Vas Népe, 1993. március (38. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-01 / 50. szám

Az átalakulás befejezése előtt a Falco (Folytatás a 3. oldalon) (Folytatás az 7. oldalról) A cég vagyonát 2,6 milliárd fo­rintra értékelték, de ebben nincs benne az MHB részaránya a Multipánban. Az ÁVÜ nyílt pá­lyázatot írt ki a FALCO-ra, amelyet egészben, de társasá­gonként is meg lehet vásárolni. Igaz, a szombathelyi gyárat va­lószínűleg csak a Multipan kft.­­vel együtt lehet értékesíteni. Az MHB jelenkezett is a pályázat­ra, más komoly érdeklődő azon­ban még nem volt. A vidéki cé­gek várhatóan hamarabb elkel­nek. Előnyünkre szolgál, hogy egyes termékeink a hazai piac nagy részét uralják, és a bútor­ipar is ránk alapozhat. — Miért nem nyert a bank a pályázaton? — Időközben megjelent a hitelkonszolidációs program, amelynek lényege, hogy a válla­latoknak folyósított hiteleket az állam a bankoktól megvásárol­ja. Márciusban dől el, hogy a Falco hiteleit finanszírozzák-e. Bízunk benne, hogy rövidesen lezárul az átalakulás, és idehaza is megélénkül a gazdasági élet. —Nyereséges vagy vesztesé­ges a cég? — Úgy fogalmaznék, hogy szerény nyereségünket a hitel­kamatok egy részének a törlesz­tésére fordítjuk. Van érdeklődés a termékeink iránt, igyekszünk újabb és újabb piacokat felku­tatni. Jó lenne már kikeveredni ebből a meglehetősen zűrös helyzetből. Többet talán majd az átalakulás végén tudok mon­dani... Annyit még elárult a vezér­­igazgató, hogy kétszer is volt már több mint száz dolgozót érintő létszámleépítés, de azon vannak, hogy a legkevesebb ember kerüljön az utcára. Alkal­mazzák a természetes leépítést, az átirányítást más munkaterü­letre. Tudják, hogy a drasztikus létszámleépítés jelentősen befo­lyásolja a többi dolgozó hangu­latát, munkaintenzitását. lendvai / Fotó: B.S. Megszólalt a köz Apátistvánfalván Apátistvánfalvára költözött a kágéesti piac. A templom előtti téren mozdulni is alig lehetett vasárnap délelőtt. Ócska ruha, ócska cipő, szőrmék, csöröm­­pök, szerszámok „nejlonpony­ván”, a puszta földön, minde­nütt. Búcsú van talán? — kérde­zem egy idevalósitól, akitől megtudom aztán, hogy minden vasárnap ez van. A vendvidéket is megszállták az idegen árusok. Mise után kitódul a sok nép. Né­zegető sok van, vevő alig. Nézegetnénk mi is, de „idő van”, fél tizenegy, a klubkönyv­tárban kezdődik a falunap, vagy ahogyan mostanában nevezik: a közmeghallgatás. Holecz Sán­dor polgármestertől erre kaptuk a meghívót. Az önkormányzat számot ad egy év munkájáról: mi történt tavaly ilyenkortól Apátistvánfalván, mit csináltak jól, mit rosszul. És hát alkalom nyílik arra is, hogy meghallgat­­tassék a köznép. A polgármester beszámoló­jában nincs kertelnivaló, min­dent elmond, ami — úgymond —a nagyközönségre tartozik. Hányszor ülésezett a képviselő­­testület, milyen döntéseket, tes­tületi határozatokat hoztak, mi­re tellett, mire nem a költségve­tésből. Ami jó: megvalósítottak mindent, amit elterveztek, még­pedig úgy, hogy kölcsönt, azaz hitelt nem kellett felvennie az önkormányzatnak. Hogy aztán az idén mi lesz, az kérdés, mert a bevételeik a tavalyihoz képest is apadtak. Kétségessé válik pél­dául az óvodások ingyenes ét­keztetése. Valószínű, hogy mint az iskolában, itt is újra be kell vezetni a térítést. A beszámolóból néhány do­log — fontosságánál, jellegénél fogva — kiemelkedik. Ilyen a vadkár. Az őzek, szarvasok, vaddisznók gyűjtik be a termés javát. Kár, hogy a vadőr