Vas Népe, 1984. február (29. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-01 / 26. szám
Tízemeletes falum A ház, ahol élek, egy új lakónegyedben van. (Azért nem írok lakótelepet, mert ezt az építészek és a nyelvművelők rideg, sivár hangulatot keltő szónak tartják. Igazuk is van.) Szép ház, csupa ablak, meg zöldüveges erkély. Munka után, amikor hazafelé jövök a téren át, már messziről látom, ahogy kimagaslik a szürke épületcsoportból. Az én tízemeletes falum! — S már nem is érzem a karjaimat húzó, teli szatyrok súlyát. Meggyorsítom lépteim. Egy lakótárs előzékenyen kinyitja előttem a kaput, együtt szállunk a liftbe. Hányadikra? — kérdi, s úgy bámul az arcomba, mintha először látna. Negyedikre hebegem. Ő följebb megy, mondja, de én se tudom, hányadikon lakik. Bezzeg a gyöngyöshermáni nagyanyám a falu első házától az alvégig elsorolta a falubeliek nevét: Vidáék, Takácsék, Farkasék, Kondorék és így tovább vagy kétszáz család nevét, összes felmenő, lemenő és oldalági rokonságát. Ha végigment a főutcán, vagy nyáron kiült hűsölni a ház előtti szederfa árnyékába, aki csak arra ment, tisztességgel köszöntötte. Téma akadt bőven: Mikor lesz a Juli lakzija, iperedik-e Jancsi, Rozika, hát a Pista fiú kitanulta-e már a szakmát a városban ... Mi meg csak itt állunk, félre fordított fejjel, ebben a repülő dobozban, s zavarunkban kismilliomodszor olvassuk a feliratokat: Dohányozni tilos! Ne köpj a padlóra! Ha tekintetünk mégis találkozik, kényszeredetten mosolyra húzódik a szánk, s legfeljebb ennyit, mondunk: Hideg van. Kattan a lift, s egy „viszontlátásra” köszöntéssel a hátam mögött, kinn vagyok a folyosón. A szomszédom épp ki akarja vinni a szemetet a hulladékledobóba, de lépteim hallatán visszahúzódik az ajtó mögé. Valószínű neglizsében van, eddig csak utcai ruhában láttam. Nyolc év óta lakunk egymás mellett jó köszönő viszonyban, örülj neki — mondja anyám, aki egy belvárosi bérházban él —, legalább nem csenget be minduntalan, cukorért, hagymáért, zsírért. Az ilyen ember csak hordra-viszi a pletykát. Végre megszabadulok csomagjaimtól, elgyötört ujjaimmal nehezen tudom kinyitni a konyhaablakot. A korcsolyapályává változott játszótérről felhallatszik a gyermekzsivaly. Egy pillanatra kihajolok. A tisztára söpört járdán kismamák sétáltatják űrhajós kezeslábasba bújtatott csemetéiket. Vidáman csevegnek, mint a barátnők. Naponta találkoznak. Hallottam a házmestertől, hogy a lakók közül a gyeses fiatalasszonyok között a legjobb a kapcsolat. Ha kell, orvosért futnak, telefonálnak, vigyáznak egymás gyerekeire, míg a másik bevásárol vagy fodrászhoz megy. Nocsak, az én tízemeletes falumban törődnek egymással az emberek? Pedig a múltkori lakógyűlésen panaszkodtak az öregek a fiatalokra, hogy közömbösek, szívtelenek,, nincs bennük humánum, mert délutánonként bömböltetik a magnót, és szombaton meg vasárnap folyton átrendezik a lakásukat. Az ütvefúrótól majd megreped a dobhártyájuk, miért nem fúrnak hangtompítóval? És állatgyűlölők is — állította egy idős testvérpár. A két nővér kedvenc macskája ugyanis szülőszobának vélte a kocsitárolót, s egy nagykerekű gyermekkocsiba kölykezett. A sértett fél, a fiával bölcsődébe igyekvő apa, az „Egy cica, két