Vas Népe, 1981. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
Becsült adatok szerint Vas megye írni-olvasni tudó lakosságának 60—10 százaléka olvas — rendszeresen, vagy rendszertelenül — valamilyen nyomdaterméket. Nagy többségük újságokat, ezek közül is elsősorban a Vas Népét.Mivel e lap hasábjain is elég gyakoriak a kisebb-nagyobb szedési és nyomási hibák, megyénkben is sokan találkoznak a sajtó ördögének „műveivel”. A sajtóhibák miatt ezrek derülnek vagy boszszankodnak, így az ellenük folytatott harc ismertetése, az érdekesebb hibák felidézése, bizonyosan sokakat érdeklő téma, ezért érdemes foglalkozni vele. A sajtóhiba egyidős a nyomdászattal: már Gutenberg közvetlen utódai annyi hibát követtek el, hogy nemegyszer jegyzékbe kellett foglalniuk azokat, mert enélkül értelmetlenné váltak az általuk kinyomott szövegek. Az errata-nak nevezett jegyzék néha több lapott tett ki. Ráth-Végh István, a kitűnő művelődéstörténész szerint az 1562-ben megjelent 172 lapterjedelmű „Missae ac missilis anatómia”, a pápaságellenes könyv erratása 15 lapot tett ki. A rengeteg hiba miatt mentegetődző kiadó állította: az ördög keze volt a dologban. Le is írta: „Az átkozott sátán minden ravaszságát felhasználta, hogy értelmetlenségeket csempésszen a szövegbe, s ezáltal elvegye a kegyes olvasó kedvét az olvasástól.”. A könyvekben előforduló hibákban az ördög sejtése ettől az időtől kezdődik s tart napjainkig. Egyébként az ördög jelenléte miatt majdnem minden ősnyomtatványban kéri a kiadó vagy a nyomdász az olvasótól a bocsánatot. A Magyarországon megjelent első magyar nyelvű könyvben, a Sárvárott 1541-ben napvilágot látott Sylvester János Új testamentum fordításában is sok a hiba, pedig a szedés munkájába bekapcsolódó Abádi Benedek sokat kigyomlált közülük: a nyomás megkezdése előtt javította a szöveget. A meghagyni kényszerülteket — mint az utószavakban írta — „akárkit magától megigazíthattja”, mégis szükségesnek tartotta az olvasó bocsánatát kérni „az nyomásban való vizekért”. A nyomdászat terjedése, a termékek sokasodása jó talajul szolgált a sajtó ördögének éltetésére, sőt szaporodására, új formáinak kitenyésztésére. Aki csak kicsit is közel került a nyomdához, ismeri annak munkafolyamatait, különösen a hibák, forrásait, meggyőződéssel vallhatja Ráth-Végh Istvánnal: „A sajtóhibát lehetetlen elkerülni. Olyan mint a főnix madár: újra ébred a saját hamvaiból. A korrektor hiába ragadja üstökön az arcátlan betolakodót, a szedő elvégzi a javítást, és csinál helyette egy újat, ha szándéktalanul is.” A hiba fő forrása tehát a szedő. A szerkesztők által „nyomdakésszé tett” szöveget ő önti ólomba. Normában dolgozik, elég nagy számú betűt kell kiszednie. Természetesen nem e követelmény a hibák egyedüli és legfőbb okozója: a legjobb szedő munkája sem egyenletes sem mennyiségben, sem minőségben. A hibák mértékének legfontosabb meghatározója a szedő koncentráló képessége. Ez pedig gyakran módosul, így teljesen hibátlanul egyetlen szedő sem dolgozik. A hibák „üstökön ragadása” a korrektor feladata. Az általa javított sorok újraszedése termi az újabb hibákat. Az is gyakori, hogy a tördelést végző nem a megfelelő helyre teszi az új sort, felcseréli a képaláírásokat, más szöveget rak a cím alá, s még folytathatnám az elkövethető hibákat. Az átlagolvasó minden hibát „sajtóhibának” tart s a nyomdát okolja elkövetéséért. Van a hibának egy fajtája, amelyben a nyomda vétlen, pedig elég gyakori. Ez