Vas Népe, 2020. február (65. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-01 / 27. szám

2020. FEBRUÁR 1., SZOMBAT ( Hétvége VAS NÉPE | TERSZTYÁNSZKY KRISZTINA vasnepe@vasnepe.hu Jöjj kedvesem... cím­ű­ koncertjé­vel február 19-én Tolcsvay László és zenésztársai lesznek az Agora MS11 vendégei. A hetvenedik éve felé közeledő legendás muzsikust arról faggattuk, mit hoz nekünk erre az estére. - Önt az utóbbi évtizedek­ben musicalek, rockoperák szerzőjeként ismerhetjük el­sősorban. Megjelenít majd valamit a Magyar mise, a Doktor Herz, az Isten Pénze világából? - Nem, ezen a koncerten a dalaimat fogom játszani és énekelni. Valóban, kettős éle­tem van, ám amikor koncer­tezek, egy zenekarral együtt lépek színpadra, és dalban fel­elevenítjük mindazokat az em­lékeket, amik végigkísérték az életemet. A körülbelül 20-25 dal a Fonográf és a Tolcsvay zenekar idejét idézi majd. Az első villamos, a Jöjj kedvesem, a Kék színű virág, a közönség ezeket szereti.­­ Kik lesznek a zenésztársai? - Móricz Mihály, akivel már ötven éve együtt mu­zsikálunk. Amikor Fonográf megszűnt, akkor a Misiék No Comment néven alakítottak egy zenekart, amiben fantasz­tikus kollégák jöttek össze. Ők lesznek a muzsikustársaim a koncerten: Anti Tamás, Bar­­tha Tibor, Csurgai Attila, Födő Sándor. A ’80-as évek közepe óta minden színpadi munkám felvételén is ők muzsikálnak. A színpadon is tökéletes össz­hang van köztünk. Olyan atmoszférát szoktunk egy ilyen koncerten teremteni, ami a természetes együtt ze­nélésből fakad.­ ­ Egy állandó zenekarról be­szélhetünk ezek szerint? - Nem vagyunk egy szoro­san vett zenekar, inkább egy művész baráti társulás, akik­nek örömöt okoz a közös mu­zsikálás, akár egy stúdióban dolgozunk, akár színpadon vagyunk. Ha hívnak, kon­certezünk is, de nem hívjuk magunkat xy zenekarnak. A Fonográf olyan mély nyomot hagyott az életemben, hogy nem alakítottam utána másik zenekart. Persze azért kon­certezem, ha nem is túl sűrűn. Most Födő Sanyi basszusgi­táros szólt, hogy írjam be a naptárba: „február 19. Szom­bathely”. Utoljára húsz évvel ezelőtt - még a régi Sportház­ban - játszottam itt, a ’70-80- as években pedig sokszor kon­certeztünk itt. - Nem tárgyalnak arról, hogy újra összeáll a Fonográf? - Két éve februárban adtunk a Fonográffal Pesten az Aréná­ban egy koncertet, tarthattunk volna hármat is szerintem. Nem tudom, hogy lesz-e az életben még egyszer Fonográf koncert. Úgyhogy aki arra vágyik, hogy Fonográf dalo­kat halljon, az jöjjön el most Szombathelyen erre a kon­certre. Ott fog Fonográf da­lokat hallani, hiszen a dalaim zömét ennek az együttesnek írtam.­­ Aki előadó is, nehezen bú­jik a színfalak mögé, „csak" zeneszerzőnek. Ön hogy van ezzel? - A saját dalaimat világéle­temben magamnak írtam, és magam is adtam elő. Nagyon sok dalt írtam másnak is. De ha magamnak írok, akkor az ösztönösen jön belőlem, ez a legtermészetesebb kö­zegem. Amikor másnak írok zenét, más szempontokat is be kell kalkulálni. Van, hogy a saját ihletettségemből írok egy zenét, akkor születnek olyan művek, mint a Magyar mise. Egy musical esetében pedig a jeleneteket, a szerep­lők karakterét, a szituációkat és a jellemeket kell elmuzsi­kálnom. Ilyenkor nyilván a szerzőtársak által írt történet és a cselekmény inspirálja a muzsikát. Van egy harmadik eset is, amikor megszólal ben­nem egy téma, úgy, hogy az hozza magával a műfajt. Ilyen például a Testamentom, ami most 26-án fog megint elhan­gozni a MÜPA-ban. A művet egy