cica, száz cica haj!” ritmusára sürgősen kilakoltatta a betolakodókat, majd délután becsengetett a házfelügyelőhöz, s követelte, hogy tiltsanak ki a házból minden kutyát, macskát, madarat, tengeri malacot. Szóval, szép ez az együttélés, még ellentmondásaival is. Nem én állítom, hanem az a hetvenéves, kedves, idős ember a hatodikról, akivel sötétedés után a háztömb körüli kocogásaimon időnként találkozom. Egyszer majd fellöktem. Gyorsan megnyugtatott, hogy nem haragszik, inkább örvend a szerencsének, hogy valakivel szót válthat. Fél éve özvegy, elköltözhetne a nyugdíjasok házába, de ott falon kívül rekedt a fiatalság. Őt ez a tízemeletes pezsgés élteti, a nagy Ház, 210 családjával, hatszáz lakójával — egy kisközségnyi lélekszámúval... Rokonlelkek vagyunk, s azóta állandósultak futó beszélgetéseink. Jobban ismeri a házat bárkinél, pedig senkihez sem bejáratos, csak éppen nyitott szemmel jár. Délelőtti sétáján találkozik a házmester feleségével, aki lépcsőházi történetekkel traktálja: ki nem fizeti rendesen a lakbért, ki utazott külföldre és odaadta a lakáskulcsot, mert megbíznak benne, a tizediken a barna fiatalasszony elvált, kiadta egyik szobáját az IBUSZ- nak, pedig a többi lakó nem nézi jó szemmel a sok idegent ... Az idős férfi csak udvariasságból hallgatja, szívesebben sétál a ház előtt. Figyeli a kocsikat, délelőtt alig van, de öt-hat óra tájban egymás után gördülnek a ház előtti parkolóba, mint lovak a karámba, beállnak a kijelölt helyre. Az esti séták is izgalmasak. Ilyenkor belátni a földszinti lakások világos ablakain a népművészeti tányérokkal díszített konyhákba, ahol vacsoraasztalnál ül a család. Dehogy leselkedik, csak pillanatra közéjük képzeli magát. Este nyolckor már elcsendesül a ház. A tévék, az olvasólámpák derengő fénye még sokáig átsejlik az elsötétítő függönyökön. Sokan vagyunk, akik könyvvel fejezzük be a napot. Amikor eloltom a villanyt, a sötétben úgy érzem, most az egész ház velem együtt lélegzik. Akárhogy is, összetartozunk. Horváth Anita szemű és fejfájós, hibázott és a keszonbetegség azonnal elgyalázta. Vállában valahol nitrogén-buborék vált ki véréből, viszketős fájdalmat okozva. Ez a legenyhébb változata a hirtelen felemelkedést követő betegségnek, amely súlyos esetben akár halálos is lehet. ★ Pedig minden olyan szépen indult ma reggel! Krk szigeti táborunkból Plavnik sziget Kmijacol félszigetére rándultunk át családostól, mind a tizenketten. Gyönyörű kavicsos öböl, a parttól 10—15 méterre hirtelen mélyülő beszakadással — fürdésre is, búvárkodásra is kiváló hely. A kötelező felderítés, amelyet az ABC- nek nevezett szemüveg — légzőpipa — uszony segítségével hajtunk végre, szép élményeket ígér. A víz fölé behajló sziklák alatt alsó bejáratú lagúnák, sötét barlangok rejtenek sokszínű élővilágot. Tiszta a víz: a 15—20 méter mély homokos fenéken a felszíni hullámok árnyéka is látható, s bár a tengeri sünök, uborkák nagy száma szennyeződésekről árulkodik, sok a hal, a kagyló. A beöltözés után Kiss Gyula és Török György merül először. Kiss Gyula az egyik „öreg” a maga 33 évével. A vele merülő Török György. Mindketten precíz emberek: mérget vehetni rá, hogy pontosan 50 perc múlva tűnnek fel ismét. Lön. S