a „leiterjakab”. A leiterjakab eredete a helytelen fordítás. Hogy ez milyen eseteket szül, jól példázza a Hétfői Hírek 1972. július 31-én megjelent híradása, amely szerint Ella Fitzgerald világhírű amerikai énekesnőt szokatlan baleset érte: „ ... egy veronai szabadtéri színpadon lépett fel, amikor hirtelen egy sas csapott le a magasból, és csőrével belevágott a művésznő bal szemébe”. Az Élet és Irodalom augusztus 19-i glosszaja is „lecsapott” a híradásra: „ilyet csak az élet produkálhat. Mármint ekkora botlást. Leiter Jakabot”. A glosszaíró az egyik német lapban is olvasott az eseményről. A hiteles beszámoló szerint a művésznő szemében egy ér (Ader) megpattant, ezért azonnal elrepült orvosához. A felületes fordító ezt a szót Adler-nek nézte, s hogy értelme legyen a mondatnak, amagasból csapatta le a sast s még a csőrét is használtatta. A leleplezett leiterjakabot augusztus 21-én beismerte a Hétfői Hírek: „A sajnálatos hibáért olvasóink elnézését kérjük”. A Magyar Értelmező Kéziszótár is foglalkozik a leiterjakabibal. A címszó után ez olvasható: „Súlyos, gyark, nevetséges fordítási hiba [a német Jakobsleiter .Jákob létrája’ téves fordítása]. A helytelen fordítás elkövetője Agai Adolf neves újságíró volt. A Magyar Sajtó című lap 1863. október 13-i számában párizsi levél jelent meg Ágai tollából a Nadar Géant nevű léghajó világszerte nagy feltűnést keltő felszállásáról. Az eseményen jelen nem levő Ágai egy német lap közleményére támaszkodott, írásában a riporternek nyilatkozó egyik léghajós szájába ezt a mondatot adta ...... oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab.” A magasba vágyó léghajós „Jakob’s Leiter” kitételt használta, ami pedig a bibliai Jakob létráját jelenti. Ágai figyelmen kívül hagyta az „s” betűt, s emiatt követte el a téves fordítást, amely a sajtóhibák egyik fajtájának nevéül szolgál. A leiterjakab kifejezést kezdetben csak az idegen szavak átültetésében felfedett helytelenségekre használták. Idővel mindennemű szerzői tévedés, elírás is e fogalomba került. A Magyar Hírlap 1971. július 16-án Leiterjakab címmel írta: „A nyomda ördöge, avagy amikor a hóhért akasztják — ezt a címet is adhattuk volna ennek a kis írásnak ... Tegnap ugyanis, szokásos nyelvészeti rovatunkban, amelyben éppen a szótévesztésekről beszélgettünk, a maga nemében párját ritkító szótévesztés csúszott be. Egy érdemes, tudományos szaklapból idéztünk egy példát, s a folyóirat címe Magyartanítás helyett így jelent meg: Magyartalanítás. A baki — amely méltóképpen gazdagítja a sajtóhibák, a leiterjakabok legendás sorát — humorrovatunkba kívánkozik.” Ugyane lap június 12-i számába is befészkeltemagát a leiterjakab. Az új könyvek rovatban „Borsos Miklós: Elindultam félutamból" címmel közölt ismertetőt. Nem késett a helyreigazítás: „Szombaton reggel meglehetősen felindultunk, amikor aznapi számunk könyvoldalán azt olvashattuk, hogy Borsos Miklós Elindultam félutamból címmel írta meg önéletrajzát. A könyvet újra fellapozva megindultan láttuk, hogy nem a könyv címe változott meg közben (Viszszanéztem félutamból), hanem a rezens írta tévesen cikkének címét... Szemeinkből a könny kicsordult.” Fiatal újságíró koromban gyűjtögettem a derűsebb sajtóhibákat. Egyébként ez majdnem minden szerkesztőségiben divat volt. Az újságírók egymásközt és a nyomdászokkal eltöltött pihentető alkalmain (poharazgatások), fel-felidéztük a „legsikeresebbeket”, s ezekmindig derültséget keltettek, vidámságot