Vas Népe, 1986. március (31. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-21 / 68. szám

Fiatalok az élet peremén (3.) A családot utánozni kellene Ma Magyarországon a lakosság húsz százaléka halmozottan hátrányos helyzetű, s ilyen családokban nevelkedik a veszélyeztetett gyerekek kétharmada. A hetvenes években még túl gyakran tartották egyedül üdvözítő megoldásnak azt, hogy a gyereket a környezetéből kiemeljék, s további sorsát az államra bízzák. Ez az egysíkú és merev szemlélet érvényesült mindenben. Kezdve attól, hogy a nevelőotthonok túlsúgában zártak voltak, hogy a gyerekeket jóformán nem is tekintették személyiségnek, hogy úgy öltöztették, úgy járatták őket, mintha mind egyformák lettek volna, hogy a szülőket sokszor leginkább csak zavaró, zavart okozó tényezőnek tekintették a jól szervezett állami gondoskodás nagy menetében. A váltást, amely a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején bekövetkezett, már a statisztikai adatok is jelzik. Megyénkben 1975-ben 1316 gyerek részesült az állami gondoskodás valamelyik formájából. 1214 gyerek volt, állami gondozott, 17-en intézeti elhelyezettek és mindössze 85-en kaptak rendszeres nevelési segélyt. Ugyanezek az adatok 1985- től: 855 állami gondozott, 95 intézeti elhelyezett és 733- an(!) részesülnek rendszeres nevelési segélyben. A megyei tanács példamutatóan jó hozzáállását bizonyítja, hogy 1978-tól a végrehajtó bizottság évente egymillió forint körüli összeget pótelőirányzatként hagyott jóvá, a nevelési segélyek iránti igények maradéktalan kielégítésére. Részben az anyagi segítségnek is köszönhető, hogy csökkent az állami gondozottak száma. Farkas Andrásné, a megyei tanács művelődési osztályának gyermekvédelmi főelőadója: — Miért vált szükségessé, hogy a nyolcvanas években más legyen a gyermek- és ifjúságvédelem, mint azelőtt? — Sok állami gondozott gyereknél észleltek súlyos zavart, személyiségük megsínylette az „intézményes bánásmódot”, a családról, családi életről alig volt fogalmuk. Se hagyománya, se irodalma nem volt annak, hogy a gyerekvédelem miként fordulhatna inkább a családok felé, az intézményekben hogyan teremthetnének olyan légkört, amely valamelyest hasonlítana a családokéhoz. Ugyanakkor a személyi és a tárgyi feltételek is elmaradtak a kívánatostól. Sok gyerek jutott egy pedagógusra, nagy harcba került a hetvenes évek alumínium evőeszközeit, műanyag tányérjait és poharait jobbakra kicserélni. A legtöbb nevelőotthont régi kastélyokból hozták létre, amelyekre kevés figyelem és pénz jutott. A nyolcvanas években kezdődött meg az épületek felújítása, s ezzel egyidőben új típusú, barátságosabb, kis csoportokra tervezett nevelőotthonok létrehozása. Vas megye négy állami nevelőotthona közül Kőszegen fiúkat, Gencsapátiban lányokat, Kemenessömjénben óvodásokat és Ikerváron túlkoros fiúkat neveltek. Akkoriban nemek és életkorok szerint különítették el a gyerekeket. A hetvenes évek közepén a gyermekvárosok váltak divatossá, s ennek szellemében építették újjá a gencsapáti nevelőotthont is, ahol ma háromtól tizennyolc éves korig élnek a gondozottak. A testvéreket nem szakítják el egymástól, a nevelőket és a felügyelőket ismerik a gyerekek, nem kell olyan sokszor alkalmazkodniuk, mint a korábbi „forgórendszerben”. — Már említette, hogy ugyanakkor elkezdtek a családok felé fordulni. Hogyan tört meg a jég? — A hetvenes években, ha a szülő látogatóba jött, hőbörgött, randalírozott, botrányt csinált, veszekedett. Ma a nagy többség kér, beszélget, tájékozódik, érdeklődik. Egészen addig, amíg mi se jutottunk el odáig hogy legalább megpróbáljuk megérteni és valamennyire elfogadni ezeket a családokat, nem is várhattuk, hogy együtt tudunk működni velük. Amíg azt néztük, hogy nem szabad hazaengedni a gyereket, mert ott rossz hatás éri, nem is engedtük. Pedig azt is nézhettük volna, hogy ott más hatás éri őket, s előbbutóbb oda fognak visszamenni. S amíg egyértelműen elutasítottuk ezeket a családokat, kinek jutott volna eszébe, ha nehezen, ha lassan is, ha sok kudarccal, de mégis