amíg Papp Zoli merül Toncsival, mi Mentes Gyulával, ismét feltöltjük a két „öreg” kiürült palackjait, magunknak. Közben pontosan végigmegyünk az eljövendő merülés minden részletén, hiszem csak jelek jelentik a párbeszédet. Mentős még nem volt 20 méter alatt, nincsenek tapasztalatai a mélységi mámorról, a kiürült palack esetén követendő tennivalókról, s a halálos veszélyt jelentő lehűlésről sem — sorra veszszük ezt is, azt is. Titkos szándékunk ugyanis a mélymerülés, a 60 méter. Indulunk is. A meredek falon pillanatok alatt elérjük a 35—40 métert. Közöttünk vörös tengeri csillagok, meg annak lábait eldobáló ritkább változatai, a szőrös kígyókarú csillagok, de nemigen szedegetünk. Sok mozgással védekezünk a hideg, és kis időzéssel a félelem ellen. Mert itt már szín nincs — sebesült kezemből zölden folyik a vér — csak kékeszöld, és ibolyaszín minden, fény alig, csak mint a holdsütésben. A sűrített levegő íze fémesre változik. Egyetlen lélegzetünk ért, liternyi levegőjéből már öt légvétel telne a felszínen; egyetlen kilégzés buborékja egy huszonöt literes tejeskannát töltene meg, ha a felszínen próbálná valaki összefogni az ezüstös, felül gömb alakú buboréközönt. Erről persze szó sincs: ketten vagyunk Mentes Gyulával, ketten, egyedül. Nekem ez a tizedik adriai merülésem, vezetnem kell őt. Mert negyven méteren többé-kevésbé mindenkin jelentkezik a nitrogén-narkózis kábulata. Szinte összeér a szemüvegünk, ahogy szemébe nézve keresem a zavart, de tiszta, tiszta kék. Még ő igazítja meg egy meglazult csatomat, ő, az állítólagos zöldfülű! Kérdő tekintettel mutatok lefelé, ő mutató és hüvelykujját öszszecsípve inti vissza az egyezményes OKÉ jelet. Kavarunk még a sötétben, még hidegebb vízben. Jobb karomat nézem inkább — ott a mélységmérő —, mint a kietlen pusztaságot, és Gyulát persze, aki nyugodtan, gazdaságosan lélegzik. Legutoljára megállunk, szó nélkül egymás mellé illesztjük mélységmérőinket: mindkettőn 60 méter! Kezet rázunk, én felveszek egy Shell-kagylót emléknek, és jó gyorsan indulunk is visszafelé. Csak 20 méter mélyen „fékezünk” ismét, lassan felenged a félsz, a kéz dermedtsége, ám a legfőbb ok az álldogálásra a vérben oldott túl sok nitrogén kiszellőztetése, a zsilipelés. Mindössze 35 percig tartott, és ugyanilyen hoszszú fejfájás követi — merülés után mindig leesik a vérnyomás — s mire fújunk egyet, Hacsek és Toncsi már másodszor merül. Eszegetünk valamit, s ezzel kész. Megvan a 60 méter — milyen egyszerű! (Következik: Félelem? Hajtóerőként! 2.) Kőhidi Imre 1984. február 1. Szerda | Bűvös kockázat | Ha sok ilyen kócerájunk volna, ma nem lenne ilyen nehéz a gazdasági helyzetünk ... A Bűvös kockázat című tv-riportsorozat legújabb adásában halljaik majd ezt a mondatot, a szerkesztőriporter, Karácsondi Mikós szájából, aki ezúttal a Haldex-jelenséget mutatja be a televízió nézőinek. Hazánk sok állampolgára tudja, hogy ez a név már vagy 25 éve benne van a pesti és a tatabányai telefonkönyviben. Arra is emlékszik, hogy a bányavidékeket — s újabban a kohóikat — övező meddőhányóik hasznosítása rejlik a háttérben, és már sok éve közös magyar—lengyel vállalatot alapítottak erre a célra Lengyelországban. A Haldex tatabányai üzeme úgy fest