szültek. Sajnos a gyűjteményem a háború során megsemmisült. Az újabb — rövid ideig tartó — gyűjtést 1946-ban kezdtem el. Nem vadásztam a hibákra, csak azokat jegyeztem ki, amelyekre olvasás közben lettem s érdemesnek tartottam a megörökítésre. „A szombathelyi könyvnyomdászat története” és a „Szombathelyi nyomdák és nyomdászok” című könyveimben csokrot kötöttem belőlük — a saját anyagomat dr. Hegedűs Ferencével megtoldva. A szerkesztőség felkérésére most ■csokrokat kötözgetek belőlük. Közleményemmel senkit sem akarok megbántani, különösen nem nyomdász barátaimat. Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet. Derüljünk hét közösen a felidézendő, konkrét hibákon és olvasásukkor határozza el minden illetékes a közös ellenségünk, a sajtó ördöge elleni tudatosabb harcot. Írásaimnak ez a legfőbb célja! Következik: „Legyőzötten”. Kuntár Lajos Leitért a kar 4 Gyilkos víztorony és kémény Jónéhányszor volt módom rá, hogy megnézzem valamely kémény, magas tartály, megrogyigyant tetőzet lebontását. Legjobban az a munkatetszett, ahogy szülőfalumban, a Győr-Sopronmegyei Kóny községiben ledöntötték — néhány évtizede — a téglagyár magas kéményét. (A tulajdonos nem tudott versenyezni a termelésben és az árakban a csornai gyárosokkal.) Ott volt az egész falu, én még gyerekfejjel. Ugyancsak ott volt falunk csendőrparancsnoka és valamennyi csendőre, szuronyos puskákkal,kakastollas, állszíjas, szolgálati sityakokiban. A munkát két győri „mérnök úr” irányította, pallérok és mintegy húsz munkás végzett abehemót kéménnyel. .Persze nagyon primitív módon. Sok nagy gerendát, hasábfát hoztak valahonnan. Hosszas tanakodás, mércézés után a kémény aljának egyik oldalát elkezdték bontani. De csak az egyiket. Ahogy szedték ki a téglákat csákányaikkal, helyüket fahasábokkal aládúcolták. Ezelőtt már mintegy négy méter magasságiban föntről lefelé hat—nyolc papírszalagot ragasztottak — különféle oldalakon — a kémény „lábára”. A két mérnök ezeket figyelte egészen közelről, szinte mozdulatlanul. Amelyik oldalon netán elszakad a papír, azon megrepedt a kémény s az ellenkező irányiba fog megindulni. De nem szakadt el idő előtt sehol. Amikor az elképzelt dőlési oldalon kiszedték az alsó téglákat, s helyüket földúcolták, meggyújították az aládúcolást. Attól fogva csak a két mérnök és két pallér maradhatott a kéménynél, attól két-három méterre. Aztán az alátüzelt oldallal átellenben elszakadt a papír. (Úgymondták, az éghetetlen, papír volt.) Akkor már tudták, hogy jó irányba fog eldőlni a kémény. Otthagyták. És az hamarosan meg is indult, s hatalmas zuhanással hasraesett. Az a tégla, ami a kémény tetején volt, rapityára zúzódott, a többi ép maradt. Több szegényember vette meg ezeket olcsón, házépítéshez. Primitív dolog ez így, tudom én. De a pontosság, a kiszámítottsáig, hogy mérnököket is rendeltek oda, a hatóság is ott volt teljes súlyával, az nem. Most meg azt olvasom az újságokból, hogy Budapesten a Kerepesi úton engedély nélkül megkezdték egy víztorony bontását s az agyotvágta Töttösi László 43 éves kotrómestert. Amikor most szóba került ez a dolog, egyik ismerősöm azt mondta: sajnos, ilyesmi előfordul. Igen, előfordul. A technika is szed áldozatokat, közútja,mikon különösképpen sokat, de üzemeinkben is vannak súlyos, halálos, csonkulásos és kevésbé súlyos balesetek. És előfordulnak még odahaza, a lakásokban is. Hatóságaink és szakszervezeteink sok-sok intézkedéssel, nem egyszer