szimfonikus zenekar és a Honvéd Férfikar szólaltatja meg. Arra hívja fel a figyel­met, hogy milyen pusztításra képes az ember időről időre, pusztán az erőszak miatt, ér­telmetlen célért. Az utolsó Fonográf lemezre írtam a Ben­­gázer című dalt, ami ugyanezt képviseli. A mostani szombat­­helyi koncert végén is a Békét és reménységet című dalomat fogom énekelni. A békességet keresem egész életemben, és remélem, nem is ártottam soha senkinek. - Ön egyfajta hidat teremtett a populáris és komolyzene között. Érzi úgy, hogy műfajt teremtett? - Klasszikus zenét tanul­tam gyerekkoromban, édes­apám is muzsikus, nagyon sok zenész van a családban. És amikor megjött a rockze­ne vagy beatzene a hatvanas évek elején, abban felfedeztem egy olyan életérzést, amihez hasonlót a reneszánsz korban élt meg utoljára a művészet. Amikor valami olyan dolog születik, ami addig nem volt. Hangszerek, hangzások ke­letkeztek. Egy újfajta zenei olvasztótégely lett a rockzene, mert képes volt magába integ­rálni a világon élő népek zené­jét. Én is ösztönösen fontosnak tartottam, hogy a rockzene elemei ötvöződjenek a magyar népzenével. Rádöbbentem arra, hogy az angolszász ere­detű rockzene is az ír, kelta népzenét hozta magával. Ezt próbáltam meg valahogy ma­gyarra fordítani. Ez egy olyan fundamentumot csinált a zenei formavilágomban, hogy soha többet nem kellett azon gon­dolkodnom, hogy én milyen zenét írok. Ma már mindennek van valami neve, hogy milyen stílus, de én semmilyen stí­lus nem vagyok. A szabadság stílusa vagyok szerintem. A természetességből indultam ki mindig, és soha nem gon­doltam, hogy bármilyen di­vatban nekem részt kellene vennem. - De végül is egy meghatá­rozó korszak meghatározó generációja lett az ön korosz­tálya. - Nagyon örülök, hogy an­nak a reneszánsz mozgalom­nak, amit rockzenének hívunk ma már, a részese lehettem. Hogy benne voltam abban a világban, amikor teremtődött valami. Hihetetlen hatással volt ez a hatvanas évek elején az emberek lelkére, nem vé­letlenül fordult ez aztán min­denféle lázadásba is. Az én generációm 18-20-25 évesen ráeszmélt, hogy nem szeretné ugyanazt a hibát elkövetni, amit a szüleink az elmúlt év­században, ezt fejezte ki ez a zenei lázadás. Ez egy hihetet­len erőtér volt a világon, egy elementáris, őszinte megnyil­vánulása az emberi léleknek: egy ösztönös zenei hullám, ami magával vitt mindent, az irodalmat, a festészetet. Ad­dig nem hallott zenei hang­zások keletkeztek, addig el nem hangzott zenei fordulatok születtek mindenhol a vilá­gon, függetlenül a politikai berendezkedéstől. Talán én ugyanazt éreztem akkor Bu­dapesten, mint amit Bob Dy­lan Amerikában. Ugyanazok voltak a lelkem kívánságai és a lelkem eredői. Amikor fiatal muzsikusokkal játszom, min­dig megkérdezik, hogy „mi volt az, ami belőletek egy ge­nerációt csinált?” Szerintem, csak pusztán az érzések vol­tak olyan erősek, a barátság, az összetartozás, és megkoc­káztatom, a szeretet, a haza-Tolcsvay László előadóművész, zeneszerző ha­marosan a szombathelyi Agora vendége lesz, zenész­társakkal: Jöjj, kedvesem! szeretet is. Akkor, egy elnyo­másban élve, nagyon fontos volt kinyilvánítani, hogy az ember hova tartozik, például hogy népdalszerű zenét ír a saját népe hangján. Bennem ez mindig ösztönös volt, olyan, mint a saját szívdobogásom. Mindig abból indultam ki, hogy az érzései­met hogy tudom a zenén keresztül a többiekkel, kvázi megbeszélni. Azt remélem ettől a koncerttől is, hogy ezt fogjuk érezni. Hogy