden mérv­adó szempontot figyelembe vett a megoldásra irányuló javaslatai megfogalmazásá­nál. A vietnami háború színte­rétől távol van Közel-Kelet, de a történelmi összefüggé­sekben a vietnami háború­val sok szállal fűződik a közel-keleti válság. E válság megoldása sürgető ügye a mai nemzetközi életnek. A magyar kormány maga­tartása ezekben a kérdések­ben a térség államainak és a nemzetközi biztonságnak az érdekeit kívánja szolgál­ni. Sokféle formában voltunk és vagyunk kapcsolatban ezekkel az országokkal. Mi keressük tárgyalások, együtt­működések és személyes ta­lálkozások útját — a nagy nemzetközi összefüggések fi­gyelembe vételével — a leg­megfelelőbb s a palesztin­ai nép jogait is érvényesítő megoldást. A jelenlegi nemzetközi vi­szonyok között az európai kérdések értek meg legin­kább a megoldásra. Az egész világra kiterjedő osztályharc eredménye az, hogy ez év májusában sűrűn egymásba fonódottan jöttek létre meg­állapodások és szerződések: a Szovjetunió és a Német Szö­vetségi Köztársaság, Lengyel­­ország és a Német Szövetségi Köztársaság, Nyugat-Berlinre nézve a négy nagyhatalom, a közlekedésre nézve a Német Szövetségi Köztársaság, Nyu­­gat-Berlin szenátusa és a Né­met Demokratikus Köztársa­ság, valamint­ az európai ügyeket is érintő, a fegyver­kezési versenyt korlátozó egyezmény a Szovjetunió és az­ Egyesült Államok között. Külügyminiszterünk a to­vábbiakban így folytatta: a mi külpolitikánk további lépéseinek tekintetében kor­mányunk két kérdést vizs­gál. Egyrészt a Német Szö­vetségi Köztársasággal a diplomáciai kapcsolatok fel­vételének,­­ másrészt az eu­rópai biztonsági konferencia előkészítésének a kérdését. A Német Szövetségi Köz­társasággal kapcsolataink jók. Ú­gy gondolom, hogy tu­lajdonképpen egyikőnk sem hiányolja valamilyen nagy mértékben a diplomáciai kapcsolatokat. Mi 1966 vé­gén, azon a válaszúton vol­tunk, hogy vajon előbb fel­vegyük-e a diplomáciai kap­csolatokat és ezek alapján rendezzük a közöttünk levő problémákat, vagy pedig előbb rendezzük a nyitott kérdéseket — vagyonjogi kérdéseket, st­b. — és azután vegyük fel a diplomáciai kap­csolatokat. Befejezésül ezeket mondot­ta Péter János: Nem ok nélkül érkeztem ebben a külpolitikai beszá­molóban a világtörténelmi távlatoktól, a nagy óceánok­tól ide vissza, a Duna, Tisza, Dráva, Száva, Olt, Poprád, Lajta környék­ére. Az egy­más mellett élő országok egymást érintő kérdéseik rendezésével tudják segíteni az országok és a népek szélesebb körű együttműkö­dését, egymás javára. Az országgyűlés délutáni ülésén még számos felszóla­lás hangzott el. Rujsz Lászlóné (Vas m. 2. vk.) a Szombathelyi Cipő­gyár osztályvezetője a mun­ka szervezettségének növelé­sét, illetve hatékonyságának emelését elemezve rámuta­tott: az egyik legnagyobb gond a termelés folyamatos­ságának biztosítása. Ezzel szoros összefüggésben szólt a ruházati iparban, illetve a cipőiparban — e két rendkí­vül divatérzékeny területen — jelentkező anyagimport­­nehézségekről. A társadalmi tulajdon vé­delmével kapcsolatban rá­mutatott: a társadalmi tulaj­don elleni vétségek — sőt gyakran bűncselekmények — megelőzésében legtöbbet a környezet tehetne. Sajnos, az emberek gyakran szemet hánynak a látottak fölött, s így a közösség ráható, visszatartó ereje elmarad. A közömbösség nem fér össze a szocialista ember magatartá­sával. A felszólaló képviselők a törvényjavaslatot elfogadták. Végül dr. Beresztóczy Miklós az országgyűlés csü­törtöki ülését berekesztette. A képviselők pénteken dél­előtt 10 órakor az 1971-es ál­lami költségvetés