Vas Népe, 1981. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-19 / 220. szám
Lydia Jergusová-Vydarená festőművésznő a képzőművészeti akadémia befejezése után a Szlovák Műszaki Egyetem építészeti szakát is elvégezte. Ma egyike ama élvonalbeli művészeknek, akik az építészek legjobb segítőtársai. Monumentális méretű plasztikai alkotásaival, amelyek harmonikusan illeszkednek az építészeti egységekhez, sokat tesz a környezet megszépítéséért. Munkásságáról így nyilatkozik: „Csak az építésszel együttműködve tud a képzőművészet valamelyik ágát gyakorló művészember plasztikai alkotást létrehozni úgy, hogy az szerves része legyen az építménynek. A tervezőnek már munkája kezdetén van valamilyen elképzelése a tér vagy a falfelület plasztikai képéről, a műalkotás elhelyezéséről, hogy az a legmegfelelőbb módon simuljon a környezetbe és hangsúlyozza az épület jellegét. Persze fontos, hogy az alkotás kompozíciója, színharmóniája a lehető legjobb legyen. Ha monumentális jellegű műről van szó, a formának, a stílusnak kell olyannak lennie, hogy meszsziről is feltűnjön. Az ilyen mű megalkotásánál elsősorban annak az embernek az igényeit kell esztétikai szempontból is szem előtt tartani, aki később az adott térben él és dolgozik, s aki, a műalkotást nap mint nap látja...” Az építész és a művész együttműködésének számos jelentős eredménye van Csehszlovákiában. Az együttes munkát dicséri, például Liptovská Sielnicában egy poliklinika előcsarnoka, amelyet odaillő színes mozaikdíszekkel, zöld felületekkel megnyugtatóvá, üdítővé varázsoltak. A múltat kutatva — a jelent gazdagítva Látogatóban dr. Horváth Istvánnál Augusztus 31-én zárult le a megyei néprajzi pályázat. Dr. Horváth István, a kenyéri helytörténész kilenc éven át minden alkalommal részt vett ezen. Az idén nem. — Miért? Megöregedtem. 73 éves vagyok. Nekem már több ismerősöm van a temetőben, mint a faluban. — A szavak keményen koppannak, súlyosságukat még csak fokozza a nyugalmazott esperes sötét ruhás ünnepélyessége. Egy pillanatra elakad beszélgetésünk. A csendet feloldandó újra kérdezősködni kezdek: — Mikor kezdődött ez a szerteágazó gyűjtő-kutató munka? — Budapesti születésű vagyok, 41 éve kerültem ide. Mint idegent megragadott, hogy, milyen ízesen, érdekesen beszélnek itt az emberek. Sok-sok régi történetet hallottam az itteniektől és a környékbeliektől. Egyre jobban kezdtek ezek érdekelni. Lejegyeztem, felkutattam mindent. No persze, nem azt mondom, hogy nem maradt még másnak is itt munka. S talán az általam lejegyzetteknek is hasznát veszik... Minden bizonnyal! Amit ugyanis dr. Horváth István az évtizedek során összegyűjtött, már kilóra is sok. — Az igazat megvallva, előbb a plébánia történetének a megírására gondoltam. Ennek kapcsán természetesen kitértem volna a falu múltjára is. Végül, hogy gyűlt az anyag, rájöttem, meg kell fordítani a sorrendet. Amikor aztán egy szerencsétlen baleset miatt rokkant nyugdíjba kerültem, elkezdtem rendezni, feldolgozni a lejegyzetteket. Hogy mit? A nyelvjárási jellegzetességeket, érdekességeket, babonás szokásokat, közmondásokat. Persze mindehhez először nekem is tanulnom kellett. Belekóstoltam a néprajz tudományába, a régészetbe, a nyelvészetbe, ismerkedtem a zenével. Dr. Horváth István az idősebbektől gyűjtött