foglal­koztatását nem sikerült megol­dani, átmenetileg a hivatalsegéd látja el az erdőőri teendőket, ám ez nem megoldás. Második éve, hogy Apátistvánfalvát besorol­ták a tájvédelmi körzetbe. En­nek egyelőre sem előnyét, sem hátrányát nem látják. Legfel­jebb az feltűnő, hogy több az el­lenőrzés: a tarlóégetéstől az építkezésig mindent felügyel­nek. Az önkormányzati vagyon sorsáról is tájékoztat a polgár­­mester. Két jelentősebb objek­tum okozott nagyobb fejtörést eddig. Az egyik az ifjúsági tá­bor, melyet még tavaly is az or­­faluiakkal közösen működtet­tek. A vagyonrendezés során a tulajdonjog felére is benyújtotta Orfalu az igényét. Szóba került, hogy a tábort bérbe adják. Túl sok érdeklődő nem akadt. Egye­dül a Magyarok Világszövetsé­ge jelentkezett, de végleges vá­laszt még nem adott. A másik objektum a szesz­főzde. Ez még több bonyodal­mat okoz. Az épület és a telek önkormányzati tulajdon, a fel­szerelésről sokáig úgy tudták, hogy az a szakszövetkezeté. Hosszas huzavona, tárgyalás után kiderült, hogy egyetlen személy tulajdona, akivel vi­szont az önkormányzat nem tu­dott megegyezni. A felszerelést meg akarják vásárolni tőle, s mint eddig, alkalmazzák a volt tulajdonost, illetve a szeszfőzde kezelőjét. A megegyezés késik. A legnagyobb vihart — azt hittem, nem hiszek a fülemnek — még mindig a szlovén nyelv oktatása váltotta ki. Megszólalt a köz, azaz egy asszony kifogá­solta, miért kell heti öt órában szlovén nyelvet tanulnia a vend gyereknek, s csak három óra jut a matematikára. Szerinte az utóbbira nagyobb szüksége len­ne a gyerekének, ha tovább akar tanulni. A felszólalás lavinát in­dított el. Pro és kontra: érvek so­ra következett, végül is tisztult a látóhatár. A kis nyelvek felérté­kelődtek, szükség van a szlovén nyelvtudásra, nem beszélve ar­ról, hogy Ljubljanában, Mari­borban előnyt élvez az a to­vábbtanulásra jelentkező ma­gyar gyerek, aki birtokolja az irodalmi szlovén nyelvet. A falugyűlésen részt vett és felszólalt Farkas István, a vas­vári Vállalkozásfejlesztési és Innovációs Iroda vezetője, aki arról tájékoztatta az egybegyűl­teket, hogy a megye 79 úgyne­vezett elmaradt térségbe tartozó falujának nyújtanak segítséget, elsősorban az önerős fejlődést elősegítendő. Szívesen ajánlotta magukat az apátistvánfalviak­­nak is. A falusi turizmus térnye­rése ebben a faluban is előnyös lehet. Adómentesen kiadhatják szobáikat 300 ezer forint bevé­telig, s egyelőre úgynevezett üdülőhelyi díjat sem fizettet ve­lük az önkormányzat. Egy fel­szólaló asszony erre mondta: amíg éjszakánként tapsolniuk kell, s a kutyáikat noszogatni, hogy elriasszák a vadakat, addig aligha érdemes ezzel foglalkoz­ni. Az elhúzódó falugyűlés, me­lyen megszólalt a körjegyzőnő, az orvos, szinte valamennyi képviselő, s a köz részéről is sok-sok hozzászóló, minden a felszínre jött, ami egy ilyen kis faluban fontos, ami számít. Jó volt hallani, jó volt jelen lenni egy olyan falu találkozóján, amely távol esik a főútvonalak­tól, az ország közepétől, amely­ben mégsem érzi magát úgy az ember, mintha az Isten háta mö­­gé jött volna. A vendvidék az el­maradott térségek kategóriájába tartozik, ám az itt élő emberek semmiképpen nem elmaradot­tak. Pósfai János katonák test is „hadműveleti területté vált”. Az Amnesty International je­lentése Bosznia-Hercegovina: A fegyveres erők által elköve­tett erőszakosságok és szexuális visszaélések címmel egyebek között ezt írja: „A rendelkezésre álló bizonyítékok