Vas Népe, 1993. október (38. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-05 / 232. szám

Méltó születésnapi ajándék... ? Születésnapi torta nem jár egy idegentől. Ha mégis meglepik ve­le az ünnepeltet, váratlan szeretet jön a házhoz. A figyelem és a kedvesség néhány finom falatja. A torta, nem biztos, hogy minden­kinek ízlik. Lehet, valakinek túl krémes, másoknak fanyar. Attól függ, milyen az ember szájíze. Ám, ha a falatból kiérződik, hogy a tortát eleve rossz ízűre akarták sütni, akkor az ünnepelt elszontyo­lodik, felháborodik vagy eltöpreng: rászolgált-e erre a méltatlan felköszöntésre? A városként huszonöt éves Sárvár ilyen savanyú tortát kapott a megye egyetlen napilapjától, a Vas Népétől. (Köszönjük néked, Sárvár... 1993. augusztus 19. Szenkovits Péter.) Akkor nem akartunk válaszolni e méltatlan felköszöntésre. Nem akartuk visszadobni a tortát, hiszen sem a torta­, sem a sárdobálás nem kenyerünk. Most mégis szólni szeretnénk a cikkről, mert ta­pasztalataink szerint sok embert bántott ez a felszínes impressziók­ból megírt helyszíni beszámoló. Hangvétele és tartalma nemcsak az itt lakók, dolgozók, esetleg pihenők sárvári kötődését sértette, de az igazságot is. Mert milyen város Sárvár az újságíró szerint: átlagosan koszos, átlag fölött gazos, dögszagú, sok külföldi csak azért jár ide, hogy tanulmányozhassa a kézi kapcsolású telefont, persze nem a termál szálló osztrák és német vendégei, merthogy ők amúgy is külön kasztot alkotnak. A strand pedig úgy vonzza a helybelieket és az idegeneket, mint mágnes a fadarabot. Egyébként is túl sok a ven­déglő meg a diszkont, az épülő Kristály Szálló egy torzó, a házak­nak csak elejük van, hátsó fertályukat megnézni sem szabad. A vá­ros egyetlen érdeme, hogy mosolyognak az emberek. Valóban mosolyognak. Pedig az ilyen rossz szándékú, hányaveti stílusban íródott cikk után tulajdonképpen sírniuk kellene. Nem a tényleg sok bajjal, gonddal küszködő város — ahogy minden ma­gyar település — állapotán, hanem azon a szánalmas erőlködésen, mellyel egy hírlapíró éppen a születésnapján akar befeketíteni egy jobb sorsra érdemes várost. Ne találgassuk most, hogy miért, azt ne kutassuk, milyen meggondolásból közölte ezt a nyilvánvalóan és koncepciózusan fanyalgó, egyoldalú írást a szerkesztő. Sokan élünk itt, akik sorsunkat, létünket kötöttük ehhez a város­hoz. Lett volna módunk elköltözni innen, odébbállni. Maradtunk. Nekünk nem mesterségesen irányított „impresszióink” vannak Sárvárról. Hiányaitól naponta szenvedünk, értékeiből naponta ré­szesedünk. Megszerettük embereit, erőfeszítéseit, amivel várossá küzdötte magát, megkedveltük turistáit, akik valóban hoznak pénzt ennek a településnek, de igényeikkel egyfajta kereskedelmi és ven­déglátó kultúrát is meghonosítanak. Tudjuk, hogy a gyógyüdülés fellendülése a város fejlődésének egyik garanciája. Ezért örültünk a Thermal Hotel sikereinek éppúgy, mint az egyelőre félkész Kris­tály Szálló építésének. Nem várjuk egy kívülállótól, hogy kellő empátiával az itt élők érzésvilágát tükrözze. De a száraz tényeket talán mégis érdemes lett volna felsorolni akkor, amikor huszonöt esztendő eredményeit vette számba az ünneplő város. Talán említést érdemelt volna az utóbbi negyedszázadban épült, kétezernél több lakás, a gázveze­ték-rendszer kialakítása, a biológiai szennyvíztisztító üzembe he­lyezése. A megújult és jól kihasznált Nádasdy-vár palotája, a felújí­tott gimnázium. Na és a gazdasági rendszerváltás, a piacgazdaság és a tulajdonosváltások következtében gondokkal küszködő, de tal­pon maradt gyárak, üzemek, melyek munkát adnak és fejlesztik a térség termelési kultúráját. S ha már a kultúránál tartunk: elhallgat­ható-e a város zenei élete, zenekarainak, kórusainak