dalokat, táncokat, lakodalmi szokásokat megtanította, „viszszajuttatta” a helybélieknek, azt tartván, hogy gazdagítsa ez az örökség azokat, akiket leginkább megillet. Közben összegyűltek a két szomszédos falu, Pápoc és Kenyéri történetére vonatkozó adatok is. — Kezdetben arra gondoltam, hogy legyen itt a faluban, Kenyériben egy helytörténeti gyűjtemény. A helybeliek ugyanis tudomást szerezvén, hogy minden, a község múltjára vonatkozó adat, emlék érdekel, hozták, megmutatták, amit a földben szántás közben találtak vagy a kamrákban, padlásokon felleltek. Sajnos időközben elhordták innen ezeket a relikviákat. Így dr. Horváth István számára maradt az egyetlen lehetőség, a történetírás. — Ez ki is töltötte a 12 nyugdíjas évemet — emeli ki a szekrényből a precízen gépelt, bekötött kéziratokat, tanulmányokat. — A helybeli tsz kérésére 1972-ben megírtam Kenyéri történetét a kőkorszaktól kezdődően. Itt ugyanis a legrégibb időktől fogva éltek emberek. Lakott volt a környék a bronz- és a vaskorban. A rómaiak idejében két jelentős út keresztezte itt egymást. De előkerültek népvándorláskori és Árpád-kori emlékek is. Idővel a szomszédos falu, Pápócz története is elkészült. Ezt követte a Pápócz képe a középkori oklevelek tükrében, majd a Nevek világa Kenyériben, a Mesél a Cser (Történetek a fonóban.), Tájszótár és közmondások Kenyériből, az Ünnepi szokások századunk elején Kenyériben, valamint a Nevek a Vas megyei Pápoc község múltjából és jelenéből című tanulmányok. A rokkant nyugdíjas esperes, dr. Horváth István munkabírását érzékeltetendő, álljon itt egy adat, mennyit is tesz ki mindez: csaknem három és fél ezer oldalt. — Kutatásaim eredményei mindenkinek a rendelkezésére állnak — közli a helytörténész. — Ezért a tanulmányaim egy-egy példányát elhelyeztem a szombathelyi Savaria Múzeumban, a Berzsenyi Könyvtárban, a fővárosi Néprajzi Múzeumban, az Országos Széchenyi Könyvtárban és még több helyütt. Most már a gépelés is fáraszt. Ahogy a költő mondta, leteszem a lantot... Teret engedek az utánam következőknek, s kívánom, hogy fogjanak hozzá mielőbb az ilyen és hasonló kutatásokhoz. Akad még mit felgyűjteni, állíthatom. Különösen a latinul, németül tudó papságot biztatnám erre a munkára. Nagyon sok öröm akad ebben a tevékenységben, s minden bizonnyal a kisebb közösségeknek és az országnak is hasznot hoz. Való igaz! S nagy kár, hogy minden falunak nem volt (nincs) ilyen áldozatkész kutatója, mint Kenyérinek — Pápocnak —, hogy egy eltűnő, a szájhagyományozásra épülő kultúra utolsó napjaiban még kifaggassák a sok mindenre emlékező idős, megfáradt öregeket. Tevékenységük révén bizonyára még többet tudnánk múltunkról gazdagítván ezzel jelenünket is. Szelestey László Fotó: Kaczmarski Zoltán 1981. szeptember 19. Szombat A szépség és ügyesség dicsérete Kézimunka-kiállítás Szombathelyen Színes, anyagában is gazdagnak mondható kézimunka-kiállítás nyílt tegnap Szombathelyen, a Vas megyei Termelőszövetkezetek Szövetségének székházában. Az év elején a TOT a mezőgazdasági szövetkezetek IV. kongresszusa alkalmából országos kézimunka pályázatot hirdetett a mezőgazdasági szövetkezetekben dolgozó nők részére. A pályázati felhívás alapján a vasi szövetséghez tartozó tsz-ek nő dolgozói közül: baromfigondozók, fejők, növénytermesztők, borjúnevelők, irodaiak