végrehajtá­sának megvitatásával folytat­ják munkájukat. Péter János felszólalása ! Tanácskozik az országgyűlés 1972. június 33. Péntek VAS NÉPE Csak a hatóságok? Jelentésben olvastam, s magam is tapasztaltam, hogy az utóbbi időben valahogy „divatba jött” Szombathelyen az úgynevezett nyilvános be­rendezések (szemétgyűjtők, nyilvános telefonok, közte­rületeken és parkokban elhe­lyezett padok, valamint ha­sonló rendeltetésű tárgyak és eszközök) rongálása. Közbevetőleg: ilyenkor, idegenforgalmi szezonban szí­vesen írjuk az ilyesmit ven­dégeink, a más városokból és településekről ide látoga­tók számlájára. Pedig nincs igazunk. Kétségtelen ugyan, hogy ezekbe a rongálásokba az idegenforgalom révén hozzánk érkező kül- és bel­földi turisták is „besegíte­nek” — de, ha őszinték aka­runk lenni, el kell ismer­nünk, hogy ezen, épületes­nek egyáltalán nem nevezhe­tő cselekedeteket zömmel magukról megfeledkezett szombathelyiek követik el. Az a tényeken semmit nem változtat, hogy mindezt — főleg a felnőttek — többnyi­­re nem józan állapotban te­szik. A tények, sajnos — té­nyek. Nem vigasztalhat bennün­ket az sem, hogy a rongálá­sokat, a vandalizmust az emberek általában elítélik. Ez az elítélés ugyanis több­nyire passzív állásfoglalás csupán, aktív fellépéssel igen ritkán párosul. Az a józan többség, amely elítéli ezeket a cselekedeteket, az esetek túlnyomó részében még óvakodik attól, hogy va­lamit tegyen is a magukról megfeledkezettek, a rongások megfékezéséért. Azt, hogy történjen vala­mi az ügyben, mindenki a hatóságokra várja. Némelyek meg is fogalmazzák: „Rend­őrségünk is van, bíróságunk is van, tanácsi szerveink is vannak — az ilyesmi azokra tartozik, nekik kellene ren­det teremteniük.” Nem vitatom, hatósági szerveink is többet tehetné­nek a vandálok megfékezé­séért. Tény, hogy nekik is nagyobb szigorral kellene el­­járniok az ilyen ügyben. Az is bizonyos azonban, hogy a rongások ellen nemcsak a hatóságoknak kellene fellép­niük. Mert igaz ugyan, hogy nekik ez hivatali kötelessé­gük — mindenki másnak vi­szont erkölcsi kötelessége, hogy ne tűrje az ilyesmit. Nekem is, neked is — azoknak is, akik ma még csak megbotránkoznak, ha vandalizmust tapasztalnak. (L) Vigyázzanak a fákra! Nem parancs, csupán jóin­dulatú tanács ez a vasvári­ak és a kámiak számára. Ta­nácsnak azonban mindenki ép­­pen indokolt,­ mert a látvány, amire Alsóújlak határában felfigyeltünk, arra figyel­meztet, hogy jövőre kevés lesz a hársfavirág azon a ha­tárrészen. A kíméletlen gyógynövénygyűjtésnek is szélsőséges példája, amit ott tapasztaltunk. A hársfák alatt halomban áll a száradó vagy az imént letördelt gally, jeléül annak, hogy az itt gyűjtögetőknek a szaktudá­suk, de a szívük is kevés ah­hoz, amit kiegészítő foglal­kozásként űznek. Pedig sem­mit sem könnyebb megérte­ni, mint azt, hogy jövőre ezek a fák kevesebb virágot hoznak. Arról nem is beszél­ve, hogy a sáskajárásnak tűnő vandál pusztítás ered­ményeként elszaporodnak a fák kártevői, s a lecsökkent életerejű fák el is pusztulhat­nak. De ha ez nem követ­keznék be, milyen bizonyít­ványt állítanak ki természet■ szeretetből önmagukról a forgalmas út járókelői előtt a gyűjtők­. Elégtelent, nem is kétséges. Olyankor, ha valaki elve­szíti a józan mértéket, figyel­meztetést érdemel. Ezt tesz­­szük mi, s kérjük az út gaz­dáit, de a jóérzésű helybelie­ket is, ne tűrjék, hogy így megcsúfolják a természetet azok, akik a jóért rosszul fizetnek — a fáknak! —fi— 3 BAKÓ JÓZSEF: BULGÁRIA 1938-BAN 2. Magyarok és kalugyerek között Alighogy