szakmai és kö­zönségsikere, a mára nemzetközivé terebélyesedett folklórünnep és várfesztivál? A civil szervezetek és az egyházközségek közössé­get formáló ereje vagy az egészséges lokálpatriotizmust tanúsító városszépítő egyesület és a honismereti szakkör hagyományos ér­tékteremtő munkája? Lamatsch Endre plébános Kondora István művelődési ház igazgató Pernekker János zeneiskola-igazgató Hermann György szállodaigazgató Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír azért, mert a négy, igen tisztelt levélíró a jelek sze­rint nem érzékelte, hogy ez az idegen hírlapíró nem befeketíte­ni akart egy jobb sorsra érdemes várost, hanem, bár haragszik, de érte, s nem ellene. Nem hallgat­hat arról, ami bántja a helybeli polgárok — s a város vendégei­nek — szemét. Tudjuk, renge­teg érték van Sárváron, igaz, ezek ismertetésére — születés­nap ide, ünneprontás oda — nem tértem ki részletesen. Ha ez hiba volt, vállalom. De a jövő­ben sem fogom ajnározni a vá­rosvezetést. Ha ezt tenném, az­zal ártanék Sárvár lakóinak, polgárainak. A levélírók meg­jegyzésein — „felszínes imp­ressziók”, „rossz szándékú, há­nyaveti stílus” — pedig elgon­dolkodom... S amiért a másik szemem nevet: végre valahára négy közéleti ember közösen ír egy levelet egy napilapban megjelent cikk kapcsán. Ezért már tényleg érdemes volt ko­miszán írni Sárvárról, mert ez az összefogás nyilván azt is jelzi, hogy a településen talán-talán megmozdul az állóvíz. Remél­hetőleg tettekkel cáfolják ün­neprontó cikkem valamennyi konkrét állítását. (Levelükben egyetlen megállapításomat sem cáfolják.) Akkor talán Sárvár harmincadik születésnapján a hírlapíró tortája sem lesz sava­nyú... Szenkovits Péter Megmozdul az állóvíz? Erőszakos intézkedés volt Nem ismerem személyesen a a kőszegi Kámán Istvánt, de azt tudom, hogy munká­ját minden állatszerető ember magasra érté­keli. Kivéve a Fertő-tavi Nemzeti Park Igaz­gatóságának vezetőit. Szerintem felháborító, amit Kámán Ist­ván ellen elkövettek. Fehér hollóként akad az országban egy-egy olyan ember, aki az állatszeretetének mindent alárendelt. Nem hiszem, hogy nála az állatok bármiben hi­ányt szenvedtek volna, s azt sem, hogy tevé­kenységét anyagi haszonszerzésre használta volna fel. Nagy hibát követett el a Nemzeti Park Igazgatósága azzal is, hogy három éve leve­lezett, de nem igyekezett a személyes kon­taktust felvenni. Az előzményeket nem is­merem, de kételkedve fogadom dr. Kárpáti László kijelentését, hogy K. I. csak a saját testén keresztül lett volna hajlandó az állato­kat megmutatni azoknak, akiknek főfoglal­kozású kötelessége az állatok védelme. Ha ilyen kijelentést tett is, bizonyára volt előz­ménye, féltette az állatait. Ilyen és ehhez hasonló erőszakos intézke­désekkel nemhogy toboroznák, tettekre ser­kentenék a Kámán úrhoz hasonló embere­ket, inkább elriasztják őket attól, hogy véd­jék, gyógyítsák, gondozzák a beteg állato­kat. Hivatkozik dr. Kárpáti László arra is, hogy milliós eszmei értékű állatok voltak Kámán Istvánnál. Talán elherdálta, eladta ezeket az állatokat, vagy fennállt ennek ve­szélye, ezért kellett kezei közül kivenni őket fegyveres segítséggel?? Megkérdezem azt is, a Fertő-tavi Nemzeti Park „hivatásos vé­delmezői” hány védett állatot gyógyítottak meg, szabadidejük, de mondhatnám úgy is, munkaidejük alatt, saját költségükre? A hatalommal élve, erőszakosan könnyű a kész dolgot tönkretenni, elvenni, de nehéz valamit létrehozni. Kámán István munkáját egy-egy riporttal, emlékplakettel elismer­ték. Ennek létezését is kétségbe vonja Kár­páti úr. Ezek tények, mint ahogy az is az, hogy tönkretettek egy embert. Kiss László mg. szakmérnök Nádasd Kijavítottuk Szeptember 14-ei szá­munkban „Meddig vár­junk?” címmel