Vas Népe, 2020. február (65. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-01 / 27. szám
2020. FEBRUÁR 1., SZOMBAT ( Hétvége VAS NÉPE | TERSZTYÁNSZKY KRISZTINA vasnepe@vasnepe.hu Jöjj kedvesem... című koncertjével február 19-én Tolcsvay László és zenésztársai lesznek az Agora MS11 vendégei. A hetvenedik éve felé közeledő legendás muzsikust arról faggattuk, mit hoz nekünk erre az estére. - Önt az utóbbi évtizedekben musicalek, rockoperák szerzőjeként ismerhetjük elsősorban. Megjelenít majd valamit a Magyar mise, a Doktor Herz, az Isten Pénze világából? - Nem, ezen a koncerten a dalaimat fogom játszani és énekelni. Valóban, kettős életem van, ám amikor koncertezek, egy zenekarral együtt lépek színpadra, és dalban felelevenítjük mindazokat az emlékeket, amik végigkísérték az életemet. A körülbelül 20-25 dal a Fonográf és a Tolcsvay zenekar idejét idézi majd. Az első villamos, a Jöjj kedvesem, a Kék színű virág, a közönség ezeket szereti. Kik lesznek a zenésztársai? - Móricz Mihály, akivel már ötven éve együtt muzsikálunk. Amikor Fonográf megszűnt, akkor a Misiék No Comment néven alakítottak egy zenekart, amiben fantasztikus kollégák jöttek össze. Ők lesznek a muzsikustársaim a koncerten: Anti Tamás, Bartha Tibor, Csurgai Attila, Födő Sándor. A ’80-as évek közepe óta minden színpadi munkám felvételén is ők muzsikálnak. A színpadon is tökéletes összhang van köztünk. Olyan atmoszférát szoktunk egy ilyen koncerten teremteni, ami a természetes együtt zenélésből fakad. Egy állandó zenekarról beszélhetünk ezek szerint? - Nem vagyunk egy szorosan vett zenekar, inkább egy művész baráti társulás, akiknek örömöt okoz a közös muzsikálás, akár egy stúdióban dolgozunk, akár színpadon vagyunk. Ha hívnak, koncertezünk is, de nem hívjuk magunkat xy zenekarnak. A Fonográf olyan mély nyomot hagyott az életemben, hogy nem alakítottam utána másik zenekart. Persze azért koncertezem, ha nem is túl sűrűn. Most Födő Sanyi basszusgitáros szólt, hogy írjam be a naptárba: „február 19. Szombathely”. Utoljára húsz évvel ezelőtt - még a régi Sportházban - játszottam itt, a ’70-80- as években pedig sokszor koncerteztünk itt. - Nem tárgyalnak arról, hogy újra összeáll a Fonográf? - Két éve februárban adtunk a Fonográffal Pesten az Arénában egy koncertet, tarthattunk volna hármat is szerintem. Nem tudom, hogy lesz-e az életben még egyszer Fonográf koncert. Úgyhogy aki arra vágyik, hogy Fonográf dalokat halljon, az jöjjön el most Szombathelyen erre a koncertre. Ott fog Fonográf dalokat hallani, hiszen a dalaim zömét ennek az együttesnek írtam. Aki előadó is, nehezen bújik a színfalak mögé, „csak" zeneszerzőnek. Ön hogy van ezzel? - A saját dalaimat világéletemben magamnak írtam, és magam is adtam elő. Nagyon sok dalt írtam másnak is. De ha magamnak írok, akkor az ösztönösen jön belőlem, ez a legtermészetesebb közegem. Amikor másnak írok zenét, más szempontokat is be kell kalkulálni. Van, hogy a saját ihletettségemből írok egy zenét, akkor születnek olyan művek, mint a Magyar mise. Egy musical esetében pedig a jeleneteket, a szereplők karakterét, a szituációkat és a jellemeket kell elmuzsikálnom. Ilyenkor nyilván a szerzőtársak által írt történet és a cselekmény inspirálja a muzsikát. Van egy harmadik eset is, amikor megszólal bennem egy téma, úgy, hogy az hozza magával a műfajt. Ilyen például a Testamentom, ami most 26-án fog megint elhangozni a MÜPA-ban. A művet egy