Vas Népe, 1990. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-07 / 158. szám

Terjeszkedik a főiskola. (Vas megyében ezt a szót hallva egyelőre mindenki a szombathely tanárképző fő­iskolára gondol.) A növekvő méretek növelik a tekintélyt — a nagyság előtt mindig megtorpan az ember. De még jobb, ha a nagy­ságra fölnézhetünk. •­ A magyarszombatfai kerá­miagyár plakettje a VI. oszt­rák—magyar geometriai konferenciára készült, ame­lyet az idén először a szom­bathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán tar­tottak. — Az osztrák és a magyar geométerek között hagyomá­nyosan jó a kapcsolat — mondja dr. Horváth Jenő, a matematika tanszék vezető­je, a matematikatudomány doktora. Három éve az ELTE-ről jött Szombathely­re. — Közös konferenciát általában kétévenként szok­tunk tartani. Tájékoztatjuk egymást még nem publikált tudományos eredményeink­ről, megvitatjuk új ötletein­ket. — Gondolom, a helyszín kivá­lasztásában is szerepet játszottak a személyes kap­csolatok. — Természetesen. És Szombathely közel van a határhoz — ez sem volt utolsó szempont. A konfe­rencián az osztrák vendége­ken kívül neves professzo­rok vettek részt az NSZK- ból, az NDK-ból, Jugoszlá­viából, a Szovjetunióból, Bulgáriából. Több mint har­minc külföldi és körülbelül negyven magyar vendégünk volt. — Az eszmecserén, a köl­csönös tájékoztatáson túl mit adhatnak a tanszéknek — egyáltalán, a főiskolának — a külföldi kapcsolatok? — Ismertséget-elismertsé­­get, lehetőségeket. A tan­székről heten tartottak elő­adást a konferencián. Re­mélem, nem maradnak el majd a meghívások sem. Financiális okok miatt ez az egyetlen mód a kijutásra. — Kutatásról esett eddig csak szó, pedig oktatási in­tézményben vagyunk... — Kutatás és oktatás nem választható el egymástól. Meggyőződésem, hogy a színvonalas oktatásnak fel­tétele a kutatómunka, és a kettőt nem lehet egymásól elválasztani. Egyébként a konferenciák történetében Szombathelyen hallhattunk először előadást a geometria oktatásáról. — A magyar „iskolaügyet” egyetlen szóval szokás elin­tézni mostanában: katasztro­fális. De sokan hivatkoznak — cáfolva a sommás véle­ményt — magyar diákok nemzetközi sikereire, példá­ul matematikából. — Az iskolarendszer rossz, de sok a kiváló diák. A te­hetség­neveléssel nincs baj — az átlagos képességűek lemaradnak. Az iskolarend­szert pedig a tömeggel kell mérni. Nem tartom jónak azt a magyar iskolára jel­lemző módszert, miszerint a gyerekek különböző életkor­ban újra meg újra ugyan­azt tanulják. Célravezetőbb lenne az egyenes vonalú ha­ladás — lassabban, de ala­posabban. Véleményem sze­rint 12 éves korukra érnek meg a gyerekek arra, hogy lineáris rendszerben tanulja­nak tovább. Éppen ezért nem feltétlenül jó megoldás a „négy plusz nyolcas” rendszer, megfelelőbbnek tartom a „hat plusz haitot”. Szeptemberben kísérletet indítunk a szombathelyi gyakorló iskolával (Bolyai Általános Iskola) és a zala­egerszegi Ady Endre Isko­lával közösen. Egységes tan­tervet dolgoztunk ki a hete­dik osztálytól a középiskola végéig. — A kísérlethez gimnázi­umra is szükség lesz. — Van már vállalkozó. — A konferencián angol és német nyelven hangzottak el az előadások, a tudomá­nyos fokozatok eléréséhez, a tájékozódáshoz is szükség van nyelvtudásra. A fő­iskolán sorra alakulnak a nyelvi tanszékek. Van-e le­hetőség együttműködésre? — Szeptemberben kezd a