kívülről, mint valami kóceráj. Nem is büszkélkedhet más külsővel, mert ennek a — Tatabányai Szénbányákhoz tartozó —kis vállalatocskának alig van pénze. S mégis, egész meddőhányó-hegyeket tüntetett el már Magyarországon és Lengyelországban, s újabban már Ausztriában és az USA-ban is van Haldex-üzem. Vagyis ha így haladunk, világszerte ismert kiscéggé válik. Eközben persze a „kis kióperáj” szorgalmasan termeli a kemény valutát az országnak. A kérdés hát így hangzik: mije van ennek a Haldexnek? A film alkotói bemutatják: fantáziája és mersze. Vállalkozó készsége meg az ehhez szükséges felkészültsége. Kulcsár Gyulája (a kis cég igazgatója), aki még a nyugdíjkorhatár mezsgyéjén is tele van sokat ígérő tervekkel. Vonatkoztassunk el most a Haldextől, s gondoljunk azokra, akik nehéz sóhajok kíséretében panaszkodnak napjainkban a hazai vállalatoknál: egyre kevesebb pénz jut fejlesztésekre, beruházásokra. Hej de nehéz így versenyezni Nyugattal!.. . Bizony nem könnyű ... De milyen különös: a Haldexnek ez is megy. „Pepsi-érzés” nélkül Milyen a jó reklám mostanában? Legutóbb hetvenen vizsgáztak reklám-propagandából hazánkban, hetvenféle válasz már biztos. Komoly politikai magazinban nyugati szakember véleményét hallhattuk a világ reklámfilm terméséről. Antennaszámtól függően magunk is összehasonlításokat tehetünk három-négy ország hirdetései között. Jónak minősíthető a reklám, ha rövid, ha ötletes, ha hiteles, ha versikéje, dallama fülbemászó, és ha fogyasztásra csábít. A bújtatott reklám is lehet jó, sőt, kiváló. Televíziónk Főzőcske című műsoráról nem nehéz kideríteni, hogy hirdetés, nem mellesleg, hanem főleg. Fűszereket, ételeket, konzerveket gyártó tsz-ek, üzemek fizetnek termékeik szerepeltetéséért. De fizettetni lehetne a műsorban használt kést, tálat, asztalt, tűzhelyt gyártó cégekkel, valamint a mesterszakácsot kölcsönző szállodákkal, vendéglőkkel is. Ezzel együtt jó műsor a Főzőcske, bár párját, a Tévéfazekat már elvesztette, és megszabadították eredeti címének felétől, a „de okosan”-tól. Pontosabbak vagyunk, ha azt mondjuk, feláldozták az élet oltárán. Az egész tévékonyha ugyanis, ha még emlékeznek, a korszerű táplálkozás reklámozásaként indult, Főzőcske — de okosan címmel. Néhány röpke év alatt azonban rá kellett jönnünk, hogy korszerűen főzni, okosan táplálkozni — drága. A műsor kezdetén cukor, csokoládé, torta, tejszínhab, zsír be nem juthatott a tévékonyhába. Zöldborsó- és zöldbabkonzerv, étolaj, bélszín, egyáltalán: hús és hús minden mennyiségben. Az is reklám volt, persze, a kalóriaszegény, a gyorsan elkészíthető ételek reklámja. A Főzőcskét ma is kedvelem. Mindegy, hogy magyar nótát, operettet vagy rockot dalol a vendég, lesem a szakácsok kezét, receptjét. De mást is látok. Süteményt sütnek, krémmel, tejszínnel, cukrozott gyümölccsel megrakott poharat kínálnak. Visszanyerte jogait a szalonna, a bab, a zsír, sőt a napraforgómag is. Miközben a „hozzávalókat” pörgetik a képernyőn, számolok, számolok és lassan megvilágosodik, melyik a jó reklám mostanában: az árleszállítást közlő. Az unalmas, rigmus nélküli, a „Pepsi-érzést" és esztétikai értéket nélkülöző, de jó hosszú felsorolás. b. r. Ébresztő! (Lakatos Ferenc karikatúrája) 3