arra vallanak, hogy egyes esetekben a nők megerőszakolását szervezetten és szisztematikusan hajtották végre, szántszándékkal fogtak el nőket, hogy megerőszakolják vagy szexuálisan molesztálják őket.” Természetesen mind a szer­­bek, mind a muzulmánok és a horvátok tagadják az erőszakos­ságok puszta tényét is, nemhogy azok tömeges elkövetését. Ám az elmúlt év tavasza óta számos panasz érkezett a Nemzetközi Vöröskereszthez és az ENSZ menekültügyi főbizottságához tömeges erőszak­cselekmé­nyekről. Horvátországba mene­kült, vagy még Boszniában tar­tózkodó nők arról számoltak be, hogy szerb csapatok erőszakkal elhurcolták őket szállodákba, iskolákba, városházára vagy ép­pen éttermekbe, ahol szerb ka­tonák sorozatban követtek el erőszakot rajtuk, majd elenged­ték, vagy koncentrációs táborba küldték őket. Más nőket szerb katonák otthonaikban becstele­­nítettek meg, s néhányat közü­lük az erőszaktétel után meg­gyilkoltak. Az áldozatok egy ré­sze teherbe esett, és most horvát kórházakban várja, hogy meg­szülessen nem­ gyermeke. Má­sokat a szerbek fogvatartanak egészen addig, amíg meg nem szülik a gyereket. Az Európai Közösség egy magasrangú tisztviselője szerint hasonló tö­meges erőszakcselekményeket a horvátok és a muzulmánok is követtek el, legfeljebb ezek ke­vésbé hitelesen dokumentálha­tók. A decemberi EK csúcson, majd később az ENSZ Bizton­sági Tanácsában ezeket a brutá­lis bűncselekményeket több íz­ben elítélték, s egy „expanzio­­nista stratégia” részének minő­sítették. E politikai felhangok abból erednek, hogy a Balkánon az etnikai tisztaság a maga pri­mitív módján mindent felülmú­ló értéknek számít. A boszniai muzulmánoknak az a vélemé­nyük, hogy a tömeges erősza­kosságok célja nemzeti, kultu­rális és etnikai identitásuknak a megtörése lehet. A szerbek az erőszakossággal és az erősza­kos teherbeejtéssel a bosszú és a megalázás egy formáját valósít­ják meg. Etnikai tisztogatás egy etnikum beszennyezése útján! Az erőszak következtében szü­letett gyerekekkel a szerbek nem törődnek. Ezek nem szer­­bek, hanem kevertvérűek, s mint ilyenek, a másik nép gene­tikai egységét rontják. A háborús erőszakcselekmé­nyek szakértői hét különböző csoportba osztják a világ hadse­regeit abból a szempontból, hogy miként viszonyul a nemi erőszakhoz. A skála igen széles. Ott kezdődik, ahol a hadsereg kifejezetten parancsot kap erő­szakoskodásra, és ott végződik, ahol a szolgálati szabályzat há­ború idején is kifejezetten tiltja a nemi erőszak elkövetését, és súlyos büntetést helyez kilátás­ba ilyen cselekmény elkövetése esetén. A valóságban még a nyolcadik kategóriába tartozó hadseregek katonái is követnek el erőszakos nemi közösülést, amint azt az amerikai csapatok tették Vietnamban, azzal men­tegetve magukat, hogy a vietna­mi nők részt vettek a harci cse­lekményekben ellenük. Bosznia esetében az erősza­koskodás a nőkkel a hadviselés részévé vált, s ez az, amit a nem­zetközi szervezetek megpróbál­nak felhasználni a gyalázatossá­gok megfékezésére. Tényfeltá­ró jelentésekkel és publikációk­kal igyekeznek olyan morális környezetet teremteni a Balkán körül, amelyben megmutatkoz­hat, hogy a nemi erőszak épp­úgy nemzetközileg tiltandó hadviselési eszköz, mint a vegyi vagy a biológiai hadviselés. Ezek az erőfeszítések egyelőre hatástalanok ott, ahol a legna­gyobb szükség lenne hatásukra: a boszniai háborúban. Atlantic 1993. március 1. Hétfő Mai mese Enyhén szólva nem emelte a rendőrség tekintélyét