matematika—német szakos évfolyam. Erős csoport lesz, száz pont alatt nem lehet bejutni. (Jövőre matematika —angol szakot is szerettünk volna indítani, de az iskola­­vezetés nem értett egyet szándékunkkal.) A konferen­cián NSZK-beli és osztrák vendégek megígérték, hogy német nyelvű gimnáziumi könyveket küldenek a tan­széknek — hogy a diákok németül olvashassák a ma­tematikát. Valószínűleg arra is lesz lehetőség, hogy vala­melyik tárgyat németül hall­gassák a diákok — egy oktató van a tanszéken, aki vállalkozott német nyel­vű tanításra. A könyvekhez sem juthattunk volna kül­földi kapcsolataink nélkül. — Pénz, pénz, pénz... A konferenciát csak a főiskola támogatta? — Nem. A főiskolán kívül huszonnégy intézmény aján­lotta fel segítségét. Aminek azért örülök különösen, mert munkánk — munkám elismerését látom benne. Ölbei Lívia Tér-kapcsolatok — A matek­­angolt nem engedték Milyen fokon? Erős várunk nekünk a...templom A fenti címmel nyílik kétnapos kiállítás és vá­sár szombaton és vasár­nap a szombathelyi Vasi Múzeumfaluban. A kerí­tett házban a muzeális ér­tékű erdélyi templomok­ról készített fametszetek megtekintésére várják az érdeklődőket. A kiállító, az alkotó a romániai ma­gyar képzőművészet egyik jeles képviselője, Molnár Dénes. A grafikus, nép­rajzos a szombathelyi néprajzi szeminárium vendége, ma és holnap a Vasi Múzeumfaluban várja képeivel a vasiakat. A megvásárolt munkákat a helyszínen szignálja. Székely Ferenc Asszonyok, lányok a pa­rókián. Finom csipkéket raknak a kedves nővér elé. Mint az igazgyöngy, olyan mindegyik. Leheletfinom és utánozhatatlan. A hevesi csipke messzi földön híres. A tapintása, a minták szö­vése, a burkolások és az át­kötések könnyed játéka mes­teri kezekre vall. Ezek az asszonyok, lányok kötötték e veretes csipkéket. A ked­ves nővér sorra kibontogatja, a térdére fekteti, a tenye­rével simogatja mindegyiket, külön-külön gyönyörködik bennük. A lelkében megszó­lal az orgona, ott érzi ma­gát a boltívek alatt, a ki­csinyke templom kórusán, a tömjén és a friss virágok különleges illatában. Lenéz a karzatról, Rítja őket a padsorokban, göbös kezeik imára kulcsolódnak, áhítat­tal hallgatják Isten igéjét. Mosoly fut az arcára. Mi­lyen nehéz is volt átváltania a villanyorgonára. Ujjai ne­hezen szokták meg az érzé­kenyebb billentyűzetet, né­­ha, bizony elvétette az üte­met. Odalent persze nem na­gyon vették észre, tán még az öspörös, úr sem, akivel szinte az egész életét együtt leélte. Öspörös úr — így szólította: Újabban meg már kanonok úr. Az aranymise meghozta ezt a nem várt előléptetést. A püspök úr úgy akarta, hogy a vele őszült, kegyelmekben gazdag pap ott legyen a közvetlen környezetében, tiszteletbeli kanonokká avatta. Az espe­res úr csak mosolygott ezen és azt mondta: azám ked­ves nővér, megöregedtünk. Mert ugye maga sem látott még gyermekarcú kanono­kot? Együtt érkeztek a faluba húsz évvel ezelőtt. A fák virágoztak éppen, füves ta­vaszillat lengett a kert fe­lől, s egy fecskepár aznap takarította ki ősz elején elha­gyott fészkét az eresz alatt. Olyanok vagyunk mi is, mint a fecskék, jegyezte meg a kedves nővér, folyton csak költözködünk. A pap meg ráfelelte: csak mi nem jutunk el soha Afrikába! Afrika messze van ide és nekünk itt jó, csivitelte a nővér, és olyan fürgén ren­dezkedett a szobákban, hogy öröm volt nézni. Zsenge volt körülöttük minden, pedig