megjelent olvasólevélre az Észak­­dunántúli Áramszolgálta­tó Rt. Szombathelyi Üzlet­igazgatósága válaszolt. Szeptember 15-én az ÉDÁSZ Rt. Szombathelyi Üzemvezetősége Szombat­helyen, a Kötő utcában fe­lülvizsgálta a közvilágítási berendezést. Az utcában lévő 21 lámpából négy volt üzemképtelen. Ezeket megjavították. A levélben hivatkozott többszöri bejelentésnek semmilyen nyomát nem ta­láltuk. Amennyiben hason­ló panasszal fordulnak üzemvezetőségünkhöz, és arra nem történne érdemi intézkedés, forduljanak bi­zalommal az Rt. Üzletigaz­gatóság vezetőségéhez. 1993. október 5. Kedd Az Idősek Világnapja alkalmá­ból sok szeretettel köszöntöm me­gyénk idős állampolgárait. Néhány évvel ezelőtt az Egyesült Nemzetek szervezetének közgyűlése határo­zatban mondta ki, hogy 1991. októ­ber 1-től kezdve minden év október elseje az Idősek Világnapja. Ha­zánkban az idén harmadszor, me­gyénkben másodszor került sor vi­lágnapi rendezvényekre. Ez a nap alkalmat kínál arra, hogy a társada­lom figyelme az idősek felé fordul­jon és legalább elgondolkozzon, megtesz-e minden lehetségest ér­tük az egyre súlyosabban rájuk ne­hezedő terhek elviselésében. Az idősek többségének két fő el­várása van: az egészség lehetséges megőrzése és az alapvető életfelté­telek biztosítása. Ennek fedezetét értéktermelő munkával, a társada­lombiztosítási járulék befizetésével munkaképes korban megteremtet­te. Sajnálatos, hogy ezért az alapve­tő jogért külön harcot kell folytat­nia. Minden társadalom humaniz­musának biztos fokmérője az, hogy miképpen gondoskodik az öregek­ről, akik a mai fiatalok és felnőttek életfeltételeit megteremtették. Ha­zánkban most sok a panasz és kevés az elégedett ember ebben a nemze­dékben is. Ennek oka nem abból fa­kad, hogy az idős emberek nem ér­tik meg az ország gondjait, nehéz helyzetét, hanem abból, hogy aránytalanul nagy terhet rónak rá­juk. Szokatlanul gyorsan és draszti­kusan csökken a nyugdíjak vásár­lóértéke, ezáltal a nyugdíjasok élet­­színvonala. A nemzeti jövedelem újraelosztásánál olyan rangsor ala­kult ki, amelyben a politikai indít­tatású és haladékot elviselő célkitű­zések sorra megelőzik a nyugdíjak indokolt emelését. A nyugdíjak évenkénti emelése a törvényes előí­rások megszegésével rendszeresen elmarad a nettó átlagkeresetek nö­vekedésétől, és még drasztikusabb az elmaradás az árak növekedésé­től, melyek nemcsak az élelmisze­rekre, háztartási költségekre terjed­nek ki folyamatosan, hanem a gyógyszerekre is, vagyis minden olyan termékre, szolgáltatásra, amelyekre ennek a korosztálynak elengedhetetlenül szüksége van. Elfogadhatatlanok az olyan érvek, amelyek ezeket az álláspontokat objektívnek, elkerülhetetlennek minősítik. Elismerjük, hogy a múlt és jelen gazdasági környezete sze­repet játszik sorsunk alakulásában, de ennek mélységét és tartósságát nem lehet csak ezekkel magyaráz­ni. A nyugdíjasok érdekvédelmi szervezetei hisznek egy jobb gaz­daságpolitika lehetőségeiben és egy ésszerűbb elosztásban. Úgy látják, hogy a társadalom egészét sújtó gazdasági és szociális válság­ból ki lehet jutni, ha a nemzet leg­jobb erőit erre mozgósítják, és nem az értelmetlen politikai csatározá­sok emésztik fel szellemi ener­giánkat. A Nyugdíjas Kamara és tagszervezetei lehetőségeinek megfelelően, minden irányban fo­kozni kívánja az érdekvédelmi te­vékenységét. Vagyis nemcsak az igények megfogalmazásával, ha­nem a gazdasági hatékonyság elő­segítésével is. A Társadalombiztosítási Önkor­mányzatok választásával jelentős lépés történt a nyugdíjasok érdek­­védelmének fokozására. Több jól felkészült és a nyugdíjasok ügye mellett elkötelezett nyugdíjas tár­sunk került be a Tb Önkormányza­tokba. Ez lehetővé teszi, hogy ezen a szinten rólunk most már ne