a hajdú-bihari eset. A megyei főkapitány és beosztottja (aki a felesége) keveredett gyanúba. Az asszony vitte el a balhét, őt egyszerűen kirúgták, férjét csendesebb módon távolították el, fegyelmivel nyugállományba helyezték. Egyszerűen jutottak nyugati gépkocsihoz. Mint előt­tük oly sokan, egy rokkant nevére importálták, kiját­­szották a vám- és az adóhatóságot. Nem nagy kaliberű az ügy, ám a főkapitányi tekintély eljátszására bőven elég. Ezek után azt hinné az ember, hogy az utcára került fő­nök meghúzza magát, és csendben éli nyugdíjas életét. De nem. Neki hajnalban a teherpályaudvaron, az olaj­szállító vagonok között kell bóklászni. Persze, hogy lebu­kott. Feleségével együtt, így derülhetett fény egy nagy kópéságára. A volt zsaru üzletet csinált. Egy csapásra hetvenmilliót kaszált. Egyszerű, ám mégis nagyszerű húzással: a román gázolajat fűtőolajként hozták át a ha­táron, így mentesültek az illeték alól. A tartályszerel­vény néhány kocsijának tartalmát eladták gázolajként, de közbelépett a rendőrség. Éppen a volt főzsaru éjjeli min­tavétele után. Mert a derék (volt) rendőr mintát vett a debreceni pályaudvaron veszteglő tartályokból. Ha főhősünk nem olyan kíváncsi, s nem hajnalok haj­nalán jár vödörrel a kezében, talán már mind a hetven tartályon túladott volna. S gazdagon él, míg meg nem hal, alá O­O­O­ A lámpákat átállítják, ugye...? Mától változik a KRESZ. A módosítások közül senki nem vitatja a tompított fényszóró használatát lakott területen kí­vül, vagy a hátsó biztonsági övek kötelezővé tételét, ám a lakott területen belüli 50 kilométeres sebességhatárt már jó­val többen. Sokan a városi forgalom indokolatlan lassításá­val vádolják az új rendelet megalkotóit. Szombathelyen kü­lönösen érzékenyen reagáltak az emberek a változásra. Csak hónapokkal ezelőtt korlátozták a város egyik legfor­galmasabb útja, a Vörösmarty utca forgalmát kétszer egy sávra. Csúcsidőben akkora a forgalom, hogy akár minden lámpánál pirosat kap az autós, a „zöldhullám” ellenére. Ma változik a KRESZ, de a lámpákat vajon átállítják? Szombathelyen folyamatosan igazítják az új, 50 kilométe­res sebességhatárhoz a lámpákat. Három lámparendszert érint a változtatás. A Vörösmarty utcai, a Zanati úti és a Pe­tőfi utcai működik 53 kilométeres óránkénti sebességre ösz­­szehangoltan. Ez csak az első autókra áll, a sorban 5­-6. au­tók haladtak eddig hatvan kilométeres sebességgel. A lámpákat csak folyamatosan, néhány héten belül tudják át­állítani, addig különösen figyelniük kell majd az autósok­nak, nehogy megsértsék az új sebességhatárt. A műszaki igazgatóhelyettes arra a kérdésre, nem okoz-e majd fenna­kadást a város közlekedésében, hogy a lámpák gyorsabban váltanak, mint ahogy az autók haladnak, nemmel válaszolt. A Közúti Igazgatóság munkatársai számítógépen modellez­ték a mától érvényes új forgalmi rendet, számításaik szerint az első hat kocsi minden további nélkül át tud haladni a lám­parendszereken 50 kilométeres sebességgel. A megyei Közúti Igazgatóság szakembereinek a lámpák összehangolásán kívül csak néhány közúti jelzőtáblát kell kicserélniük a új KRESZ megjelenésével egy időben. Egye­lőre a 60-as táblákat 50-esek váltják fel, hamarosan ki kell majd jelölni azokat az útszakaszokat, ahol a 70 kilométeres sebesség is megengedett lesz. Koczka/ Graffiti A nagy dilemma — El kell dönteni, hogy tisztességesen gazdálkodunk, vagy eredményesen... (Lakatos Ferenc karikatúrája) yfatiQK 13

Next