felelősségrevonásokkal is küzdenek a munkások, emberek, állampolgárok testi épségének megőrzéséért. Ezt jó, ha tudjuk. De talán még gyakran kimondjuk ezeket a némi belenyugvást is jelentő szavakat valamely nagyon súlyos baleset hallatán is, sajnos, előfordul az ilyesmi. Lehet, hogy én túlságosan érzékeny vagyok a súlyos — és főképpen a fent említett toronybontásos és hasonló — balesetek iránt. De ezért aligha lehet „túl mellreszívónak” tartani. Én sajnos nem tudok úgy kilépni lakásunk erkélyére, hogy ne látnám közvetlen közelemben azt a gyilkos kéményt, amely nem túlságosan régen agyonütött — ugyancsak egy félben maradt bontás közben — egy tejipari, több apró gyerekes munkást. Akivel nem dolgoztam ugyan soha együtt, mégis jól ismertem, vele sokszor beszélgettem. Hogy mi történt ott pontosan, arra kár lenne bővebben visszatérni. De még nagyobb kár lenne, ha azt az embert, annak és családjának tragédiáját könnyűszerrel kivernénk a fejünkből. A hangsúly azon van, ami a lényeg: a modern technika áldás, de óvó gondolkodásra képtelen. Lehet, hogy a kompjuter sok mindenben helyettesíteni tudja az emberi agyat, bizonyos műveletekben többre képes nála. De az is hibázhat, másrészt, ha az ember nem vigyáz vele, az kíméletlenül végrehajtja programját, akár emberek élete árán is. Mert végső soron az embernek mindenféle technikánál, kompjuternél több esze van. Azt az ember csinálja, fordítva még sohasem sikerült! — Pozsgai — Különös szilveszter Czika László felvételei Lehívtam a plakátról... • • • Jöjjön már, beszélgessünk egy kicsit. Hiszen oly régóta ismerem magát, naponta találkozunk jövet, menet, itt az ideje a közelebbi ismeretségnek. Nem azért, hogy hízelegjek, de higyje el, akármilyen borongós a kedvem, arra a néhány pillanatra, amíg magukra nézek ott a képen, feledek minden bút és mérget. Mondja, gyakran mosolyog ilyen derűsen? Vidám ember? — Annak tartanak. Az életet általában könnyen veszem. De nem könnyelműen. Az kettő. — Harmincasnak nézem... — Majdnem eltalálta. Tavaly töltöttem be. — Na és a kisfiú. Ugye a magáé? • — Nem, ez nem jött be. Nekem lányom van, már iskolás. Ezt a féléves kis srácot a fotós barátom kerítette valami ismerős családnál. Ő kell ide — mondta meg egy apuka. Újítsunk valamit, hiszen eddig minden biztosítási reklámon vagy nő volt, vagy népes család. Hát ezen most is ketten lesztek... Délután egykor kezdtük és este hétre már meg is voltak a képek, ugyanis több variáció készült. Bevitte a fiú a céghez és ezt az egyet elfogadták. Azóta kint vagyunk az utcán. Néhány tízezer példányban, szerte az országban.* Négy évvel ezelőtt egy nyugdíjas házaspár költözött Budapestről Kőszegre. Időnként megjelent náluk egy „magas növésű, roppant csinos, fekete hajú fiatalember”. Idéznem kell pontosan szó szerint az információt, ami — mondanom sem kell — a gyengébb nem révén jutott el hozzám. Nemsokára jött a folytatás. „Ezt a jóképűt, ezt én már láttam valahol”. A tévében — mondta először a hölgy, utána meg mindjárt cáfolta, hogy nem mégsem ott. Újságban talán? — próbálkoztam. Hm. Az lehet, — töprengett az utcán: megvan, szerkesztő úr, megvan! Szombathelyen láttam. A mozi mellett. Nézze csak meg, ott a falon a plakáton. Ő az. Én mondom magának. Csípje el egyszer, beszélgessen vele, biztos sok érdekeset tudna mondani. Állítólag maneken az a szép fiú. Ugye jó téma lenne? De jó ám! * — Hát ilyen előzmények után „csíptem el” én most magát kedves ... 1981. január 1. Csütörtök