nélkü­lünk döntsenek. A nyugdíjas érdek­­védelmi szervezetek célja, hogy közvetlen képviseletet kapjon az országgyűlésben. A legfontosabb, hogy a gazdasághoz jól értő és a szociális ügyek iránt érzékeny par­lament és kormány jöjjön létre. Az érdekvédelemnek ilyen lehetősége négy évenként egyszer adódik, de eredménye kihat a következő cik­lus érdekvédelmére, amit sem petí­ciókkal, sem más irányú érdekvé­delmi tevékenységgel nem lehet helyettesíteni. Mélységesen érde­keltek vagyunk tehát abban, hogy az 1994. évi választásokon olyan összetételű országgyűlés kerüljön megválasztásra, amely képes kive­zetni hazánkat jelenlegi nehéz helyzetéből. A Kamara és tagszervezetei ér­dekvédelmi tevékenységének súly­pontja továbbra is a nyugdíjak reál­érték-vesztésének lassítása, megál­lítása, az értékvesztett régi nyugdí­jak folyamatos korrekciója. Az Idősek Világnapja a tisztelet és számvetés napja. Most sajnos kedvezőtlen a számvetés. Mind­nyájunknak és főleg a döntésho­zóknak azon kell fáradozniok, hogy ez kedvezőre forduljon. Raj­tunk is múlik, hogy ez bekövetkez­zen. Kovács László Megyei Nyugdíjas Kamara elnöke Az idősek köszöntése Várok, várok... .1992 márciusában vásárlói szerződést kötöttem a Mitax Or­gan Kft-vel video és mikrohul­lámú sütő vásárlására. Három gyermeket nevelek, ezért volt kézenfekvő az ajánlatuk. A fu­tamidő 24 hónap, vagy sorsolás, vagy licit. Idén, április 25-én licitet nyertem. A szerződés alapján vártam a harmincnapos szállítá­si határidőt. Jócskán elmúlt a harminc nap, amikor július 20-án megkaptam a mikrohullámú sütőt. A video a mai napig nem érkezett meg. Arról sem értesí­tettek, miért késik a szállítás. Érdeklődésemre mindig azt a választ kapom, nem érkezett meg, nem tudjuk, mikor jön. Egészen halkan csak annyit szeretnék megkérdezni, miért nem teljesítik a szerződésben vállalt határidőt. És meddig vár­ják még? (Pontos név és cím) Gyémántlakodalom Hatvanadik házassági évfordulóját ünnepelte Bükön Sárai Lajos és felesége, Szanyi Mária. A gyémántlakodalmas párt az önkormányzat nevében dr. Szele Ferenc polgármester köszön­tötte s kívánt nekik további hosszú, szép életet. Az ünnepségen Lajos bácsi és Mária néni négy gyermeke, tizenöt unokája és ti­zenkilenc dédunokája, valamint a népes rokonság köszöntötte a jubiláló házaspárt. Gratulálunk! Az i-re a pontot A „Per lesz a közös megegye­zés vége?” címmel megjelent cikkre a „Kifogás csak egy el­len” című írás tette fel a pontot. Érdekes, hogy éppen az ellen az egy ellen van „kifogás”, aki a törvénytelen elküldés miatt ágálni mert? A többi húsz ember talán nem megy ezután sem végkielégítés ügyben a mun­kaügyi bíróságra? Amikor a cikkíró a férjem­mel beszélt, s amikor a tsz-el­­nökről volt szó, a férjem félbe­harapta a szót. Hát most én he­lyette végig mondom. Az elnökválasztás utáni első hónapban olyan kijelentést tett a Vörös úr: „Fogjátok még azt mondani nekem, nagyságos úr!” Férjemnek már ekkor ön­magától ott kellett volna hagyni a munkahelyét... Huszonöt év után ez persze nem könnyű. Szerette is a munkáját, sok szán­tást, vetést megért már itt ennyi idő alatt. Nyugodtan megkérdezhe­tem: a Vörös úr biztosan olyan jól végzi a munkáját? Ott volt az iskolában azon a bizonyos „órán”, ahol a beosztottakkal való bánásmódot tanították? Ha nem, akkor „ismétlés a tudás anyja”! Jobb helyeken egy mű­vezető is tudja mindezt, az Al­pokalja Mgtsz. elnökének is il­lene tudni. Sőt. A törvényt is il­lene ismernie, hogyan lehet el­küldeni 21 dolgozót! (Időnként el kell(enne) mélyedni a Ma­gyar Közlönyben.) Egyet tiszta lelkiismerettel állíthatok: a Vörös úr elnökös­­ködése előtt, több mint húsz évig nem volt baj a férjem mun­kájával. Utána lehet érdeklődni! Sz. L-né Vas Népe 7

Next