Vas Népe, 1997. november (42. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-19 / 270. szám
1997. november 19. SZERDA • Ölbei Lívia Latinovits Zoltán még elegáns monoklit viselt az őrnagy szerepében (hangsúlyozandó azt a társadalmi különbséget is, amely a tűzoltóparancsnok Tóttól elválasztja). Bakai László a veszprémi színház előadásában búvárszemüveghez hasonlító szerkentyűben érkezik meg a színpadra. Már ez az apró különbség is jelzi, hogy ez a Tóték nem egészen az a Tóték, hogy ebben a változatban valószínűleg azok a bizonyos nevettető, bohózati elemek dominálnak majd, amelyeknek túlburjánzását egyes kritikusok már az 1967-es ősbemutató után is Örkény István szemére vetették. A film forgatókönyvnek indult, aztán kisregény-formában megjelent, végül drámának is megírt Tóték ma már igazi klasszikus: nemcsak Magyarországon, hanem a világ színpadain is sikereket mondhat magáénak ez az abszurdnak is, groteszknek is nevezett tragikomédia, amely — az író alapvető élményéből táplálkozva—a háború embert megnyomorító hatását mutatja. Az a színházlátogató azonban, aki hétfőn este megnézte a veszprémi színház előadását az MMIK-ban, mégsem csak a darab közismertsége miatt érezhette úgy, hogy „ezt már láttam valahol”. És tényleg: Vincze János ugyanazt a Tóték-változatot állította színpadra Veszprémben, amit a Pécsi Harmadik Színházban egyszer már megrendezett, és amit az MMIK közönsége korábban már meg is nézhetett. Ebben az ötszereplős, „kamarásított” változatban a pécsi színházban Helyey László játszotta Tótot—körülbelül úgy, ahogy a nagydarab, lassú eszű tűzoltóparancsnokot elképzeljük, kicsit tenyeres-talpas Mariskáját Vári Éva, a neurotikus őrnagy szerepét a sápadt Rancsó Dezső kapta. A veszprémi előadásban Bakai László harsány, megjelenésében is groteszk (és kicsi) őrnagyot alakít. Tót szerepében Ferenczy Csongor szakít az együgyűséget bumfordisággal párosító hagyományokkal: a magassága (amely elengedhetetlen a tűzoltóparancsnok szerepéhez) inkább eleganciával párosul. A Mariskát játszó Tordai Teri gyakran tesz primadonnás mozdulatokat (a hétfői előadásban ráadásul néha szó szerint is kiesett a szerepéből). Jámpa Krisztina—mint Agika—a kritikus pillanatban kinyitja ugyan a blúzát az őrnagy előtt, de a blúz alól csak a kombiné villan elő. Vincze János rendezésében sem a pécsi, sem a veszprémi előadásban nem kap hangsúlyt Tóték katonafiának a család elől eltitkolt halála — ami által a néző számára még hátborzongatóbb kellene hogy legyen az a kétségbeesett igyekezet, amivel Tóték mindenáron meg akarnak felelni az őrnagy őrült elvárásainak. És bár az átdolgozás az alapkonfliktusra — az őrnagy és Tót többmenetes „mérkőzésére” — csupaszítja a darabot, az eredmény féloldalas: a közönség (Örkény szándéka szerint is) nevet, de közben elsikkad az a mottókérdés, amit az író a Totókhoz mellékel. Nevezetesen, hogy „ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel az utolsó morzsáig megetethetné ember voltát? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés”. Valószínűleg a kérdés elsikkadása is oka lehetett, hogy a pécsi színház vendégjátékán a szombathelyi közönség meg sem várta a „margóvágós” jelenetet: beletapsolt az előadásba, mielőtt a dobozhegy mögött Tót feldarabolta volna a visszatért őrnagyot. A veszprémi előadás hétfőn az ellenkező hatást érte el: anynyira nem volt jelentősége a felnégyelésnek, annyira nem volt érzékelhető, hogy mi történik a dobozok mögött, hogy a postásnak — Bősze Györgynek — elő kellett jönnie a díszletek mögül, és jelt adni a tapsolásra. (Örkény István: Tóték, a veszprémi Petőfi Színház az MMIK-ban) Színház A dobozhegyen túl Fotó: Kiss Teodóra • Prieger Zs. Hogy a csehek mitől tudnak jó filmet, regényt meg sört csinálni, én meg nem mondhatom. Egy biztos: veszélyes tündérkedés, köhögésre ingerlő abszurd, vaskos humor, szeretnivaló szerencsétlenség egyformán jól áll nekik. Itt van például a Kolja című alkotás, amiért a nemzetközi filmes piac korái Oscar-díjat adtak. No erőlködés, maximum huncutság: ez tisztán látszott a díjkiosztó gálán a cseh rendező gesztusain. Ezek, kérném szépen, tudnak szeretni és tudnak örülni. Jó nekik. Míg nálunk Kern András Andy Vajnával lép félre, s mi Szász János megcsavart — amúgy zseniális —posztmodern pszicho-thrillerjeiben bízunk, a csehek a kertek alatt, az „élet” felől közelítenek. Kolja: aktuálpolitika tíz centivel a föld fölé emelve, az ősi cseh—orosz ellenszenv bájos filmadaptációja, könnyeznivalóan szép ká-európai sztori, apa és fia, Zdenek Sverák, az egykori Menzel-színész s forgatókönyvíró és fia, Jan Sverák rendező munkája. Ennyi. Zseniális. Az öregebbik Sverák által megformált Louka megrögzött agglegény, politikailag — na meg, ahogy ő mondja: a saját hülyesége miatt — üldözött, de nem igazi ellenálló. Inkább passzív rezisztenciába burkolózik a kisszerű és budiszagú kommunizmus ócskaságai elől menekülve, hamvasztási ceremóniákon zenél, lyukas zokniban, cinikusan, öregesen. Vonójával hol csellóján, hol pedig változatos korú hölgyek szoknyája alatt kotorászik, szóval nem képes lehiggadni. Ebből következően egyfolytában le van égve, úgyhogy jobb híján egy tömött borítékért — na meg egy Trabantért — névházasságot köt egy, a SZU áldásai elől Csehszlovákiába menekülő hölggyel, aki lelép Németországba, a vén csellósra hagyva a csehül persze egy kukkot sem értő ötéves fiát, Kolját. Miközben a kommunizmus az utolsókat rúgja, s az egykori kihallgatók a prágai Vencel téren már készülnek együtt integetni és örülni az egykori kihallgatottakkal, Louka csehül áll: orosz mesét rendel volt szeretőitől, kihallgatásokra és temetői haknikra cipeli magával a kis taknyost. Akit megszeret, akihez ragaszkodni kezd, akinek láttán kezdi magát apának érezni. Közben a színen komoly változások — kommunisták közben jobbra él —, a gyerekért meg jön az anyja. Hogy ne bőgjük tele a zsebkendőnket, hanem egyszerűen csak jó legyen nekünk (miközben a stáblista fut a felhőkkel, Kolja tízezer méter magasból integet maszatos kezével, s Dvorák a 23. zsoltárral kínálja nekünk tálcán a katarzist), az csak azért van, mert Sverák cseh, érzelmes, de nem szentimentális. A szívére hallgat, de tudja, hol a határ. Filmjegyzet Kolja és a csehszlovákok KULTÚRA VAS NÉPE . Mert vannak egyértelmű dolgok. Ha biztosítás, akkor AB. „Budai János vagyok, az AB üzletkötője. Cégem, a mindenki által jól ismert, szilárd pénzügyi háttérrel rendelkező biztosító azt vág a tőlem, hogy tudásom legjavát adjam, amikor biztosítási-befektetési tanácsokkal segítem Önöket dön Befektetés a biztonságba, réseikben. Szeretem a munkám, mert hiszek benne. Az ÁB élet-, nyugdíj-, lakás- és gépjárműbiztosításai valóban korszerűek, testreszabottak, ezért valódi biztonságot jelentenek az ügyfeleknek. Jó érzés közreműködni az emberek biztonsága, megalapozott és nyugodt jövője megteremtésében.