szimfonikus zenekar és a Honvéd Férfikar szólaltatja meg. Arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen pusztításra képes az ember időről időre, pusztán az erőszak miatt, értelmetlen célért. Az utolsó Fonográf lemezre írtam a Bengázer című dalt, ami ugyanezt képviseli. A mostani szombathelyi koncert végén is a Békét és reménységet című dalomat fogom énekelni. A békességet keresem egész életemben, és remélem, nem is ártottam soha senkinek. - Ön egyfajta hidat teremtett a populáris és komolyzene között. Érzi úgy, hogy műfajt teremtett? - Klasszikus zenét tanultam gyerekkoromban, édesapám is muzsikus, nagyon sok zenész van a családban. És amikor megjött a rockzene vagy beatzene a hatvanas évek elején, abban felfedeztem egy olyan életérzést, amihez hasonlót a reneszánsz korban élt meg utoljára a művészet. Amikor valami olyan dolog születik, ami addig nem volt. Hangszerek, hangzások keletkeztek. Egy újfajta zenei olvasztótégely lett a rockzene, mert képes volt magába integrálni a világon élő népek zenéjét. Én is ösztönösen fontosnak tartottam, hogy a rockzene elemei ötvöződjenek a magyar népzenével. Rádöbbentem arra, hogy az angolszász eredetű rockzene is az ír, kelta népzenét hozta magával. Ezt próbáltam meg valahogy magyarra fordítani. Ez egy olyan fundamentumot csinált a zenei formavilágomban, hogy soha többet nem kellett azon gondolkodnom, hogy én milyen zenét írok. Ma már mindennek van valami neve, hogy milyen stílus, de én semmilyen stílus nem vagyok. A szabadság stílusa vagyok szerintem. A természetességből indultam ki mindig, és soha nem gondoltam, hogy bármilyen divatban nekem részt kellene vennem. - De végül is egy meghatározó korszak meghatározó generációja lett az ön korosztálya. - Nagyon örülök, hogy annak a reneszánsz mozgalomnak, amit rockzenének hívunk ma már, a részese lehettem. Hogy benne voltam abban a világban, amikor teremtődött valami. Hihetetlen hatással volt ez a hatvanas évek elején az emberek lelkére, nem véletlenül fordult ez aztán mindenféle lázadásba is. Az én generációm 18-20-25 évesen ráeszmélt, hogy nem szeretné ugyanazt a hibát elkövetni, amit a szüleink az elmúlt évszázadban, ezt fejezte ki ez a zenei lázadás. Ez egy hihetetlen erőtér volt a világon, egy elementáris, őszinte megnyilvánulása az emberi léleknek: egy ösztönös zenei hullám, ami magával vitt mindent, az irodalmat, a festészetet. Addig nem hallott zenei hangzások keletkeztek, addig el nem hangzott zenei fordulatok születtek mindenhol a világon, függetlenül a politikai berendezkedéstől. Talán én ugyanazt éreztem akkor Budapesten, mint amit Bob Dylan Amerikában. Ugyanazok voltak a lelkem kívánságai és a lelkem eredői. Amikor fiatal muzsikusokkal játszom, mindig megkérdezik, hogy „mi volt az, ami belőletek egy generációt csinált?” Szerintem, csak pusztán az érzések voltak olyan erősek, a barátság, az összetartozás, és megkockáztatom, a szeretet, a haza-Tolcsvay László előadóművész, zeneszerző hamarosan a szombathelyi Agora vendége lesz, zenésztársakkal: Jöjj, kedvesem! szeretet is. Akkor, egy elnyomásban élve, nagyon fontos volt kinyilvánítani, hogy az ember hova tartozik, például hogy népdalszerű zenét ír a saját népe hangján. Bennem ez mindig ösztönös volt, olyan, mint a saját szívdobogásom. Mindig abból indultam ki, hogy az érzéseimet hogy tudom a zenén keresztül a többiekkel, kvázi megbeszélni. Azt remélem ettől a koncerttől is, hogy ezt fogjuk