meg kellene próbálni a családot is jobbá tenni. Megyénkben a hetvenes évek végén indítottak el egyfajta családgondozást Kemenessömjénben és Gencsapátiban. A pedagógusok végigjárták, meglátogatták a családokat, ha tudtak segítettek a problémáikat megoldani, szülői értekezletet tartottak. Akinél javultak a körülmények kezdeményezték, hogy a szülő nyerje vissza a felügyeleti jogot. És ha évente csak 3—4—5—10 gyerek kerülhetett vissza a családjához, az is nagy eredmény volt és ma is az. — A kemenessömjéni nevelőotthon megszűnt, hogyan rendeződtek át az állami nevelőotthonok megyénkben? — Azt, hogy a felújításokkal már nem lehetett tovább várni, nyilvánvaló volt, s amennyire hátrány, hogy erre, ezekben a pénzszűkös években kerül sor, annyira előny is. Szerencsés, hogy a pedagógiai munka megújulása egybeesik a körülmények javulásával. Gencsapátiban a rekonstrukciót tavaly fejezték be, 110 millió forintba került. Ikerváron elkezdődött, 65 milliót szánnak rá. A jugoszláv kivitelezők vállalták, hogy egy év alatt kész lesz. Kőszegen a korszerűsítéssel egyidőben ifjúsági nevelőotthont hoztunk létre tavaly szeptember elsején, enyhe fokú értelmi fogyatékos fiataloknak. Meg kellett küzdeni a város ellenállásával. Szerencsére beigazolódott, ezekkel a serdülőkkel sincs több probléma, mint általában a kamaszokkal. Nagyon jó partnerek a munkahelyek közül a Latex, a ruhaipari vállalat, a városgazdálkodás, az építőipari szövetkezet. Szinte családtagként bánnak a fiatalokkal. Ennek ellenére érezni lehet az ellenszelet. S a gazdasági szigorodás miatt félő, hogy először is a nem teljes értékű munkaerőtől fognak megválni, pedig az értelmi fogyatékos állami gondozottak foglalkoztatása ma sem könnyű. Az állami gondozásból kikerülő fiatalok közül azok, akik megérdemlik, kaphatnak úgynevezett életbeindítási segélyt, amely nem elég az önálló életkezdéshez, de mégis valami. De mit kezdjen magával az a fiatal, akinek ez sincs? — A gyerekek után több millió forint árvajáradékot tartalékolunk, amit a jelenlegi jogszabályok szerint nem használhatunk, nem forgathatjuk a pénzt. Pedig ha pénzünk lenne, bérelhetnénk lakásokat, építtethetnénk átmeneti „fiatalok otthonát”, lehetne kölcsönalapunk, amivel addig támogatnánk a volt állami gondozottat, míg lábra nem tud állni. A szombathelyi üzemek közül a Remix, az IKV segíti különösen jól ezeket a magukra maradt fiatal embereket. Az IKV külön munkásszállót épített az Ikervárról kikerült fiúknak, külön embert foglalkoztat azért, hogy törődjön velük. A sárvári szakmunkásképzőben embertelenül nehéz munkával, de elérik, hogy legyen szakmájuk a túlkoros fiúknak. És lehet, hogy nehezen olvasnak, vagy számolnak, de kiválóan falaznak, hegesztenek, állványoznak. — Az iskolákban milyen a gyermekvédelem? — Megyénkben, az országban az elsők között, 1977-től kialakítottuk az ifjúságvédelmi hálózatot. Az más kérdés, hogy nem tisztáztuk, mi is legyen az, amit csak tőle várnak. A részeg apát nyilván nem fogja megnevelni az ifjúságvédelmi pedagógus. De a hátrányos helyzetű gyerekekről nem elég, ha csak jelzést ad. Órakedvezményt s némi térítést kaptak ezek a pedagógusok, s azokban az iskolákban, ahol sok a veszélyeztetett gyerek, 86 szeptemberétől főfoglalkozású ifjúságvédelmi pedagógusokat alkalmazunk. — Mi a legnagyobb gátja napjainkban annak, hogy jobb legyen az ifjúságvédelem? — Hagyni kellene már lelkiismeretük szerint dolgozni azokat, akik komolyan akarnak tenni a gyermekvédelemért. (Folytatjuk) Treiber Mária Munkavédelmi filmszemle Az Országos Munkavédelmi Felügyelőség és a Szakszervezetek Országos Tanácsa közös szervezésében ,március 24—25-én rendezik meg a munkavédelmi filmek 21. szemléjét Budapesten, a Kossuth Moziban. A rendezvényen a hagyományos technikával készített filmek mellett az idén először videofilmeket is bemutatnak, s a hagyományosan résztvevő alkotóközösségek mellett most gazdasági munkaközösségek és videostúdiók is neveztek. A szakmai zsűri már megtekintette a filmeket, s tapasztalata szerint a szemlére benevezett több mint félszáz film nemcsak a munkahelyi balesetek megelőzését kívánja szolgálni, hanem bemutatja a hétköznapi élet során, az utcán és az otthonokban jelenlevő veszélyforrásokat, a különféle háztartási, kerti és barkács gépek biztonságos használatát. A filmszemle nyilvános, tehát a szakemberek mellett a nagyközönséget is várják a vetítésekre a rendezők. A program hétfőn 9 órakor, kedden pedig 10 órakor kezdődik, a belépés díjtalan. 