a vonatunk el­indult Szófia felé, egy túl­buzgó hazafi ránk kiabált, hogy bolgárul beszéljünk, ha már idejöttünk. A diákok, akikkel utaztunk, szégyen­kezve és bocsánatkérőn néz­tek ránk. Különösen társam­ra, azó, szintén beavatkozott a csatározásba. Én csak a szemek szikrázásából tudtam, hogy baj van. A harc után elaludt mindenki. Arra ébredtem fel, hogy alagutakon rohantunk át. Az Iszker völgyéről az oszt­rák vidékek jutottak eszem­be. Alattunk hegyi patakok kígyóztak. Egyszer csak föl­tűnt a Vitusa hófoltos feje. Lábánál ébredezett a bolgár főváros. Rozoga kocsin, melyet ap­ró gebek vontattak, elérkez­tünk a szállodába. Abban a hitben tettem le batyumat, hogy előkelő lakást kaptam, hiszen a város közepén van. Török mecsetre és fürdőre nézett az ablakom. Egész nap szemlélődtem a városban. Út­közben magyarokkal talál­koztam. Megrohantak ottho­ni kérdésekkel. Mi újság? Is­merem-e ezt vagy azt? Lesz-e rövidesen változás? Megbeszéltük, hogy este ta­lálkozunk. Tíz-tizenkét ipa­rosból, üzletemberből és asz­­szonyaikból verődött társa­ságban láttam a külföldre szakadtak életét. Adyt idéz­gették. Komor volt ez a kis csapat. Ismerték már az ott­hon és az itthon közötti kü­lönbséget. Szófia nem jelen­tett nekik szépséget, hanem kínt, odaláncolást egy kény­szerített helyzethez. Mikor a város bizarr szépségét emlí­tettem, ők sóhajtottak és fá­tyolos lett a szemük, a hang­juk. Nem panaszkodtak, csak ítéletet mondtak a dolgok, a történtek fölött. Elkísértek a lakásomra. Különös hang­súllyal kívántak jó éjszakát. Nem sokáig kellett vár­nom, hogy megérthessem mosolyuk titkát. Semmit sem aludtam a poloskáktól. Az ablakpárkányra támaszkodva figyeltem Szófia éjszakai éle­tét. Aztán pedig nekiállottam mosni. Míg a ruhám száradt, ráértem a minaretet bámul­ni. A telehold rám rajzolta a csúcson levő félhold árnyé­­k­át. Mikor hajnalodott már, f­­eküdten, és átadtam ma­gam a kis bestiáknak. Reggel csupa hólyag voltam, a le­pedőm vérfoltos. Pár napig szándékoztam Szófiában ma­radni, de fölrúgtam a terve­met és rohantam az állomás­ra. Vidék, vidék! — kiáltottam magamban. Az állomás­on német tudá­sommal semmire sem jutot­tam. A franciára szorultam. Szerencsére a megszólítottak sem tudtak jobban, mint én. Maradt tehát a nemzetközi nyelv, a mutogatás. Oda vá­gódtam a sorbanállókhoz. A Rila hegység nevét hallot­tam legtöbbször emlegetni, én is oda kértem jegyet. A vonatban egy fiatalem­ber állított elém és magyarul szólított. Kiril tornatanárnak mutatkozott be, aki Buda­pestről jött haza vakációzni. Elővette a végzettek csopor­tos fényképét, melyen rajta volt két csabai barátom, ösz­­szemosolyogtunk. Az utasok csak bámulták ki­ kitörő ör­vendezésünket. Megkérdez­ték Kiril barátomat, hogyan beszéltünk és mi az oka vi­dámságunknak. Mikor el­mondta a véletlen játékát, az utasok szinte becézgettek. Útközben tudok meg Kiril­­től sok olyat, ami a bolgárok életét jellegzetessé teszi és elütővé a mi állapotainktól. Az én apám iparos — mondja büszkén a barnaké­pű, tüzes ifjú. Az otthoni dal­ra is figyel, a tájat is meg­megöleli tekintetével. — Itt nincs herceg, s gróf, mint nálatok. Hatvan évvel ez­előtt még török igát visel­tünk. Ledobtuk magunkról, s azóta fejlődünk. A második generáció ül ma a hivatalok­ban. Ennek még szoros kap­csolata van a néppel. Ha rendeletet vagy törvényt al­kotunk, mindig eszünkbe jut az apánk, akit megütünk ve­le vagy megsegítünk... (Folytatás a 4. oldalon) Bakó József levelezőlapja édesanyjához (a rilai kolostor). . ' . (Repr. Garas Kálmán)

Next