jócskán felrakódtak már mögöttük az évek, jócskán felhalmozódott életükben a lemondás is. A kedves nővér is, a tisztelendő úr is taní­tott valaha. Az iskolák álla­mosítása után azonban meg­mérettek és mindketten könnyűnek találtattak. Ki­űzetés a paradicsomból? A nyelveket beszélő apácából cseléd lett, a száműzetés nehéz éveiben mindenféle munkát vállalt, hogy leg­alább kenyere legyen. A papot kitették egy eldugott faluba, hogy egy év múlva onnét is áthelyezzék. Akko­riban tényleg ráillett: olyan, mint egy költöző madár. Ár­páson már együtt dolgoztak. A kedves nővér vezette a háztartást, takarította a templomot, ha kellett kán­­torizált, egyszóval tette a dolgát zokszó nélkül. Mi már innen sehova nem megyünk, mondogatta ak­s­koriban a nővér. A kert­ben tavasszal, ősszel férfiak hada szorgoskodott. Ástak, szőlőt kapáltak, rendbe tet­ték a gyümölcsfákat, a plé­bános úrtól meg csak azt kérték: adja rájuk Isten ál­dását. Idillivé változott az életük. Az állam harag­vi­szonya enyhült, a falu pe­dig, amely a legzordabb időkben is tartotta magát és a párttitkárnál mindig fon­tosabbnak érezte a papot, megadott nekik mindent, amit csak lehetett. Felújí­tották a műemlék templo­mot. Híres csipkéikkel díszí­tették az oltárt, a szobrok talapzatát, az esperes úr aranymiséjére pedig olyan karinget szőttek közösen az asszonyok, amilyen talán se­hol sincs a világon. Amikor az aranymiséjére többen elkísérték a faluból, már tudták, hogy az esperes úr nemsokára elhagyja őket. Szülőfalusiban volt a szer­tartás és az ünnepi tér. Ott és akkor derült ki, hogy a rokonok milyen szép eme­letes házat építettek, benne egy hajlékot paprokonuknak, aki élete alkonyát leélheti benne. Atyai örökségét áten­gedte a rokonoknak, évek óta segítette őket, amivel csak tudta, s az aranymise alkalmával boldogan mutat­­meg a hövesieknek, mennyi ebből az övé, hol lesz az ő kis rezidenciája. Elrendezték a kedves nővér sorsát is. A faluban egy család szívesen osztja­­meg vele otthonát, közel lesznek egymáshoz, míg mozdulni tud, gondját viseli az esperes úrnak. Esztendő se kellett, azt suttogták a faluban, hogy az emeletes h,e­z csak álom. A rokonok, érthetetlen módon, letagadták, hogy valaha is tervezték az esperes úr oda költözését. A mi házunk, a mi várunk, hogy adnánk oda másnak! Persze igazából senki nem tudja, mi történt, mi van a dolgok hátterében. Az esperes úr nem beszélt róla, a kedves nővér is csak egy-egy elejtett szóból sejti, hogy a kanonok úrnak na­gyon rosszul esett ez a vá­ratlan fordulat. Mély csend­be burkolózott, alig-alig be­szélt, s mikor végre megszó­lalt, csak annyit mondott: nem akarok pereskedni ve­lük, nem­ bírnám elviselni a szégyent. A tavasz meghozta a dön­tést: itt nem maradhatlak, ni­nccs tehát más választás, beköltöznek Győrbe. Az agg papok hiáza befogadja őket. Eztán még közelebb leszek a püspök úrhoz, mondta egy­szer rezignáltan a kanonok úr, s többé nem hozta elő a költözést. Jöttek az asszonyok a pa­rókiára, ajándéknak hozták a hövesi csipkét. Emlékez­tessen majd ránk, mondták a kedves nővérnek, aki mo­solygott rájuk, és cseppet sem látták boldogtalannak. Nem tudták tán, hogy a lé­lek a mélyben borong. A költözködés napján ott volt a falu apraja-nagyja. Hord­ják a bútorokat, a megra­kott bőröndöket teherautó­ra. Könyvekkel tele kosara­kat cipeltek az erős férfiak. Egy hatalmas bim­ bam óra állt