összesen 99-en küldték el kezük munkáját jó ízléssel elkészített térítőkben, futókban, függönyökben, párnákban, bizonyítva sokoldalúságukat, tehetségüket, hallatlan kézügyességüket. A sok szép remekműből nem volt könynyű kiválasztani a legsikerültebbeket, amiket a tsz-szövetség elnöksége és nőbizottsága különféle díjakban részesített. Első díjra érdemesítették Takács Józsefné jáki pályázó munkáját (kalocsai futó), ■második díjat kapott Kozma Jánosné Celldömölk (rábaközi futó) és Szalai Józsefné nagysimonyi tsz-tag (sióagárdi függönyök), harmadik, díjas lett Molnár Anna répcelaki pályázó munkája, (matyó párna). Az elnökség különdíját kapta Soós Józsefné jákfai pályázó (nyugat-dunántúli falvédő). A szövetség nőbizottsága különdíját Szovák Jánosné nyőgéri tsz-tag (rábaközi faliszőnyeg). Munkajutalom-díjjal jutalmazták Szalai Endréné nagysimonyi (színes palóc terítő) és Korcz Zoltánná nyőgéri pályázó munkáját (mezőségi terítő). A legjobb pályamunkák az országos versenyre kerülnek. —U — Fotó: H. P. Mesterségek dicsérete Újabb érdekes kötet jelent meg a Kriterion, a bukaresti magyar nyelvű kiadó méltán népszerű Téka sorozatában A céhes élet Erdélyben címmel. A könyv anyagát Kovách Géza és Binder Pál válogatta, s az ő közös immunkájuk a bevezető tanulmány és a jegyzetanyag is. Kitűnően szerkesztett, alapos munkájukból a hazai olvasó is rendkívül szemléletes képet nyer az erdélyi céhek megjelenésének feltételeiről," fejlődésükről, részletesen megismerheti a különböző céhes mesterségeket, a céhek belső szervezetét, az iparűzők útját az másságtól a mesterré válásig, s végül áttekintést kap a céhek felbomlásáról. A mellékletben megtaláljuk minden idevágó, fontosabb oklevél szövegét, a fontosabb középkori mesterségek ■magyar, latin, román és német elnevezéseit, s külön fejezetet kapnak a szómagyarázatok is. Szükség van bizony erre az utóbbira is, hiszen a középkori magyar szakkifejezésekkel a mai olvasó már nem sok mindent tud kezdeni. Aligha gondolnánk például, hogy a tréfásan hangzó „atyaimester” szavunk valamikor a legényeket irányító mestert jelentette, a „becsüs régiós” hites ármegállapító volt, a „bokormír” alatt csomó, kötés, vagy teljesen elkészült mintaáru egyaránt értendő. A másodbírót, városgazdát valaha „folnaggy”-nak hívták, a reggelit „fölöstök” névvel illették, a „kántor” nem templomi énekest, hanem negyedévet jelentett, a „kolontár” pedig céhen kívülit, hozzá nem értőt, kontárt... A kötetet természetesen nem ezek a nyelvi érdekességek teszik vonzóvá, sok szempontból hézagpótlóvá a szakemberek és nagyközönség számára egyaránt. Az erdélyi kultúra sok évszázadon át szerves része volt a magyar kultúrának, s itt kultúra alatt nemcsak irodalom, művészet, hanem a termelés, a termelőeszközök fejlődése is értendő. Számos rokonvonása mellett természetesen alapvető különbségeket is mutat Erdély termelési, anyagi kultúrája a hazaihoz képest, s mindezek összevetése teheti csak megközelítően teljessé ismereteinket. „Mi, az erdélyi hét szék öregbírái, polgármesterei, polgárai és lakosai valamennyien tudomására hozzuk jelen levelünkkel mind a mostani élőknek, mind az összes jövendőbelieknek, akiket illet, hogy (...) az alant írt határozatokat és végzéseket rendeltük a Szebenben, Segesvárt, Szászsebesen