én mondok valamit a színpadon - dalban természetesen -, és elindí­tok valamit az emberek lelkében. Az én generációm mellett, remé­lem, eljönnek a fiatalok is, ha már ilyen ritkán van alkalmam talál­kozni a szombathelyi közönséggel. Biztos vagyok benne, hogy ez egy „emberkoncert” lesz. RENESZÁNSZ mozgalom Tolcsvay László: „Biztos vagyok benne, hogy ez egy emberkoncert lesz" AKI ÚTRA KEL, szereti a kalandot MERKLIN TÍMEA timea.merklin@vasnepe.hu Mindenhol jó, de legjobb mindenhol címmel jelent meg’ Najály Péter soro­zatának harmadik része a B. K. L. Ki­adó gondozásában. Az útleírások, kalandok, élmé­nyek azoknak is szólnak, akik már útra keltek, és azoknak is, akik még nem. A kötet szerkesz­tője Boda László. Ahány ember, annyiféle uta­zó. Van, aki szeret befizetni egy buszos társasutazásra, és követi a kampós esernyőjével mindig élenjáró idegenvezetőt a messzi városokban, headset­­tel hallgatja tőle a tudnivalókat a műemlékeket róva, lesegíti utastársát, ha az éjjeli érkezés­kor napszemüvegben botlado­zik lefelé a buszlépcsőn, és je­lenti, ha a mellette lévő ülésről hiányzik a párja. Van, aki önál­lóan­­ a családtagjaival vagy a barátaival szereti felfedezni az ismeretlent, szívesen tanul a sa­ját kárán, belekalkulálva, hogy nem minden alakul tökéletesen, fenntartja magának az eltévedés lehetőségét. Aki útra kel, szereti a kalandot. És van, aki olvasni szeret - például kalandokról, utazásokról. Nagy Péter jóízűen és elra­gadóan ír a saját élményeiről, berántja az olvasót mindab-N­agy Péter könyve motivá­­ció arra, hogy utazni jó­ba, amit átélt, annak jegyében, hogy: „Fontos, hogy megosszuk másokkal, amink van.” Neki mindenekelőtt kedve van, és ezt a kedélyét is megosztja az uta­zással kapcsolatos ismeretek ál­tal. Íráskészsége mellett útitársa a humor, a nyelvi lelemény és a fordulatgazdagság. Minden helyszínen sodor magával, például Moszkvában a Boldog Vazul-székesegyház színpompás hagymakupolái­tól a „lenini úton” és a neves mauzóleumon át a GUM áru­házig, amit anno már az orosz­tankönyvekből ismertünk (és eredetileg is olyan, mint egy pláza). Az embernek a könyv olvastán kedve lenne beülni a szerzővel egy borsos levesre az Orosz vendéglőben, amelynek előterében kacsák hápognak, és az étlapon kacsából készült étel is tétel. Sodor Belgiumban, ahol a brüsszeli pisilő kisfiú pici­ke szobrát az azt körülvevő nagy tömegről lehet felismer­ni, és az Atomium golyóinak értelmezése minden valaha volt fizikatanár dicsőségére szól. Behullámzunk együtt Hollan­diába, felfedezzük a környezet­barát utcai közlekedést, amelyet nem világjáró fapapucsok, ha­nem biciklik ezrei révén valósí­tanak meg. Nagy kérdés, hogy men­nénk-e vele a katasztrófák nyo­mában Csernobilba egy kis „fel­­töltődésre” a tiltott zónába, ahol anno Olga néni már porszívózta a vörös szőnyeget a pártvezetők fogadására, de az erőműnek még nem volt teteje (ezért csapták össze olyan hirtelen), de nem is az a cél, hogy vele menjünk, hanem, hogy „belendüljünk”, elsősorban az olvasásba, aztán a kalandba. Nincs más hátra: keressük meg a bakancsunkat, és irány Egyiptom, Dánia, Franciaor­szág, Izland, és minden, ami­hez a könyv nyomán kedvünk lett, vagy ami a szerzőt is mo­tiválta: „csináljunk meg egy Tibetet”. Nagy Péter könyve - utazós sorozatának harmadik darabja­­ „motivációs könyv”, annak a régi, nagy és alapvető tapasztalatnak a biztos tudá­sával, hogy „az utazás élve­zet, amit saját magának okoz az ember”. Indulás! Fotó: VN

Next