az egyik szoba sarká­ban. Gyönyörű volt a hang­ja. Hárman vitték, vigyáz­va tették fel a platóra. Az­tán mikor végleg elhelyez­ték, váratlanul megszólalt. Bim, bam, bim, bam — mintha harang szólt volna. A kedves nővér a kiskapu­ban állt, s most az egyszer megcsillant valami a szemé­ben. Az esperes úr odabenn egy üres karosszékben vár­ta, hogy szólítsák: készen vagyunk, indulhatunk ... , Pósfai János Búcsú a parókiától 1990. július 7. Szombat Könyvek utazóknak BERZSENYI DÁNIEL MEGYEI KÖNYVTÁR Telefon: 11-366, 11-367 A rendszeresen utazók sem tudnak olyan könyvgyűjte­ményt összeállítani, amelyben minden, az utazáshoz szüksé­ges könyv, címjegyzék, térkép megtalálható. Azoknak pedig, akik ritkán utaznak, egy-egy út miatt nem gazdaságos meg­venni a nélkülözhetetlen kiadványokat. Az ő figyelmükbe szeretnénk ajánlani a könyvtár állományából néhány kiad­ványtípust. Az útiterv készítéséhez az utazónak ismernie kell az útlevél-, vám- és devizaszabályokat. Ezekben eligazít a Vi­lágútlevél (Tények, tippek, trükkök a külföldre utazóknak) és a Vám: Áruk és árak című kötet. Bőséges a választék térképekből is. A szálláshely kiválasztásában segít az öster­reichisches Hotelbuch, Europa: Camping-­-Caravanning 1090 és az International youth hosier handbook. A háromkötetes Olcsó szállás nyugaton című összeállítás az európai tőkés or­szágokba utazók szállásgondjain segít. Az első kötet a szál­lodákat, penziókat, a második az ifjúsági szállásokat, a har­madik pedig a kempingeket ismerteti. Az útiterv elkészítése s a szálláskérdés megoldása útján jó, ha előzetes ismereteket szerez az utazó a vidékről, ahova menni kíván. A különféle útikalauz sorozatok a gyakorlatiasságot tartják szem előtt, egy részük magyar nyelven is hozzáférhető: Knaurs Kul­turführer, Polygiott Reiseführer, Panoráma „mini” útiköny­vek, Útikönyvek, külföldi városkalauzok stb. Akiknek pedig az ötvendolláros keretből kell gazdálkod­niuk és a környező országokba indulnak kirándulni, vagy itthon tesznek felfedező utakat , számukra is tud a könyv­tár ötletadó útikönyveket ajánlani. Dani „németül” a táborban Mind több szülő jön rá arra, hogy annak idején a grófok és báróék, később a tehetősebb polgárok nem is voltak olyan bu­ták, amikor gyermekeik mellé már kicsi koruk­ban „nörszöt”, francia, angol vagy német kis­asszonyt fogadtak! Az anyanyelvvel együtt szív­ták magukba a gyerme­kek az idegen nyelvet, s ennek később nagy hasz­nát vették. A legfogéko­nyabb életkorban szinte ragadt rájuk az idegen nyelv. A kínnal-keserves, sok pénzért tanfolyamokon tanuló papák és mamák természetesen kihasznál­ják az új lehetőségeket. Na nem „nörszöt” fogad­nak — erre még nem, vagy már nem telik —, hanem már kicsi korban beíratják gyermekeiket az óvodai tanfolyamokra, a nyelvi iskolákba, nya­ranta pedig az idegen­­nyelvi táborok lehetősé­geivel élnek. Ezt tették Dani szülei is. Az első elemit most végzett kisfiút beíratták a német nyelvi táborba, ecsetelve a gyermek előtt ennek minden előnyét. Dani csak egyet kérde­zett: — Aztán ágy van-e ab­ban a táborban? Kicsit lelombozódott, mikor megtudta, hogy ágy az nincs, hiszen nem kell ott aludni, de azért elment. Az első nap után szülei kérdezték, hogyan érezte magát? — Nagyon klassz — fe­lelte a kis srác —, már haverom is van, csak ... csak azt a büdös németet ne kellene folyton hall­gatnom ... (szakály) 5

Next