és Szászvároson levő és leendő egyes kézművescéhek számára ...” Így kezdődik az első ismert, hiteles erdélyi céhlevél, melyet 1376. november 9-én a szászok hét széke állított ki részletes szabályzatként az akkor működő 19 céh számára. Mészárosoktól a kesztyűsödő, fazekasoktól az íjgyártókig sokféle mesterséget fogtak össze ezek a céhek, s hogy a 19-es szám sok volt-e, vagy kevés, összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy Augsburgban, mely igen jelentős céhközpont volt német földön, ugyanebben az időben csupán 16 céh működött! Ráadásul a szászok céhlevelében található felsorolás nem is teljes, hiszen őrajtuk kívül számos különféle mesterember: ötvös, kőműves, asztalos, ónöntő, kőfaragó dolgozott Erdélyszerte, és ismert központjaik voltak Brassóban, Medgyesen, Kolozsvárt, Nagyváradon, Nagybányán, Besztercén, Lippán és más városokban is. A szervezett erdélyi céhes élet már az Anjouk korától bizonyítható. A gazdag múltú középkori céhrendszert egyszerűen kivégezte a kapitalizmus. Szerencsére akadtak tudós kutatók, akik hatalmas munkával előásták a feledésből ezt a különös, színes, zárt világot, s ma Kovách Géza és Binder Pál könyvéből mi is megismerhetjük az elmúlt századok városainak életmódját, a termelést, az akkori dolgozó ember mindennapjait. — Kulcsár — HiHIH15- Akinek nem inge, ne vegye magára, tartja a mondás. Van benne tapasztalat, bölcsesség, cinizmus is. Ki mit vesz magára, szinte kiszámíthatatlan. Néhány éve például felindult lelkiállapotú férfi kért eligazítást, mondván, egy újságíróval akar beszélni. Mégis kivel? Milyen ügyben. Vas Népét rántott elő. Rábökött a cikkekre: — Ez is rólam szól, ezt is rólam írták. Szerepelt a válogatásban filmjegyzet, üzemi riport, színházi kritika. — Kérem, itt állandóan velem foglalkoznak. Mi közük hozzám, azt mondják meg? Szomorú, de nem tudtunk válaszolni. Talán az orvosok, ápolók megfejtették a talányt. Gyakoribb és teljesen normális eset, amikor ismerősök így teszik fel a kérdést: — Ki az az X. Y., aki azt a cikket írta a rossz szomszédokról? Mert tudom ám, hogy ki panaszkodott! Az én lakótársam. Futkoz mindenhova, feljelentget, hogy bőgeti a gyerek a motort. Majd bőgetem én neki a tévét, hogy az a ... Ilyenkor annyit lehet elérni, hogy kap egy nap haladékot a szomszéd. Addig nem bőg a tévé, amíg meg nem kérdezzük a kollégát, honnét is vette példáját. Csak elvétve fordul elő, hogy a felismerés jó volt. Az esetek többségében a rossz lelkiismeret miatt, tehát okkal, joggal vette magára az inget az olvasó. Öröm is, meglepetés is, ha a szükségesnél több a felelősségvállaló. Vannak vállalatok, amelyek mintaszerűen tesznek eleget kötelezettségüknek, hogy a működésükkel kapcsolatos kifogásokra reagálónak. A Volán, a vasút, a posta, a városgazdálkodás, az IKV gyakran szerepel az olvasók fóruma illetékesek válaszolnak rovatában. Nemrég az úttörők szállításának döccenőiről írtunk. A félreértések tisztázódtak, mulasztást többen is elkövettek, kivéve a buszt rendelkezésre bocsátó vállalatot, róla eredetileg sem állítottunk hasonlót. Mindenesetre ők is kivizsgálták az ügyet és megírták az eredményt. Szegény Volán, vasút, posta és a többiek! De sokat abajgatjuk a céget, ha már a busz, a helyjegy, a bélyeg szóra azonnal válaszlevelet fogalmaznak b..