1986. március 21 Péntek Duxler Lajosra, a kommunista néptanítóra emlékezve A régi Észak-magyarországi Bars megyében, Alsópél községben született 1881. március 21-én. A dolgos szülők áldozatkészsége lehetővé tette számára, hogy tanuljon. Tanítói oklevelet szerzett. Az 1900-as évek elején költözött Szentgotthárdra, ahol az izraelita iskola Szentgotthárdra, ahol az izraelita iskola alsó négy osztályában, az ipariskolában és a gimnáziumban tanított. Karnagya volt a szentgotthárdi dalárdának. Magyar, szlovák és német nyelven beszélt, de gyorsan megtanult vendül is. Szigorú, de igazságos pedagógus volt, s kitűnő szónok. Március 15-én mindig ő mondta az ünnepi beszédet. Tagja volt a Vas megyei Tanítók egyesületének és az Eötvös Alapnak, tudósítója a néptanítók országos lapjának. Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején Duxler Lajos is az új eszmék szolgálatába állt. Részt vett a tanácsválasztások lebonyolításában. Az első szabad május 1-én is ő mondta az ünnepi beszédet. Segítette a Mura—Rába menti szlovén lakosság nemzetiségi jogainak érvényre juttatását. Ebben a munkában dr. Pável Ágoston, a későbbi neves szlavisztikus is segítségére volt. Részt vett az állami és az elmaradt gazdasági sorban élő egyházi tanítók fizetésrendezésében. A proletárdiktatúra győzelme után Duxler vezetésével indultak harcba az őrségi tanítók a nép felemeléséért. Napköziotthonokat létesítettek az elhagyott főúri kastélyokban, ahol a helyi és pesti proletárgyerekek üdültek. A szentgotthárdi kommunisták első székhelye a Duxler Lajos vezette iskola volt. A Tanácsköztársaság leverése után őt is elfogták és Szombathelyre vitték. Négyhónapos vizsgálati fogság után ugyan elengedték, de az őrizet alá helyezendő kommunisták nyilvántartásában a következőket írták róla: „azon adatok, amelyek alapján őrizetbe vették, internálása szükségesnek látszik. Az állam és a társadalom érdekeire veszélyes, kommunista érzelmű.” A Szentgotthárdra érkező Prónay-különítményesek Duxler Lajost több társával együtt 1920. január 21-én éjjel berendelték a városházára „kihallgatásra”. Soha többé nem látták. Egyesek szerint a Rábába, mások szerint a Balatonba fojtották. Olyan hír is elterjedt, hogy gyilkosai egy mozdonyban égették el. Családja — felesége és három gyermeke — sokáig keresték, de hiába. Gyilkosai minden nyomot gondosan eltüntettek. A Tanácsköztársaság 50. évfordulóján Szentgotthárdon, ahol tanított, nevét márványtáblán örökítették meg. Az emléktáblánál ma délután fél 3-kor koszorúzási ünnepséget rendeznek. Számítógéprendszert avattak Szovjet gyártmányú Esz 1045-ös számítógéprendszert avattak szerdán a KSH Számítástechnikai és Ügyvitelszervező Vállalat győri számító központjában. A 100 millió forint értékű beruházás szovjet szakemberek közreműködésével egynegyed év alatt készült el. Az új géprendszer a KGST-piac egyik legnagyobb kapacitású, s egyben legkorszerűbb nagyszámítógépe adattárában jóval több mint egymilliárd betűt, számot tud tárolni. Üzembe helyezésével megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy a jelenleg 80 vállalattal, intézménnyel, közületi és együttműködő győri számítóközpont bővítse szolgáltatásait újabb megrendelők igényeit elégíthesse ki Észak-Dunántúl területén. Az adatok az ügyfelek, a partnervállalatok kisszámítógépeiről érkeznek az új számítógéprendszerhez, amely a kapacitásbővítésen túl az adatátvitel és a feldolgozás rendkívül gyors és megbízható lebonyolításával a szolgáltatások minőségének javításához, és az átfutási idők csökkentéséhez is jelentősen hozzájárul, s utat nyit az úgynevezett osztott adatfeldolgozáshoz.