érezni. Hogy én mondok valamit a színpadon - dalban természetesen -, és elindítok valamit az emberek lelkében. Az én generációm mellett, remélem, eljönnek a fiatalok is, ha már ilyen ritkán van alkalmam találkozni a szombathelyi közönséggel. Biztos vagyok benne, hogy ez egy „emberkoncert” lesz. RENESZÁNSZ mozgalom Tolcsvay László: „Biztos vagyok benne, hogy ez egy emberkoncert lesz" AKI ÚTRA KEL, szereti a kalandot MERKLIN TÍMEA timea.merklin@vasnepe.hu Mindenhol jó, de legjobb mindenhol címmel jelent meg’ Najály Péter sorozatának harmadik része a B. K. L. Kiadó gondozásában. Az útleírások, kalandok, élmények azoknak is szólnak, akik már útra keltek, és azoknak is, akik még nem. A kötet szerkesztője Boda László. Ahány ember, annyiféle utazó. Van, aki szeret befizetni egy buszos társasutazásra, és követi a kampós esernyőjével mindig élenjáró idegenvezetőt a messzi városokban, headsettel hallgatja tőle a tudnivalókat a műemlékeket róva, lesegíti utastársát, ha az éjjeli érkezéskor napszemüvegben botladozik lefelé a buszlépcsőn, és jelenti, ha a mellette lévő ülésről hiányzik a párja. Van, aki önállóan a családtagjaival vagy a barátaival szereti felfedezni az ismeretlent, szívesen tanul a saját kárán, belekalkulálva, hogy nem minden alakul tökéletesen, fenntartja magának az eltévedés lehetőségét. Aki útra kel, szereti a kalandot. És van, aki olvasni szeret - például kalandokról, utazásokról. Nagy Péter jóízűen és elragadóan ír a saját élményeiről, berántja az olvasót mindab-Nagy Péter könyve motiváció arra, hogy utazni jóba, amit átélt, annak jegyében, hogy: „Fontos, hogy megosszuk másokkal, amink van.” Neki mindenekelőtt kedve van, és ezt a kedélyét is megosztja az utazással kapcsolatos ismeretek által. Íráskészsége mellett útitársa a humor, a nyelvi lelemény és a fordulatgazdagság. Minden helyszínen sodor magával, például Moszkvában a Boldog Vazul-székesegyház színpompás hagymakupoláitól a „lenini úton” és a neves mauzóleumon át a GUM áruházig, amit anno már az orosztankönyvekből ismertünk (és eredetileg is olyan, mint egy pláza). Az embernek a könyv olvastán kedve lenne beülni a szerzővel egy borsos levesre az Orosz vendéglőben, amelynek előterében kacsák hápognak, és az étlapon kacsából készült étel is tétel. Sodor Belgiumban, ahol a brüsszeli pisilő kisfiú picike szobrát az azt körülvevő nagy tömegről lehet felismerni, és az Atomium golyóinak értelmezése minden valaha volt fizikatanár dicsőségére szól. Behullámzunk együtt Hollandiába, felfedezzük a környezetbarát utcai közlekedést, amelyet nem világjáró fapapucsok, hanem biciklik ezrei révén valósítanak meg. Nagy kérdés, hogy mennénk-e vele a katasztrófák nyomában Csernobilba egy kis „feltöltődésre” a tiltott zónába, ahol anno Olga néni már porszívózta a vörös szőnyeget a pártvezetők fogadására, de az erőműnek még nem volt teteje (ezért csapták össze olyan hirtelen), de nem is az a cél, hogy vele menjünk, hanem, hogy „belendüljünk”, elsősorban az olvasásba, aztán a kalandba. Nincs más hátra: keressük meg a bakancsunkat, és irány Egyiptom, Dánia, Franciaország, Izland, és minden, amihez a könyv nyomán kedvünk lett, vagy ami a szerzőt is motiválta: „csináljunk meg egy Tibetet”. Nagy Péter könyve - utazós sorozatának harmadik darabja „motivációs könyv”, annak a régi, nagy és alapvető tapasztalatnak a biztos tudásával, hogy „az utazás élvezet, amit saját magának okoz az ember”. Indulás! Fotó: VN